Heves Megyei Népújság, 1989. június (40. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-07 / 132. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. június 7, szerda 4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS Olyan kort élünk, amikor át kell értékelnünk valaha igaznak hirdetett nézeteinket. Ebben a cseppet sem szívderítő időszakban a higgadt, a kulturált vitát indulatok összecsapása váltja fel. Épp ezért sürgető a józan számvetés, a meghitt légkörű, a minden partner véleményét tisztelő diskurzus. Ilyen program — többek között — a Tanakodó, amelynek szerkesztő műsorvezetője Sillár Emőke, az elmúlt hét szerdáján a meghívott vendégek — Jancsó Miklós filmrendező és Popper Péter pszichológus közreműködésével — arra keresett választ, hogy mivel mérgezzük az ifjúságot. Felesleges bizonygatnom, hogy ez a téma mennyire aktuális. Az elismerés mégsem elsősorban a gondolatkör felvetéséért, hanem annak sokrétű megközelítéséért, árnyalt taglalásáért dukál. Megszólalt egy négyéves gyerek, aki tévérajongó, azaz három-négy órát tölt naponta a készülék előtt. A riporter arról faggatta, hogy mire kíváncsi leginkább, s ő nyíltan, őszintén jelezte: lelkesedik azokért a filmekért, amelyekben gátlástalanul lövöldöznek, gyilkolnak. Aztán arra is utalt, hogy a meséket sem veti meg. Mamája természetesnek minősítette az effajta kötődést, s nem is jutott eszébe, hogy akaratlanul is hozzájárul a nyiladozó lélek rombolásához, torzulásához, kiöli belőle azokat a magvakat, amelyek szárba szökkenve, nemes karakterré formálhatnák ezt a nebulót. A híres művész szkeptikusan reagált. Ekként sommázott: ilyen a világ. Meggyőződésem, hogy sokan megkérdőjelezik reagálását, hiszen egyértelműen tőlünk függ az, hogy milyenné érnek a ma fiai és lányai. Ennek igazolására — mindenféle didaktikus, okító szándék nélkül — elhangzott az a megrá- zóan szép történet, amely erő- szakoltság nélkül dokumentálta azt, hogy a Jó, a Szép iránti fogékonyságot be kell plántálni az apróságok tudatába. Annál is inkább, mert ösztönösen szomjú- hozzák ezt. Ezért vétek magukra hagyni őket, emiatt kell beszélni nekik arról, hogy — az előbb említett sztorira visszatérve — milyen az a barack, amelyben laknak, amelyből riadtan mászik ki Gaszton a kukac. Az elvált szülők gyermeke eltapossa, holott papája arra figyelmezteti, hogy ez a parányi állatka is jogosult a létre, amelynek alaptörvénye a szeretet, a mások megbecsülése, a többiek különbözőségének méltatása. Fogadjuk meg ezeket az intelmeket, nehogy később bánjuk felszínességünket, nemtörődömségünket. Mert a jövő arculatunkhoz igazodik... Köpönyegforgatók Kifejezetten élveztem a Gond ajánlatát. Nyakas Szilárd ugyanis az MSZMP friss folyóiratának főszerkesztőjével disputázott a köpönyegforgatókról, azokról, akik folyvást másként nyilatkoznak, megrendülés nélkül tagadják meg tegnapi önmagukat. Parázs párviadal tanúi lehettünk. Nem céltalanul, hiszen az mindnyájunk számára nyilvánvalóvá vált, hogy vannak cáfolhatatlan erkölcsi elvek, amelyek folyvást mérvadóak, amelyeket a tisztességes hangoltságú polgárok soha nem szegnek meg. Ok ugyanis nem azt kívánják eldönteni, hogy az ég piros vagy zöld, hiszen valamennyien érzékelik azt, hogy kék. Ehhez csak annyit tegyünk hozzá, hogy az a valódi reformer — mondjuk a 40-45 esztendősek köréből —, aki a korábbi másfél évtized során azért kardoskodott, hogy minél hamarabb megszüntessük a kiskirálykodást, a megvesztegetősdit, a korrupciót, aki emiatt ütközött, nem riadoz- va az esetleges konfliktusoktól, mellőzéstől sem. Az ilyen személyek hitelesek, előttük megemelhetjük jelképes kalapunkat. Hangoskodó, kaméleontípusú társai viszont odakerülnek, ahol a helyük: a történelem szemétdombjára. Reméljük: minél hamarabb. Addig persze számos kellemetlenséget okozhatnak a köz javáért önzetlenül szorgosko- dóknak. Ne keseregjenek ezért, hanem eresszék le a sisakrostélyt, lépjenek ki a porondra, s küzdjenek meg velük. Legyenek nyugodtak: önöké lesz a babér! Pécsi István Képernyőre kerül az Erdély aranykora, az Édes Anna, bemutatják az Észter-tekercset Készülő televíziós produkciók Új tévéfilmek forgatása kezdődik meg a következő napokban, hetekben a televízió műhelyeiben. Jókai Mór Erdély aranykora című regényéből Horváth Z. Gergely készít filmet. A XVII. századi Erdélyben, Apafi Mihály fejedelemsége idején játszódó történet az egykori erdélyi belpolitika egymást követő drámai fejleményeit eleveníti fel. A darabban — amelyet csehszlovákiai helyszíneken forgatnak -Tordy Géza és Bánsági Ildikó játssza a főbb szerepeket. Esztergályos Károly Kosztolányi remekművéből, az Édes Annából forgat tévéjátékot. A tragikus emberi sorson túl egy korszak világát is érzékeltető klasz- szikus regény felvételei június végén kezdődnek Esztergályos Cecília, Nagy-Kálózy Eszter, Mensáros László és Blaskó Péter szereplésével. Ugyancsak a drámai főszerkesztőség viszi filmre több kortárs író munkáját: köztük Ördögh Szilveszter Föloldozás és Osztojkán Béla Nincs itthon az Isten című alkotását, valamint Sütő András Mert ahová te mégy... című önéletrajzi ihletésű novelláját. A Képzőművészeti Szerkesztőség az egyik legjelentősebb magyar magángyűjtemény tulajdonosát, Kolozsváry Ernőt keresi fel. A győri tanárember negyedszázada gyűjti a modern magyar festészet mestereinek műveit. A műsorban elmondja, hogyan és miért kezdett gyűjteni, s bemutatja gyűjteményének legszebb darabjait. A szerkesztőség egy másik produkciója az Ótestamentum egyik szép történetének, az Eszter könyvének az MTA által őrzött, XVIII. századi, gazdagon illusztrált, héber nyelvű tekercsváltozatát mutatja be. Az Észter-tekercsről Komo- róczy Géza professzor, az ókori Kelet történetének szaktudósa beszél, utalva a könyv perzsa- zsidó-keresztyén összefüggéseire, történelmi és vallási vonatkozásaira is. Ártatlanul megalázott harmincnégy hatvani vasutascsalád balladája (X/3.) Irány az Andrássy út 60. Valószínű,, hogy legelsőként az újhatvani szerzeteseket indították útnak Budapest felé. Az azonban bizonyos, hogy őket június 20-án, kedden hajnalban bilincselték meg. Kivezették őket a kolostorból az utcára, és felrakták az ott várakozó teherautóra. Térdelve kellett utazniuk az út elején. A kísérő ávósok szitkozódtak, elmondván őket mindenféle népnyúzó grófi származéknak, majd meg is kérdezték mindegyikőjüktől, hogy mi volt az apjuk. A rendfőnök megmondta, hogy egy szabósegéd fia. Az Aurél atya apja negyven éven keresztül béres volt Vécsey bárónál, András atyának az édesapja herceg Esterházyéknál szolgált juhászként, a két fráternek pedig napszámos volt az apja, Géza atya kisbirtokos parasztcsaládból származott. Ezek után az ávósok abbahagyták a komiszkodást, megengedték a raboknak, hogy leülve utazhassanak, amíg meg nem érkeztek az Andrássy út 60-ba. Binder Géza váltókezelő volt a MÁV- nál. A felszabadulás után a szociáldemokrata pártba lépett be, de a két munkáspárt egyesülése után kizárták az MDP-ből mint „kalmár típusú” embert, aki politikailag fejletlen, újságot nem olvas. A tüntetés napján szolgálatban volt. Reggel a szomszédok üzentek érte, hogy a feleségét elvitték az ávósok, a négy gyermeke odahaza sír a bezárt lakásban. Elment a katolikus körbe, hogy megtudja mi van a feleségével és hogy legalább a lakáskulcsot elkéije. A. Károly vasúti politikai tiszt azonban lefogatta és véresre verte. így emlékszik vissza a továbbiakra: „A katolikus kör udvarán már ekkor ott álltak vagy negyvenen vi- gyázban. Ott volt Farkas tanár, Fister Tibi egyetemista és még sokan mások. Oda löktek engem is közéjük. Reggel hét órától délután négy óráig ott álltunk étlen-szomjan... Harminchat hónap múlva tudtam meg, hogy a feleségemet fél nyolckor hazaengedték, de tíz nappal később elvitték a gyerekekkel együtt a Hortobágyra... Este kilenc órakor teherautók jöttek a katolikus kör elé. Mindnyájunkat felszállítottak rá, és minden tárgyalás nélkül elhurcoltak bennünket. A papoknak leoldották a derekáról a fehér kötelet és azzal kötöztek össze bennünket végig-végig... Pestre vittek. Tíz óra tájban érkeztünk meg az Andrássy út 60-ba, ott voltunk három napig. Ott is vallattak, de nem annyira. Onnan átvittek a Markó utcába, ott voltam tizenkét napig. Mindennap ütöttek-vágtak bennünket a papokkal együtt. Volt ott egy zsidó főhadnagy... ez behívott magához kihallgatásra. Nagyon szépen beszélt hozzám: — Na, Binder elvtárs! Maga jó vasutas. Mondja el, hogyan szervezték meg a tüntetést! Kik voltak benne? Itt van a felesége a másik szobában. Ha mindent elmond, mehetnek haza együtt. — Nem hiszem el, hogy itt van — mondom — , és én nem szerveztem semmit. Becsületesen dolgoztam a MÁV-nál. Nem értem én rá arra, hogy szervezzek. — ‘Akkor mars, kifelé! — mondta. A másik szobában már várt négy-öt ávós. Ütöttek-vágtak. Egyszer ideestem, onnan a másik visszaütött. Amikor összeestem, fellocsoltak és újból vertek. A barátokat ugyanúgy verték. Ez ment tizenkét napon át. Mindig azon gondolkodtam, miért van ez így. Én nem bántottam senkit a világon és mégis ütnek- vágnak, mint a kutyát. Felváltva hordtak bennünket kihallgatásra. Miért bántanak bennünket? Nem tudtam aludni. Még ma is arról álmodok, hogy rab vagyok és kísérgetnek. Félek. Felriadok sokszor, s utána nem tudok alud- ni.Az agyam mindig tele van azokkal a szörnyűségekkel, ami történt. Tizenkét nap után átvittek bennünket a Csokonai utcában lévő államvédelmi fogdába, mert látták, hogy nem mennek velünk semmire. Ott aztán már szépen beszéltek velünk. Mondták, hogy kivizsgálták az ügyünket, börtönre nem ítélnek. Egy tiszt Hatvanban is érdeklődött utánam, hogyan szolgáltam, rendesen dolgoztam-e. Börtönre nem ítélnek, de elvisznek Kistarcsára, intemálótáborba.” Binder Gézán és a szerzeteseken kívül másokat is elvittek az Andrássy út 60-ba és egyéb budapesti fogházba az államvédel- misták. így például Bodonyi Tibor, Aradi Istán, Nagy Antal vasutast, továbbá Fister Tibor orvostanhallgatót. A legtöbb hatvani vasutas internált azonban annyiból szerencsés volt, hogy a pokoljárásnak ettől a szakaszától megmenekült. Az ő útjuk a kis- tarcsai internálótáborból vezetett a recski kőbányába. (Folytatjuk) Németi Gábor Az MMK és a Hevesi Szemle Galériájában Az emberi tisztasás arcai (Fotó: Gál Gábor) V. Reismann Marian gyerekekről készített fotóit láthatták az egri művészbarátok bő két hétig az oktatási igazgatóság kiállító termében; élvezhették a fotóművészet és az emberismeret magasiskoláját. Diákkoromban és még jó sokáig azt képzeltem, hogy Raffa- ello La Fornarinája örökíti meg az ártatlanságot, a hirtelen fellobbanó férfiérzésre visszaköszönő női bájt, a tisztaságot. Azt a csodát, amiért később, az ész által vezérelt érdek, sok tisztátalan ok miatt csak siratni tudjuk a bűnbeesés, az elmocskolódás változásait, korszakait. Vigaszért mindig is vissza kellett nyúlnom ehhez a gyermekkorhoz, álmaimhoz, azokhoz a hitemben élő és létező elemekhez, amik az elveszett Édenhez kapcsolódnak. Ezek a régibb és újabb lelki barangolásaim hívtak most is visz- sza, jutottak eszembe, amikor ezt az emberi vallomást láttam megfogalmazva — az emberről, V. Reismann Marian fotóiban. Azt az etpbert veszi ő célba, aki még nem tud hazudni, mert nincsenek érvei a létért, és tapasztalatai a világgal szemben. A világról, amelybe bele kellett csöppennie, amelyben meg kell majd keresnie magát. Bele kell majd állnia abba a harcba, amely a tiszta indítású szent ösztönöket, a szeretetet legelőbb elkérgesítik, majd \>isz- szaküldik a múltba. Ezek a fotók még az ártatlanság állapotát tárják elénk. Azt a hamvas, rácsodálkozó tekintetet, ahol a két szem szinte fel akarja falni azt a másikat, aki vele, a csöppséggel törődik. Mert vonzalma van, édes és kicserél- hetetlen, mert tudja, hogy az anyja nem véletlenül sugározza feléje mindazt, ami az anyaság szavakkal körül nem határolható kötelessége. Mekkora körforgása, oda-vissza-játéka az érzelmek, a sorsnak, a lelki egymásba településnek, ahogyan a bizalom szétárad ezekről a tekintetekről. Nem szeretném jelzőkkel tompítani, az arcvillanásoknak az értékét kicsinyíteni, csak bámulom őket, tűnődöm rajtuk. Kicsiny kezük szirom-ujjait elküldik az ölelés kezdő moccanatába, mert az önzés, a szeretet, az ösztön és az érzelem még nem vált nyomo- rítottá, az arcot még nem idomítják az érdekek, az a színészkedés, amit később olyan otrombán játszunk, miközben azt hisszük, hogy nálunk okosabban ugyan senki nem műveli a képmutatást. Itt nem más arcot vesznek fel ezek a gyerekek, csak a magukét. Abban a romlatlanságban, tisztaságban fejezik ki mindazt a szépet és igazat, amit a civilizált társadalom a legjobb esetben gügyögéssel, vagy félretekintéssel nyugtáz, hogy rádöbbenésünk- ben magunk is csodálkozzunk, mekkora hiánya is tárol a mi agyunkban az őszinteségnek. Az egész kiállítást nem lehet egyszerre végigélni. Ha eljutunk addig a hatásig, amikor már magunkat kezdjük vizsgálni és vizsgáztatni, a gyermeki tekintet röppenő lendületéhez igyekeznénk mérni mindennapi, felnőtt magunkat, akkor hosszú percekre lecövekelünk egyetlen fotó előtt, ott, ahol a rács mögül kinéz az értelmes gyerek. Megpróbálunk szerepet cserélni. Fájdalmas próba, izgalmat keltő. S míg elgondolkodom társadalmi állapotainkon, a mai statisztikai adatok riasztó számain, a gonoszságnak odavetett — a felnőttek teszik tönkre a gyermeket! —, a bűnök martalékává vált sorsokra gondolok. S ha azzal js áltatom magam, hogy az a bizonyos La Fornarina, a bájos péklány is anyává lett, de nem tudom, milyen gyermeket szült és nevelt fel, bizonyára átadta, átadhatta annak a pillanatnak csodáját és szépségét, amit Raffaello beléje álmodott. Mint ahogyan most V. Reismann Marian fotóin élnek ezek az arcok. Ezek is a múltéi? A barna szemek ártatlansága mivé is torzult, amióta ki kellett lépniük az anyaölből a tágabb terekbe? Hol vesztjük el jobbik magunkat? Farkas András
