Heves Megyei Népújság, 1989. június (40. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-28 / 150. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. június 28., szerda GAZDASÁG TÁRSADALOM 3. Gondolatok a veszteséges vállalatok leállításáról A költségvetési egyensúly megteremtése érdekében évek óta túlhangsúlyozzák a veszteséges vállalatok támogatásának csökkentésében rejlő lehetőségeket. Ez önmagában nem volna akkora baj, hogy szólni kellene ellene, hiszen erre is szükség van, de nagyon veszélyessé teszi, hogy a tényleges feladatokról eltereli a figyelmet. Már 1953-ban azt kellett tapasztalnunk, hogy a vállalati kapacitások leállítása nem javított, hanem rontott a költségvetési egyensúlyon. Kiderült, hogy nagyon rövidlátó szemlélet az, amelyik csak a veszteségek megszűnésével számol akkor, amikor leállításra kerül egy vállalat, vagy annak akár csak egy részlege. Akkor nem volt és valószínűleg ma sincs olyan vállalat, amelynek leállítása javítana a költség- vetési egyensúlyon. Bizonyításként nézzük meg, mi áll az elmaradó veszteséggel szemben: a) Elmaradnak a vállalat költségvetési befizetései. Mindenekelőtt a béljárulékok és a dolgozók személyi jövedelemadója. b) A vállalatnál jelentkező amortizáció szintén elvész. c) Amennyiben a leállítás munkanélküliséggel jár, a munkanélküli-segély összege is költségvetési többletkiadás. Én még nem találtam olyan vállalatot, amelynek vesztesége a fenti három veszteség összegét elérné. Tehát elenyésző kivételtől eltekintve a veszteséges vállalatok leállítása növeli a költség- vetési hiányt. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nincsenek olyan tevékenységek, amelyeket jó volna leállítani, de ezeket azon az alapon nem lehet megállapítani, hogy a vállalat veszteséges vagy sem. Fel kell hagyni minden olyan gazdasági tevékenységgel, amelyet jövedelmezőbbel lehet helyettesíteni. Ilyen pedig nem ritkább a nyereséges vállalatoknál, mint a veszteségeseknél. Az első tanulság tehát: nem leállítani kell, hanem struktúrát módosítani. Még kevesebb szó esik arról, hogy a veszteséges vállalatok leállítása szinte mindig a kínálat szűkítését, vagyis a hiánygazdálkodás erősítését jelenti. Sajnos a reformpolitikusok sem tartják szem előtt, hogy egyensúlyt csak kivételes esetekben lehet keresetcsökkentéssel, a kínálat dinamikus növelése nélkül biztosítani. Arra is gondolni kellene, hogy a vállalat leállítása általában koncentráltan jelentkező munkanélküliséget, tehát az érintett létszámhoz viszonyítva nagy szociális feszültséget okoznak. Ez pedig önmagában több gazdasági és erkölcsi kárral, mint megtakarítással járhat. Mindebből nem az következik, hogy ellenzem a felesleges munkaerő leépítését. Ellenkezőleg, annak módját szeretném megvilágítani: sürgősen le kell építeni minden olyan munkaerőt, amely nem végez hasznos munkát. Ezek 90 százaléka azonban nem a veszteséges vállalatoknál található, hanem szinte mindenütt. Amíg nem szabadulunk meg a kapun belüli munkanélküliségtől és a bürokráciában dolgozóktól, addig nem volna szabad egyetlen, termelő- munkában részt vevőt sem elbocsátani. Nincs olyan iparág vagy vállalat, ahol a társadalom számára nagyobb veszteséggel járna a munkások dolgoztatása, mint a felesleges létszám egy jövedelmező vállalatnál. Nemcsak az felesleges, akinek a munkájára nincs szükség, de az is, akinek a hatósági előírások találnak ki haszontalan munkát. A bányászok joggal háborodhatnak fel azon, hogy a kormányzat őket tartja feleslegesnek és nem azokat a tisztviselőket, akik azzal foglalkoznak, hogy a kormányzatnak, a hatóságnak értelmetlen adatok tengerét szolgáltatják, vagy olyan hatósági előírások követelik meg a munkakörük betöltését, amelyre sokkal kevesebb szükség van, mint a szénre. A példánál maradva: a bányászok szellemi tőkéje, vagyis szaktudása, képzettsége másutt aligha hasznosítható, tehát leépítésük esetében jórészt kihasználatlan marad. Ezzel szemben a jelenlegi munkakörükben felesleges tisztviselők sok helyütt alkalmazhatók, ha nem is mindig tisztviselőként, hát a szakmájukban. Ahogy én tapasztalom, a bürokráciában foglalkoztatottak jelentős részének jó szakmája van, de kényelmesebbnek találta az íróasztalt. Van a leépítésnek egy másik módja is, amiről alig esik szó. A diplomások munkaidejének jelentős részét a bürokratikus kötelezettségek emésztik fel. Hasznos volna például az orvosok válláról levenni az időt rabló adminisztrációt. A másutt felesleges adminisztrátor itt hasznos lenne. Gondoljuk meg, hogy mennyi mérnök, orvos, pedagógus fecsérli el idejét adatszolgáltatással, holott azt nála olcsóbban, gyorsabban elvégezhetné egy adminisztrátor. Végül azt kívánom hangsúlyozni, hogy a munkanélküliség drágítja a termelést, ezáltal csökkenti a munkaerő keresletét, tehát öngyorsító folyamatot vált ki. Ezzel szemben a kapun belüli munkanélküliség felszámolása csökkenti a termelési költségeket, növeli a versenyképességet, ezáltal munkanélküliség-terem- tő hatású. A veszteséges vállalatok leállítása helyett sokkal fontosabb volna a figyelmet egy másik kérdésre koncentrálni: a foglalkoztatásért való felelősséget le kell venni a vállalatok és a szövetkezetek válláról, ők ezzel nem törődve igyekezzenek minél kisebb létszámmal minél többet termelni, a munkanélküliség legyen a társadalom gondja. Ha ehhez tartjuk magunkat, nem- kell félnünk a munkanélküliségtől. Akkor nőni fog az áruk kínálata és a munkaerő kereslete, és csökken a költségvetési hiány. Igaz, ehhez másként kell gondolkodnunk, mint eddig. . ____________________9L----------A z államháztartás ellentmondásai nem tüntethetőeftc el tűzoltómunkával... Parlamenti tudósítónk interjúja Kollarik István pénzügyminiszter-helyettessel A pénzügyi tárca három törvényjavaslatot terjesztett az országgyűlési bizottságok, a képviselőcsoportok elé, hogy a megfelelő „honatyai” vélemények ismeretében a tervezetek megmérettessenek a parlamenti vita kereszttüzében. A gazdálkodási rendszerünk sarkalatos kérdéseiről beszélgettünk Kollarik István pcnzügymi- niszter-helycttesscl. — Az éves költségvetés, az államháztartás reformjának, valamint az adórendszer korszerűsítésének elemzése során a Pénzügyminisztérium vezetése arra a következtetésre jutott, hogy elengedhetetlen az államháztartás teljes szanálása. Mit jelent ez a hétköznapokat illetően? — Nem egyszerűen a Pénzügyminisztérium vezetése jutott erre a következtetésre, hanem nincs más lehetőség. Ebben az évben szanálnunk kellett az 1989-es költségvetést, ami azt jelenti, hogy egy olyan „csomagtervet” fogadott el a Parlament, amely többé-kevésbé menedzsel- hetővé teszi az idei feladatokat. Azonban az is világossá vált, hogy ezt a fajta megoldást — tehát, hogy évről évre visszatérően az adott időszak konkrét lehetőségeit próbáljuk megtalálni — hosszú távon nem lehet követendőnek tartani. Szembe kell hát nézni azzal a ténnyel, hogy a magyar államháztartásban vannak olyan ellentmondások, amelyek nem tüntethetőek el „tűzoltó- munkával. ” Melyek ezek? A leglényegesebb az, hogy az államnak, az államháztartásnak törvényesen megszabott, hosszú távra stabil bevételekkel kell rendelkeznie. Tulajdonképpen ezt a célt szolgálja az adóreform, s hogy a jogállamiság a gazdaságban is létrejöjjön. Ez biztonságot ad az államnak, a magánembereknek s a termelőknek, hiszen ki tudják számolni, hogy milyen feltételek között élnek, dolgoznak. A szanálásnak a másik, és talán a nehezebb része ugyanakkor, hogy meg kell szabadulnia az államnak azoktól a kötelezettségeitől, kiadásaitól, amelyek szemmel láthatóan ma már túlélték önmagukat és amelyek nem finanszírozhatók. A magyar költségvetés kiadásainak szerkezetét tulajdonképpen az ’50-es évek ideológiája határozta meg, ennek lényege az volt: az állampolgárról, a vállalatról, a helyi közigazgatásról az állam gondoskodik, mert hiszen az egyén,’ a vállalat, a közigazgatás „nem elég okos”, hogy maga döntse el, hogy neki mi a jó. Következésképpen ehhez egy olyan rendszer társult, amely elvonta a jövedelmeket, s azután a nagy egyenlős- di jegyében újraosztotta... A dolog mai lényege, s ez jelenti az államháztartás valódi és valóságos szanálását: át kell gondolnunk, hogy miképp lehet az állami beruházások, fejlesztési kiadások körében egy érdemi mérséklést létrehozni úgy, hogy közben a teljes vagyonkezelés megváltozik a társadalomban. Tehát, hogy a vagyon olyan helyre és területre kerül, ahol az érdekmotivációk alapján a legjobban hasznosul. S hogy a támogatásoktól megszabadulunk a gazdálkodási körben, s ezzel a piac szerepe felerősödik... Ami pedig a hétköznapokat illeti: ebből az állampolgár két dolgot érez. Az egyik az, hogy a mai — még mindig vonzónak tűnő — teljes körű ingyenesség megszűnik bizonyos társadalomjuttatási területeken, s ez egyfajta differenciálódást eredményez az emberek, közigazgatási egységek között. A másik oldalról azonban az ember azt fogja érezni: az ődöntési szabadsága megnő abban, hogy mit tegyen és hogyan éljen. Ez tulajdonképpen az igazi kérdés, ez van összefüggésben azzal a reformtörekvéssel, amely ma lezajlik az országban... — A törvényjavaslatok között szó esik az úgynevezett „új elosztási politikáról”, amely a piaci versenyszféra és a munkajövedelmek kölcsönhatásán alapul. Mit hoz ez az egyes ember „konyhájára”? — Ez az új elosztási politika más megközelítésben ugyanazt jelenti, mint amiről az előbb már beszéltünk, egy picit azonban annyival több, hogy a mai elosztási rendszereknek az újragondolásán alapszik. Ma ott tartunk: egy forint jövedelem úgy oszlik meg a lakosság körében, hogy abból körülbelül 60 fiiéra munkából származó jövedelem, 40 fillér a társadalmi juttatás, ami azt jelenti, hogy a munkából származó jövedelmek 66 százaléka társadalmi juttatás. Ez egy eléggé ellentmondásos jelenség akkor, amikor tudjuk, hogy a magyar gazdaság óriási teljesítménykényszer alatt áll. A teljesítményorientáció a gazdaságban és az egyén szintjén is azt követelné meg, hogy elsősorban azok jussanak jobb életlehetőséghez, akik a társadalom számára többet nyújtanak, magyarul: a családok szintjén elsősorban a munkából származó jövedelmek determinálják az életnívót. Ilyen körülmények között, amilyenekben voltunk, vagyunk — azt hiszem —, nehezen teljesíthető ez a követelmény. Úgy szólt a kérdés, hogy mit hoz ez a konyhára...? A mai szituációban önmagában egy elosztási rendszernek a megváltoztatása nem jelenti ilyen egyszerűen az egyéni jövedelmek növekedését, hiszen attól, hogy a struktúra más lesz, többletjövedelem nem keletkezik. Azt azonban várni lehet tőle, hogy idővel — mert hatékonyabb az elosztási rendszer, s mert arra ösztönöz, hogy nagyobb teljesítményt hozzon ki a társadalomból — természetesen az egyes ember számára is eredményeket hozzon. Abba a hibába azért nem szabad beleesnünk, hogy ezzel egy-két év alatt valami alapvető változást hozhatunk létre... — Sokakat érint és érdekel, hogy az adózási korszerűsítés során merre billen a mérleg: megújul-e a személyi jövedelemadózási forma, avagy felváltja ezt a régóta rebesgetett családi jövedelemadó? Az emberek nagy többsége — s ez érthető is, mivel nem szakember — azt látja vagy azt várja, hogy a családi jövedelemadórendszerre való áttérés életszínvonal-javulást hoz. Ez az áttérés annyit tud „tenni” egy adott pillanatban, hogy a rendelkezésre álló jövedelmeket, terheket másképpen osztja el. Ez például a következőket okozza: 1. a termelésben nagyobb részt kellene vállalniuk az egyedülállóknak, a maihoz képest nagyobb terheket raknánk az emberek vállára, a pályakezdőfiatalok, az egyedülálló idősek kerülnének minden bizonnyal nehezebb helyzetbe; 2. a családos körben olyan változások mennének végbe, amelyek lényege: a szegényebb, az átlag alatti szinten élő rétegek rovására csoportosítanák át a jövedelmeket az átlag fölött élő rétegek javára. Ez ellentétes azzal, amit ma a társadalom gondol egy családi jövedelemadóról, hiszen ez azt jelenti, hogy éppen a szegényebb rétegek kerülnének még nehezebb pozícióba, s egy kicsit jobb helyzetbe a jobban élők. A váltás tehát egyrészt politikai döntést igényel: egy mai helyzetben ez a társadalom el tudja-e viselni, hogy a viszonylag szegényebb réteget még jobban megszorítjuk. Másrészt: ez társadalomfilozófiai kérdés. Jogos egy olyan megközelítés, hogy a társadalom a teljésítményelvet juttassa érvényre a szociálpolitikában: aki többet nyújt, s így nagyobb jövedelemmel rendelkezik, annak jogosan több jár az eltartottjai számára is. Ezzel a társadalom nagyobb teljesítményre serkentheti a tagjait. Ez egy gyökeres változást jelent a mai felfogásunkhoz képest, amelynek a lényege az, hogy állampolgári értelemben egyenlőek vagyunk, s ha megszületik egy gyermek, akkor neki ugyanannyi családi pótlék jár, ugyanannyi gyes, mint bárki másnak. Mert ilyen értelemben a mai szociálpolitika nem tesz különbséget... Az Országgyűlés mostani ülésszakának a feladata nem más, mint hogy érdemi vitát folytasson ezekről a kérdésekről, s továbbgondolkodásra késztesse az illetékeseket a döntéshozatal előtt. — Mikorra várható az „igen” vagy a „nem” kimondása az adóreform ügyében? — A döntésnek az őszi ülész- szakon kell megszületnie, amikor a jövő évi konkrét gazdasági, költségvetési változtatásokat hagyja majd jóvá a Parlament. Ha ekkor úgy döntenek, hogy a családi jövedelemadó marad az új forma, akkor — úgy gondolom — leghamarabb 1991-ben kerülhet bevezetésre... — Köszönjük az interjút. Szilvás István A város új ke reskedelmi egysége Hangya Áruház Hatvanban A régi szövetkezeti hagyományokat követve a Hangya nevet vette fel Heves megye egyik legnagyobb áruháza Hatvanban. A Hatvan és Vidéke Áfész közel 90 millió forint beruházással hozta tető alá a 3400 négyzet- méter alapterületű kereskedelmi központot, melyben hat iparcikk-, egy élelmiszerosztály, raktárak és a dolgozók szociális helyiségei kaptak helyet. A tetőtér beépítésében 700 négyzetméter alapterületen a szövetkezet központi irodáit és tanácskozótermet, klubot alakítottak ki. (MTl-fotó: Szabó Sándor felvételei) Ga/Smg m las/ték n osztályokon Macivásár
