Heves Megyei Népújság, 1989. június (40. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-27 / 149. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. június 27, kedd 4. KULTÚRA - KÖZMŰVELŐDÉS Egy hét. A KÉPERNYŐ ELŐTT Tarnamérai huzavona ajánlottam a régi szolgálati lakásomat, hogy addig menjek oda. Ki tudja, mikor készül el a kastély? Egyébként tudom: arra megy ki a dolog, hogy már megint a kultúra kerül a háttérbe. Higgye el, nincs itt nagy forgalom, csak gyerekek járnak ide. Félek az egésztől... Dz vonámé szabadkozik, hogy késett, <5 szervezi a társadalmi ünnepségek műsorait is, esküvőt, névadót, most is ez ügyben járt. — Hát, bizonytalan a helyzetünk — mondja. — Félek az egésztől, de sajnálom is, hogy így alakult, hogy vita lett belőle. Több változat szóba került, hogy hova menjünk. A téeszhelyisé- geket megnéztük a megyei mód- szertanossal, alig harminc négyzetméter, az csak raktározásra alkalmas. — A gyógyszerész a saját, leadásra kerülő lakását említette... — Úgy tudom, oda az öregek napközije kerül — tekint rám csodálkozva. — Ellenben szó volt a régi iskola egy politechnika-terméről, igaz, arra igényt tart az óvoda is. Jó is lenne, ha egy válogatott állománnyal még kölcsönözni is tudnánk. De a megoldás az lenne, ha maradhatnánk. Sürgetnek, hogy csomagoljak. De hogyan? Nem mindegy, hogy mire számítsak: raktárba költözünk, vagy dolgozhatok. Jogos-e vagy nem a megnyilvánulások mögött húzódó indulat? S egyáltalán mi táplálja? Ezen töprengek, mikor hazafelé indulóban összeakadunk Kovács Györgyné vb-titkárral. — Tegnap tárgyalta a vb a kérdést — hozza szóba. — Egyébként, ha lehet, én ebben a dologban nem nyilatkozom. Majd dönt a testület a jövő hónapban. Az ügy sürgősségére való tekintettel előrehoztuk a napirendet. — ? — Az elnök ezt magának nem említette? Egyébként a kastélyfelújítás bontott fel mindent. Jó lenne már pontot tenni az ügyre. Kívülállónak úgy tetszik, hogy ez a konfliktus nem konfliktus. Mégis, az érdekelteknek nehéz pillanatokat szerez. A patikus — ismervén a hazai dolgok menetét — attól tart, nem lesz sem pénz, sem ember, aki utólag „rendbe tenné a háza táját”. A könyvtárosnő nem érti, miért kell — teljesen ésszerűtlenül — kétszer hurcolkodnia, vállalni a többletmunkával járó vesződ- séget. Valójában nem a kultúra s az egészségügy vitázik, hanem emberek vizsgáznak toleranciából. Remélhetően — hiszen még a tanácsülés előtt vagyunk — nem buknak el rajta. Jámbor Ildikó Nemcsak a mának Hétfőn fejeződött be a huszonhat részes francia sorozat, A chatea- uvalloni polgárok Meggyőződésem, hogy a napokban elégedett lehetett a tévénézők zöme, hiszen a XIX. veszprémi tévétalálkozó jóvoltából nemcsak választékban nem volt hiány, hanem a sokrétű kínálat azt is lehetővé tette, hogy ebből a bőségkosárból mindenki a neki leginkább tetsző, a hozzá legközelebb álló produkcióra voksoljon. Az évente egyszeri seregszemle, illetve a hagyományos ajánlat az alkotók nehézségeit is érzékeltette. Mindenekelőtt azt, hogy kettős követelménynek szeretnének eleget tenni. Az az óhajuk, hogy úgy adjanak rangosat a mának, hogy közben örökzöld értékeket továbbítanak a holnapoknak. Komoly feladat ez, így aztán a legtöbben még az első kívánalomnak sem felelnek meg maradéktalanul. Néha azonban - sajnos, még nem ez a jellemző - a tisztes nekibuzdulás, ha nem is kivételes, ám mégis kiugró sikert szül. Ilyen érdemekkel büszkélkedhet Az évszázad csütörtökig tart című alkotás, amelyet szombaton este vetítettek ismét, hiszen a versengés során különdijat nyert. Maga a sztori is érdekes. A cselekmény az elmúlt századfordulóhoz datált békekonferenciához kötődik. Felvonulnak előttünk a diplomaták, a különböző európai kormányok képviselői, és sorjázhatják azokat a frázisokat, amelyek vészesen hasonlítanak jelenünk olykor gyomorfacsaró szólamaival. Olyannyira, hogy esetenként az azonosságtól csömöriünk. Elindul az asszociációk áradata, s légszomj gyötör bennünket, eszünkbe jut változó, salakot, szennyet is felvető korunk ezernyi ellentmondása, a valameny- nyiünket zavaró erkölcsi válság, s légszomjtól gyötörve ózondús levegőért sóvárgunk. Az ötletgazdák nem is feledkeznek meg rólunk. Elbűvölt minket a montenegrói iljú s a monarchiabeli bakfis hirtelen fellobbanó első szerelme, amely a tisztaság talaján fogant. Az egymás iránt vonzódó „gyerekek” bájosak, szépek, megnyerőek. Ráadásul hamvas- ságuk, naivitásuk szívmelengető. Csoda-e, ha visszaidézte számunkra ártatlan botladozásunk hajdanvolt pillanatait, azokat, amelyekre már emlékezni sem szoktunk. Felvillantak a múltba süllyedt impressziók, hozzánk szöktek a Csipkerózsika-álmukból való- ságracsókolt hangulatok. Köszönet ezért a stáb atmoszférateremtő készségének, a fiatal színészek megejtő eredetiségének, a költői hangoltságról árulkodó operatőri munkának. Aztán szertefoszlott a tünemény. Rájöttünk: az abszolút hatásosnak kikiáltott vigaszpirula egyáltalán nem gyógyír. Játszottak velünk. Azok, akiktől égnyi messze a csillagok. Istenem, pedig mennyire fénylenek... Pécsi István Leérik a tiltott gyümölcs Gyorsan bekövetkezik mostanában a televízióban, ami különböző alkotásokkal azelőtt is köny- nyen előfordult: tiltott gyümölcsből ajánlott, majdnem kötelező művé változnak. Odáig jutottunk, hogy néhány hónap alatt betelik ez a sors, a szerdai nap a múlt héten kifejezetten ezeké a daraboké volt. Tavaly még például a Vigyázat, mélyföld! csak nagyon körülményesen kerülhetett a képernyőre, akkor is csak a 2-esre és a késői órákban. Most már szinte matinéban szerepelt a botrányokat kavart összeállítás, az 1-es műsorban délután 6 órától, de ugyanilyen nehéz volt annak idején a Dunaszaurusz sorsa is, amely még a bíróságot is megjárta. Most viszont a Híradó utánra szerkesztették be, amikorra a krimiket szokták. Utólag végiggondolva, csodálkozik az ember, meg nem is. Ha árgus szemmel figyeli ezeket a filmeket, talán meg is állapíthatja néhány résznél, hogy annak idején mi nem tetszett a szigorú bírálóknak, akiknek a véleményén olyan gyorsan átlépett az idő. A Vigyázat, mélyföld! áttételességét, gondolatgazdagságát persze nem tudták olyan köny- nyen meghaladni az események. Inkább korán jött alkotás volt ez, ma is él minden sora, dala. Persze az is igaz, hogy ma már tucatszám lehetne ilyen és ehhez hasonló szerkesztéseket készíteni, ha lenne rá vevő. De sajnos egyre kevesebb az olyan néző vagy olvasó, aki türelmesen és történelmi látószögből hajlandó látni közös dolgainkat. Fogyóban a közönség ilyenfajta érzékenysége, sokkal inkább jelszavakra, mint jelképekre vevő. Mostanában az anyaföld egyébként is olyan szent szóvá vált néhány pártkezdemény politikai szótárában, hogy már valóságos sértés lehet számukra az a nyitány, ahogy a kitűnő Kern András, a magyar rög és a belvárosi aszfalt gyermeke szánt lóvontatta ekével. Itt persze azonnal hozzá lehet tenni, hogy mint minden jó produkcióban, itt is előfordulnak olyan elemek, amelyek más okból válnak érdekessé, mint azelőtt. Mégis, úgy érzem, hogy ebben a türelmetlen világban bizony már alig lehet vevőt találni az ilyen, mély értelmű produkcióra. Sajátos ellentmondás, hogy míg volt érdeklődés az ilyen áttételes fogalmazásra, addig így féltek képernyőre kerülésétől. Ez olyan, mint az egyszeri férfiról szóló tanmese, akinek ifjúkorában volt mivel, de nem volt kit és hol, mire meg megöregedett, és volt kit és hol, akkor már nem volt mivel. Ezért aztán minden értelmes és gondolkodó produkciót vállalni kell, mert könnyen romlik, leérik a tiltott gyümölcs. Ugyanis ezek a műsorok a legérzékenyebb pontokat célozzák meg, s ha a film dobozban marad, akkor később már csak az indulatokat lehet meghallgatni. Márpedig ha az érzelmek veszik át a szót, akkor többé nincs helye az értelemnek. Gábor László Az egész ügy azzal kezdődött, hogy „bedöglött” a tarnamérai Almási-kastély felújítása. A felkért kivitelező, a helyi termelő- szövetkezet építési melléküzem- ága az év elején csődött mondott. A veszteséges vállalkozást fel kellett számolni, úgyhogy februárban le is vonultak az építési területről. A tervek pedig igen impozánsak: a kuszaságában is valamikori szépségét hirdető park közepén a régi kastély köré hangulatos, a műemlékhez illeszkedő általános iskolát építettek. Az elképzelések szerint a felújított kúria az oktatási intézménnyel együtt a kultúra helyi csarnoka lenne: itt kapna helyet majdan a könyvtár, a néprajzi kiállítás, s a gyerekek, felnőttek művelődését szolgáló klubtermek. A bizakodóbbak úgy hitték, ez már idén augusztusra megvalósul. A jelekből ítélve azonban úgy tűnik, minderre várni kell. Legalábbis addig, míg a műemlék épület visz- sza nem kapja régi fényét. S mindez pedig az építőkön múlik. A helybeliek tudni vélik: a beruházási vállalat már talált is vállalkozó kisiparost. Ám, hogy a csúszást mikor lehet behozni ? Egyelőre jóslások vannak: fél év? Egy esztendő? Egyezkedik a könyvtár és az egészségügy? A községi könyvtár az egykori körorvosi lakásban lelt otthonra kilenc esztendeje. A több mint 8500 kötet hetven négyzetméteres alapterületen van elhelyezve. Kétszázharmincegy olvasót tartanak számon, s a statisztikák tanúsága szerint évente körülbelül háromezren keresik fel az intézményt. Jelenlegi helyzetük látszólag nem jobb, de nem is rosz- szabb, mint más, hasonló létesítményeké, hisz megvan az ígéret: méltó helyet kapnak a kastélyban. Csakhogy, mi lesz addig? Mert augusztusban jelenlegi helyükről menniük kell. Tágas és korszerű gyógyszertárnak örülhetnek rövidesen a községbeliek. A kétszintes komplexum emeletén a gyógyszerészlakás lesz, a földszint a betegek kiszolgálását teszi lehetővé. A rendelőintézet tőszomszédságában jó helyen van a létesítmény, mely az átadás után nemcsak a helybeliek, de a környékbeli falvak igényeit is kielégíti. Mi hát a gond? Az új gyógyszertár előtt éktelenkedik a könyvtár, melyet — a tervek szerint is — le kell bontani. Zavaija a kilátást, no meg a helyére parkot, autóparkolót terveztek. Május végén tehát a gyógyszertári központ levélben értesítette az érdekelteket: a bontást, s ezt megelőzően a költözködést meg kell kezdeni az átadásig. Röviddel ezután Végh Miklós, a gyógyszertári központ vezetője és Orosz Bertalanná, a megyei könyvtár igazgatója a helyszínen járt, hogy közös megoldást keressenek. A békés megegyezés helyi érdekekbe ütközött. „Bejárat" az új gyógyszertárhoz A jelenlegi könyvtárépület Egy kis huzavona Juhász Jenő tanácselnök láthatóan nem repes az örömtől, mikor benyitok hozzá, s ezt a dolgot firtatom. Nincs itt semmi gond — mondja. — Van egy kis huzavona a kastély építése körül, a könyvtár ezért nem költözhet az új helyére. A régi épület meg máris megérett a bontásra, vizes vályogház az, kilencven-száz éves is megvan. Persze, a könyvtáriaknak az a problémájuk, hogy minek kétszer költözni. Mi a magunk részéről felajánlottunk a téeszirodában két helyiséget, ott addig átvészelhetik azt az időt. Szerintem — ha a kivitelezők ráhajtanak — már akár decemberre kész lesznek a kastély- lyal. Elsétálunk hát a helyszínre. Dzvonár Sándorné könyvtáros épp ebédelni van. Míg megérkezik, körbejáijuk a házat. Az épületen lévő tábla dr. Rettegi Ferenc métái körorvosnak állít emléket. (Mondják, a pestises betegek gyógyítása közben maga is a járvány áldozata lett, 1923-ban.) Mi tagadás, hátulról nézve az épületet, eléggé romos, de nem annyira, hogy pár hónapot, akár egy esztendőt is ki nem bírna. Mögötte a gyógyszertáron már az utolsó simításokat végzik. Csakhamar befordul Vona Ferenc, a gyógyszerész elegáns kocsija is. Mint mondja, az építkezés menete felől jött tájékozódni. Nem csoda, huszonhárom éves működésének jelentős állomása ez: új „üzletet” s új szolgálati lakást kap. — Annyit megmondhatok, addig nem költözök ide, míg itt áll a könyvtár — jelenti ki keményen. — Az van a tervrajzon is, hogy le kell bontani. Aztán meg zavarja a kilátást, a megközelítést is. S ha levonulnak az építők, ugyan ki végzi majd el a terep- rendezést egy későbbi időpontban? A könyvtárosok azzal érvelnek, hogy jó ez az épület. Nézze csak meg! Egyébként is, én felVona Ferenc és Juhász Jenő: — Le kell bontani... Egy könyvtár, amely zavarja a kilátást?
