Heves Megyei Népújság, 1989. június (40. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-27 / 149. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. június 27, kedd GAZDASÁG TÁRSADALOM 3 Elvi farmerek Az állami gazdasági vezetők egyik tanácskozásán szót kért a Magyar Demokrata Fórum képviselője. Először is elmondta, hogy a farmergazdálkodás híve, maga is gazdálkodik, majd az új földosztás mellett érvelt szenvedélyesen. Több állami gazdasági vezető fejcsóválva hallgatta beszédét. Vélhetően erre reagálva, nyugtatgatta őket: a diplomás szakemberek tanácsaira a leendő farmereknek is szükségük van, nem maradnak kenyér nélkül a mostani igazgatók. A történetet hallva, elkezdtem számolgatni. Sorra vettem Kisalföld-széli szülőfalum házait, elméletben kutatván, kik vállalkoznának a farmerségre. Alig találtam tucatnyi családot, akik nézetem szerint biztosan vállalnák a mezőgazdálkodás testet gyötrő, kockázatot jelentő munkáját. Az egyik házban csak idősek élnek, a fiatalok messzi városokban dolgoznak, jórészt elfeledve a gazdálkodás szokásait, szabályait; másutt ugyan maradtak erős fizikumú, gazdálkodásra alkalmas emberek, de ők is szakmát tanultak, azt kedvvel művelik, nem cserélnék föl a földművelésért. Egy falu persze nem a világ, de másutt érdeklődve is hasonló arányokat hallottam. Van tehát egy részről az alternatív óhaj, az új földosztás, a családi farmok kialakítása; létezik másfelől egy objektív társadalmi-gazdasági szerkezet, amely nem igazolja az óhaj realitását. Ha az új típusú gazdálkodás elvét elfogadjuk is, hamarosan gyakorlati akadályokba ütköznénk a megvalósításnál. Tételezzük föl, hogy az elvi, jogi korlátok egy csapásra leomlanak, s a családi vállalkozóknak kimérik a földjét a falu határában. A műveléshez először szakértelemre lesz szüksége, méghozzá nem speciálisra, hanem általános mezőgazdálkodási, technikai, technológiai, közgazdasági ismeretekre is. Oktatási rendszerünk azonban a szakosításra épült. A gépészszakiskolákban csak hallottak az állattenyésztésről, s fordítva sincs másképp. Az állattenyésztő szakmunkások még jogosítványhoz sem intézményesen, hanem magánszorgalomból jutottak. A nagyüzemi mezőgazdaságban ez csupán szemléleti visszásságokkal járt, az eredményes vállalati munkát alig észrevehetően akadályozta; ám a családi vállalkozónak létérdeke és létfeltételé az átfogó ismeret. Hosszabb-rövidebb idő alatt persze a mezőgazdálkodás megtanulható, a gyakorlati sikerek és kudarcok edzik, okosítják a gazdálkodót. Ám a termeléshez az észen, a tapasztalaton kívül eszközök is kellenek. A családi termeléshez szükséges eszközök pedig igencsak hiányoznak. Több száz lóerős traktorok, ösz- szekapcsolható célgépek jellemzik a magyar mezőgazdaságot, amelyek drágák, csak nagyüzemi körülmények között hasznosíthatók ésszerűen. A külgazdaság mostani állapotában alig várható, hogy egy csapásra megoldódik a farmerek munkájának egyik elemi feltétele, a birtokmérethez igazodó eszközválaszték. A hiánygazdálkodás káros hatásait, jövedelmezőséget romboló következményeit pedig a jól működő nagyüzemek is érzékelték, az induló, útkereső családi farmoknak pedig egyenesen a végzetük lehet. Nem lehetetlen persze az eszközök beszerzése, a természet is segítheti a jövő gazdálkodóit, s gazdag termést gyűjthetnek raktáraikba. De ez a termés még nem áru, s kiváltképpen nem feltétlenül elkönyvelhető bevétel. Sokat emlegetett hiányossága a magyar gazdaságnak a valótlan, beavatkozással terhelt piac, ami az agrártermelőket különösen sújtja. A magyar mezőgazdaságnak ugyanis egyik valós sikere, hogy keresleti piacon értékesíti áruit, s nem kell sorban állni termékeiért. A piaci morál azonban e szektort is elkerülte, s a termelők számának szaporodása, az értékesített mennyiség csökkenése a termelők piaci erejét gyengítheti, következésképpen a zavarosban halászók lehetőségeit erősítheti. A ma családi farmerjei az éppen érvényes szabályozással, az agrárollóval megnyirbált árviszonyokkal is szembekerülnének. Azzal mindenesetre számolniuk kellene, hogy a nagyüzemi művelésben hatékonyabb búzatermesztés a termelőszövetkezetek több mint harmadában veszteséges; a sertéshizlaláson mindössze néhány száz forint a kistermelői munkabért is magában foglaló eredmény. Ma tehát úgy tűnik, inkább szólam, kívánalom a családi farmergazdálkodás elterjedése: gyakorlati realitása egyelőre vajmi kevés. Persze a nyugat-európai példák mutatják, hogy az agrárfejlődésnek ez lehet az egyik eredményes útja. Ám azonnali átvétele, másolása, s a valós társadalmi-gazdasági állapot figyelmen kívül hagyása hasonló politikai és gazdasági tévedésekkel járhat, mint a kolhoz típusú nagyüzemi mezőgazdaság meghonosítása. Elég sok és erősen negatív tapasztalatunk van a központilag elhatározott elvekről, a fentről vezérelt gyakorlatról ahhoz, hogy most újra, egy ugyan más típusú, de mégis csak „fentről” kezdeményezett agrárgyakorlatot sürgetni lehessen. A gazdasági fejlődés kényszerítheti csak ki a szövetkezeti felbomlást, s helyén a családi farmok kialakulását. A realitás csak az lehet, hogy hosszú ideig egymás mellett működnek állami gazdaságok, termelőszövetkezetek, szakszövetkezetek, családi farmok. Egymáshoz viszonyított arányuk változhat, de nem adminisztratív sürgetésre, hanem valós gazdasági versenyben. Ehhez először is szektorsemleges, csupán a piaci törvényekre épülő jogi, közgazdasági szabályozásra lesz szükség. S majd ha a szövetkezetek sem kényszerülnek hátrakötött kézzel az úszásra, valóban rendelkezhetnek saját vagyonuk fölött, akkor derülhet ki végérvényesen gazdasági erejük, s egyebek között a családi farmokkal összehasonlított versenyképességük. Csúcsvízmű Balatonalmádiban A Balaton térségében a nyári szezonban jelentkező vízhiány enyhítésére tározómedencéket, csúcsvízműveket épít a Dunántúli Regionális Vízmű és Vízgazdálkodási Vállalat. Balatonfűzfő — Csopak térségében a Balatonalmádiban épülő csúcsvízmű — amelynek napi kapacitása 2500 köbméter lesz — már az idén csökkenti a vízhiányt. (MTI-fotó: Arany Gábor) Magyar turistaszemmel A demokrácia bölcsőjénél Görögország — vakító kékben és fehérben (II/2.) Az athéni este különös látvánnyal fogad. Tüntetők vonulnak az Omónia térre, szól a zene, a menetben ezrével férfiak, elegáns nők, kisgyerekek. Szél lobogtatja a kék, fehér és vörös zászlókat, a soroknak nem akar vége szakadni. A hatalmas téren, a metró lejáratánál, a szökőkút körül, pálmafák tövében gyülekeznek az emberek, a megafonből nemsokára szónoklatok hangzanak fel. Megszólítunk egy kék zászlót vivő férfit; érdeklődésünkre pillanatokon belül öten-hatan körülvesznek, készséggel magyaráznak. Megtudjuk: az Új Demokrácia Pártja és a Baloldali Koalíció hívei vonulnak fel együtt, tüntetésükkel rokon- szenvüket fejezvén ki a két tömörülés iránt. Ottlétünk idején végig tart a választási hadjárat. A Sindagma téren, a görög parlament épülete előtt hatalmas gyülekezet hallgatja a hangszórón át, mit ígér a Görög Kommunista Pártot is magába foglaló baloldali koalíció. A kormányfelelősség elnyerése esetén fontos feladatának tekintené a demokratikus átalakítás végrehajtását, a gazdaság megújítását, szociális és környezetvédelmi intézkedések életbe léptetését. Az Omónián szó szerint éjjel-nappal valóságos néptribün: a tömeg latolgatja az esélyeket, a legtöbbször hallott jelszót, a ”szabadságot”. Találkozásunk egy olasz szakos fiatal tanárnővel szintén nem mindennapi. Kérdésünkre, merre találjuk a keresett helyet, szívélyesen kocsijába invitál, mondván: ha van bizalmunk hozzá, majd ő elvisz. Útközben kiderül, a pedagógusok Görögországban is elégedetlenek az alacsony bérek miatt, (Fotó: Kovács István) . sokan közülük más pályán helyezkednek el. Ó, müyen ismerős a téma, több mint ezerötszáz kilométerre kis hazánktól! Ám a turistát, az idegent nemcsak az emberek, hanem a látnivalók is lenyűgözik. A parlament előtt az őrségváltás nem mindennapi ceremónia: kattognak is a fényképezőgépek, rengeteg a bámészkodó. Díszes egyenruhájukban a kormányőrök, a tisztelgésnél csattog a márványon szöges papucsuk, szuronyos puskájuk nyílegyenes. Bármennyire mutatványszámba illő „produkciójuk”, s akármilyen szigorú a koreográfia, kedves, emberi dolognak lehetünk szemtanúi: mikor a váltás után elfoglalják őrhelyüket, hogy mozdulatlan szoborrá merevedjenek, egy társuk odamegy hozzájuk, megigazítja piros sapkájukat, s halkan néhány szót váltanak, minden rendben van-e... Az Akropolisz, a világ egyik csodájának szépségét már számosán megénekelték. Ám hiába készül fel az ember lélekben előre, mikor az első lépcsőre teszi a lábát, úgy érzi: szinte elviselhetetlenül szakad rá a lenyűgöző hatás. A méltóságteljes korint- hoszi oszlopsorok, a hatalmas márványcsamokok, a színház, melyben több ezer év után is rendeznek előadásokat — lélegzetelállító. A magasból körbetekintve csupafehér épületeivel alant Athina, a demokrácia bölcsője... Rálátni a műemlék Agórára, melyet naponta több ezer turista keres fel, a legkülönbözőbb náció fordul meg itt. És a mai agóra — immár kisbetűvel —, a piac? Heteket lehetne eltölteni, mindig akadna újabb csodálnivaló. Óriási a kínálat. A mélyzöld, húsos zöldpaprika, a félkilónyi nagyságú paradicsom mellett együtt az eper, az ananász, őszibarack, narancs, alma, kiwi, kókuszdió, ezernyi fajta zöld fűszernövény. Óriás dézsákban az olajbogyó, a közép-európai ember számára teljesen ismeretlen, szirupos gyümölcsök. Az árus a csodálkozó szájába dug egyet, kóstolóként, tiszta kendővel letörli az állát — olyan édes, hogy a fülem is összeragad tőle. Folyik az alku, bár számunkra úgy tűnik, minden fillérekbe kerül. De hát, úgy látszik, meg kell adni a módját... A halpiac még este tíz után is forgalmas, hangosan kínálják a rákot, a makrellát, kagylót, és még ki tudja, miféle tengeri herkentyűt. Végeláthatatlan sora a húsárusoknak, a tőkéken konyhakészen a lecsontozott, sovány színsertés, bárány, birka, boíjú, baromfi. Apropó, bárány... Ebből készül a minden utcasarkon kapható nemzeti eledel, a szufla- ki, melyet ugyan meg kell kóstolni, de azért nem árt, ha óvakodik az ember a gyomorrontástól. A piac másik utcájában a bazársor, gyönyörű bőrárukkal, a görög papucsokkal, a legkülönbözőbb ruhaneműkkel. Hogy mi az érdekes? Az árak alig különböznek attól, amit a belváros legelegánsabb, csillogó-villogó üzleteiben talál az ember. Ä Sin- dagmától az Omóniáig, végesvégig a Piakán egymást érik az aranyboltok. A kirakatokból éjjel sem veszik ki az árut, s ami meglepő, a tulajdonosok közt nincs konkurencia. Ha a vevő nem talál az egyik boltban számára megfelelő árut, nosza, a tulaj telefonál két házzal odébb a másik aranyboltosnak, aki meginvitál és újabb választékot kínál... A mai eleven, modern metropolisban lépten-nyomon a több ezer éves múlttal találkozik az ember. A város belterületein újabb és újabb ásatások, egész oszlopsorok tűnnek fel a föld mélyéből, szebbnél szebb ornamentikájukkal. Nem tétlenkednek itt, a körülkerített részeken reggeltől késő estig folyik a feltárás, hogy megszámlálhatatlan ókori kincsre bukkanjanak. Méltó búcsú Athéntól, ha a néhány kilométerre lévő Pireus- ba veszi útját az ember. A hatalmas tengerjárókat révkalauz vezeti a kikötőbe, az óriás kompok gyomra mintha feneketlen lenne, elnyeli a buszokat, személyautókat, s a fedélzeten az emberek tömege... távolabb karcsú szárnyashajók indulnak a szigetekre, Delfibe, Rhodoszba, Hydrára... Vakító kék a tenger, le-lecsapnak a vízre a fehér sirályok... Viszontlátásra, Görögország, tudom, hogy visszahívsz még az életben! Mikes Márta Az Akropolisz tövében ajándékárusok kínálják csecsebecséiket A miniszter társaságában Hat-nyolc millió dollár kellene Stuttgartban járt Molnár Gábor, a Heves Megyei Allatforgal- mi és Húsipari Vállalat igazgatója. No és? Ez magánügy. Még az sem különleges, hogy a szakminiszter, dr. Hütter Csaba társaságában töltötte ott a napjait. Harmadikként velük volt még egy minisztériumi főtisztviselő. Kérdés: minek mentek az NSZK-ba? Tárgyalni. Partnereket szerezni a közös vállalkozáshoz. Kezemben tartok egy kis programfüzetet. A külső borítóján ott az NSZK felségjelvénye, a széttárt szárnyú sas. Alatta a szöveg: Ö Excellenciája, dr. Hütter Csaba úr, a Magyar Népköztársaság mezőgazdasági és élelmezésügyi minisztere látogatásának programja a Német Szövetségi Köztársaságban. Jólesik ránézni és kézbe venni. Vajon ilyet mi is küldünk a hozzánk látogató vendégeknek? A belső oldalakon órára pontosan feltüntetve, hogy a miniszter és kísérői mikor, hol, kivel tárgyalnak. Például: 16.00 óra — megbeszélés Willi Croll úrral, a Német Raiffeisen Szövetség elnökével. (Bonn, Adenauerallee 127., telefon: 0228/37 67 97) Hát így valahogy... végig. De minek kellett ehhez egy megyei vállalat igazgatója? — Nekünk is társra lenne szükségünk az exportértékesítéshez — válaszolta Molnár Gábor. — Érdeklődés volt irántunk. Export? Húsból? Nyugatra? Az ámuldozó kérdéseimre határozott igen volt a felelet. — De csak megfelelő áron — tette hozzá azonnal az igazgató. Mit vehetnének tőlünk a nyugatnémetek? Azt mondja erre a húsipari vállalat vezetője, hogy dobozolt sonkából már annyi van kint, hogy az szinte szóba sem jöhet. De szarvasmarhából jók az esélyeink. Húsrészeket kellene szállítanunk. — Most nem az volt a célunk, hogy húsipari vonatkozásban érdemi, tárgyalással lezárt üggyel téljünk haza, hanem, hogy ajánljuk magunkat, és ha van érdeklődés, akkor következhetnek a közös vállalkozásra vagy az exportra vonatkozó részletes megbeszélések. — Semmi tartózkodást nem tapasztaltak? — De igen. Azt állapíthattuk meg, hogy a közelmúltban hozott törvények, amelyek a vegyes vállalatok működését lehetővé teszik, kint még nem voltak eléggé ismertek. Hadd jegyezzem meg, hogy a miniszterünk alaposan felkészült, minden részlet- kérdésre pontos választ tudott adni, és olykor még a tolmácsot is kisegítette. Valóban partnere volt mindenben a külföldieknek. Ennek örültek is a vendéglátóink. Az ember nem tudja, sírjon-e vagy nevessen. Olyan nagy dolog az nekünk, ha a miniszterünk érti a szakmáját? Úgy látszik, a múltat meg kell szenvednünk. — A sertéshús iránt egyáltalán nem érdeklődtek? — De igen, méghozzá a darabolt sertéshús iránt. Viszont marhahúsból tényleges üzlet is létrejött. A nemes húsféleségekből egy kamion már júniusban ki is ment. Ez amolyan próbarendelésnek fogható fel. Kint arra kíváncsiak, mit kapnak tőlünk a pénzükért. Ugyanis náluk mindenek fölött való a minőség. A szállítmány a Neubo cég rímére indult útnak. Igen ám, de a marhahús nálunk is fogyóban van. Az állattartók inkább a tejtermelést részesítik előnyben, mert az kifizetődőbb. Itt érkeztünk el a felvásárlási árak kérdéséhez. Nem volt nehéz közös nevezőre jutnunk abban, hogy a termelő ma már csak akkor csinál valamit, ha megéri neki. Csak azért, hogy csupán a költségei térüljenek meg a legjobb esetben is, azért nem tesz egy szál szalmát sem keresztbe. Megyénkben a húshasznpsítá- sú szarvasmarhák száma tizennégy százalékkal csökkent. Ezt meg kell állítani, különben fuccs az exportnak. — Attól tartok, akkor leszünk a legmélyebb ponton a húshasznosítású szarvasmarhák nevelésében, amikor a Közös Piacon a legkedvezőbb árakat tudnánk elérni — hallottam. Agrárpolitikánk egyébként is eléggé zilált állapotban van. Egyre inkább erősödik a vélemény, hogy az egész mezőgazda- sági kérdéscsoportot újra kell gondolni, és rendbe kell tenni. Foltozgatással már nem sokra mehetünk. — A mi vállalatunknak az volna a legkedvezőbb megoldás, ha egy nyugati cég legalább hatnyolc millió dollárral belépne hozzánk. Akkor a feldolgozó üzemünk rekonstrukcióját 1991- ben el tudnánk kezdeni, és be is fejezhetnénk. Ezzel további exportbővítésre nyílna lehetőségünk. Ugyanakkor a partnerrel együtt olyan termékszerkezet kialakítására is sor kerülhetne, amely révén a kínálati helyzetünk is megnövekedne mind hosszú, mind pedig rövid távon. — Mindez jámbor óhaj csupán? — Hiszem, hogy nem, hanem meg is valósul. Áz a felvilágosítás, amit a miniszterünk adott, megnyugtatta tárgyalópartnereinket és megnövelte esélyeinket előttük. Akkor...? Nincs más dolgunk, mint várjuk, hogy a nyugati cég jelentkezzék. Gondoltam én. Mit mondott erre az igazgató? Van még mód olasz vagy akár svéd cégekkel is tárgyaim. Most van érdeklődés irántunk Európa minden részében. Ezt az érdeklődést kell gyors, pontos és kifogástalan minőségű szállítással megerősítenünk. Készek vagyunk rá? G. Molnár Ferenc
