Heves Megyei Népújság, 1989. június (40. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-26 / 148. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. június 26„ hétfő GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3. Négy hónapig Az Országos Érc- és Ásványbányák szünetelteti a gyöngyösoroszi használt- akkumulátor-feldolgozó (HAF) üzem építését Magyar turistaszemmel A demokrácia bölcsőjénél Görögország — vakító kékben és fehérben (11/1.) Szaloniki a bizánci Görögország jelképe, műemlékeivel A piacon gyakran találkozni pöpákkalis (Kovács István felvételei) Egyre növekszik a hely i lakosság, valamint az államigazgatási és pártszervezetek, sót az érintett vállalatok tiltakozása az Országos Érc- és Ásványbányák által megkezdett használt akkumulátor-feldolgozó üzem megépítésével szemben. Pedig amikor a vállalat a beruházást elkezdte, az illetékes hivatalos szervek és hatóságok mellett — az akkori gyakorlatot messze túlhaladva — 1987 és 1988-ban falugyűléseken tájékoztatta a lakosságot a telepítés céljáról és okáról, mely az ólom- és cinkércbánya bezárását követő, a Gazdasági Bizottság által is elismert és támogatott termékszerkezet-váltás és munkahelyteremtés volt. Ekkor még nem merült fel érdemi ellenvetés, sőt az építkezés megkezdése után az 1988-as őszi szüreti felvonuláson az épülő üzemet már mint a sajátját ünnepelte Gyöngyösoroszi lakossága. Akkor hát mi változott meg az elműlt fél év alatt? Az OÉÁ részétől semmi. Azt a nyugatnéma — osztrák csúcs- technológiát vette meg, ami gammába — Európában egyedül — a hazai szigorú környezetvédelmi előírásokat. A kiadott építési engedély is a maga nemében egyedülállóan körültekintő volt a környezetvédelmi kérdésekben. Szakmai körökben elismerték az OÉÁ részéről a beruházás maximális előkészítettségét. Mégis, 1989 elején az alakuló alternatív csoportok kezdeményezésére az üzem telepítése ellen aláírásgyűjtési akciót indítottak, álszakmai problémává degradálva a politikát. Az OÉÁ több helyi fórumon, értekezleten és falugyűlésen környezetvédelmi szervek szakértő képviselői segítségével sorolta fel a felhozott aggodalmak és vádak ellenérveit. Ám a szakmai érvek nem győzték meg a romló életszínvonal és rossz közérzet hatására könnyen befolyásolható embereket. A tibakozás pár tetszetős, félrevezető érv hatására egyre nőtt, olyannyira, hogy a körzet országgyűlési képviselője pártatlan szakértői vizsgálatot kezdeményezett a Magyar Tudományos Akadémiánál. A szakvélemény azonban nem nyugtatta meg a kedélyeket, mert nem javasoba a beruházás leállítását. Ekkor az OÉÁ egy konzultatív megbeszélést kezdeményezett a területileg illetékes állami, társadalmi szervek vezetőivel. A tanácskozás eredményeképpen a jelenlévők elismerték, hogy az OÉÁ és az engedélyező hatóságok is szabályosan és törvényesen jártak el, mégis a beruházás leállítását javasolták a vállalatnak. Az egyöntetű vélemény szerint a beruházás ellen egy jogi gyakorlatot nélkülöző politikai .vismajor’helyzet álb elő, mely a beruházás befejezése esetén az üzemeltetést ellehetetleníti. Az OÉÁ legjobb meggyőződése ellenére is kénytelen volt tudomásul venni a tiltakozást, és kéréssel fordult az ipari miniszterhez, hogy az Ipán Minisztériumon keresztül kormányzati döntést kérjen a beruházás további sorsát illetően. A Minisztertanács a döntést egyértelműen vállalati hatáskörbe utalta. Figyelembe véve a kormányzati állásfoglalást és konzultálva az Ipari Minisztériummal, az OÉÁ Igazgató Tánácsa a beruházás folytatását megtárgyalta és úgy döntött, hogy négy hónapig szünetelteti az üzem építésű. Ez alatt az idő alatt befejezi az üzemcsarnok építését a további hasznosítás érdekében, és felméri a lehetőségeket a technológia áttelepítésére vagy eladására és a leállítással járó veszteségeinek felmérésére. Az üzem leállításakor számolni kell a telephely teljes felszámolásával is, mely első lépcsőben kb. 130 ember azonnali elbocsátását jelenti. Mindezek ismeretében az OÉÁ vezetése a négy hónap elteltével az ipari miniszter felé végleges javaslatot tesz a HAF- űzem további sorsát illetően. Milyen igaza volt a magyar utazási iroda alkalmazottjának, amikor közölte: nem áll módjában helyjegyei adni a Beigrádból induld Akropolis expressz re, mondván, hogy nem magyarhonból indul — konstatáltuk rezignál lan, midőn éjfél előtt felszálltunk a jugoszláv főváros pályaudvarán az Athénba tartó vonatra. Való igaz, teljesen fölösleges lelt volna a kis kártya: a perontól tovább egy lépéssel sem jutottunk. Az expresszen egy gombostűt sem lehetett volna leejteni, végig a folyosón ültek, álltak, feküdlek az utasok, ki a földön, a csomagján, ki az ablakmélyedésben. Nem törődve elegáns sötétkék kosztümjével, fehér selyemblúzával, a mellettünk lévő hölgy is kuporogva bóbiskolt a peron padialán, egészen reggel nyolcig. A zsúfoltság oka: ezen a vonaton utaztak a Kosovóba vezérelt katonák, akik az ottani zavargások miatt hétvégi szabadságukról tértek vissza a tartományba. Ekkor találkoztunk először görögországi utunk során „testközelből” a napi politikai eseményekkel, melynek sodrását később is tapasztalhattuk. Mindenkinek a maga dolga, a világlátás, a nyaralás mely módját választja... Számomra a legizgalmasabb: egyénileg fölfedezni egy országot, kedvem szerint emberközelbe kerülni azott élő néppel, a múzeumlátogatások, a látnivalók szigorú rendje helyett magam eldönteni, hogyan töltöm a napokat, amelyek ajándékként megadatnak a hosszú utazás során. Nos, Görögországban rengeteg alkalom kínálkozik, hogy az utca emberével ismerkedjen a turista. Oly közvetlenek, készségesek a külföldivel, hogy szinte elkerülhetetlen a barátkozás. Az első benyomás: nyugodtak, kulturáltak — és nagyon szeretnek beszélgetni...életről, politikáról. De hát csoda ez a demokrácia bölcsőjénél?! S ami még örvendetes, tíz megszólított emberből kettő-három, aki nem beszél angolul. Thesszalonikibe akkor érkeztünk, amikor a 17. országos könyvfesztivált rendezték. Maga a környezet, a hangulat csodálatos. A vakítóan kék Égei-tenger partján, a hatalmas parkban kilométer hosszúságban megszámlálhatatlan könyvsátor: a kiadók felvonultatták legfrissebb kiadványaik ezreit. Estefelé itt még korainak számít az idő — itt, ahol még éjfélkor is pezseg az élet: ráérősen sétálnak az emberek, felnőtt és kisgyerek válogat- nézeget a millió könyv között. A parkban fehér lámpafűzérek, s a hangszóróból áradó buzuki muzsikája utánozhatatlan hangulatot kölcsönöz a fesztiválnak. Belekóstolunk a görög kultúrába — többezer évvel később Ugyanúgy virágzik. A sátrakon mindenütt a béke jelképe, a fehér galamb rajza, s valóban, az embert itt valami megfoghatatlan békességtölti el. A tenger felett sirályok köröznek, fehér jachtok ringanak a vízen, s az ember csak szívj a-szívja magába a tenger utánozhatatlan illatát... Thesszalonikit nem véletlenül nevezik Hellas második fővárosának. A félmillió lakosú, rendkívül dinamikusan fejlődő város a bizánci Görögország jelképe műemlékeivel, templomaival. A híres Fehér toronyi ól csak egy rövid séta az Odosz Egnatia, a tágas tér, mely egyszerre fogad nyüzsgéssel és vasárnapi nyugalommal. Egy utcából kosárlabdapályát alakítottak ki, s a gyerekek meccsének számos nézője akad az esti órákban. A görögkeleti templom előtt feketeruhás nénikék üldögélnek, a dús lombú zöld fák alatt férfiak sakkoznak, társasjátékoznak. Külön élmény a szieszta... A déli órákban bezárnak az üzletek, a Hotel Nea Metropolis közelében lévő tavernában csak férfiak ülnek, s vízzel hígítva isz- szák az ouzót — nyilván azért, hogy a melegben meg ne ártson az erős ital. Nőt szórakozóhelyen nem látni — hacsak nem turista — a beszélgetés, a politizálás az erősebb nem „kiváltsága”. Pergő nyelvükön hangosan, mégis békésen váltanak szót — és egyetlen részeget sem látni. Fafaragó kínálja nekik portékáját, folyik az alku a kulacsokra, csecsebecsékre. Egy férfi pizsamában ugrik le a tavernába — ezen az égvilágon senki sem csodálkozik az ottaniak közül —, s három csésze törőkÖ6 kávét visz tálcán a szomszédos lakóházba. Szalonikiben az egyetlen hely, ahol aztán igazából, dobhártyát nem kímélve zajlik az élet: a piac. Itt egy percre sem szűnik a forgalom: a kínálat vetekszik az athéni agóráéval, melyről még később szólunk. Ámi meglepő, itt a pópák is maguk válogatnak az ezernyi gyümölcsből, zöldségből, s ha úgy adódik, félórákat is elbeszélgetnek a piacon, ahonnan senki sehová nem siet. Érdekes találkozásban akad részünk. Angolul szólítunk meg egy férfit, s mikor kiderül, honnan jöttünk, ékes magyarra fordítja a szót. Kiderül: harminc évig élt hazánkban, a Lenin Kohászati Művekben dolgozott Miskolcon, s nyugdíjasként tért haza. Szó szót követ, elmondja: ötvenezer drachma a nyugdíja —, ezen aztán alaposan el is csodálkozunk, hisz az ottani árakhoz viszonyítva ez bizony nagyon szép pénz. A munkások átlagbére ISO ezer, a hivatalnokoké ettől is magasabb. Jólét — ez kétségtelen, a Közös Piac egyik „legszegényebb” országában. Az idősebb férfi mégsem elégedett: véleménye szerint Görögország idegen- forgalmából többet is lehetne hozni a konyhára... Nemcsak az ő véleménye, másoktól is halljuk — sőt saját szemünkkel tapasztaljuk, hisz a választási harcok idején járjuk az országot —, hogy a Papandreu miniszterelnök vezette Pánhel- lén Szocialista Mozgalom helyett azt szeretnék, ha Konsztantinosz Micotakisz UjDemokrácia Pártja kerülne uralomra... (Folytatjuk) Mikes Márta „Az álom teljesült” Ez már szinte Egy borítékot tartok a kezemben. Benne egy meghívó. Arra a kandidátusi értekezésre, amelyet Rótt Zsuzsa tart az MTA kistermében, a Roosevelt téren lévő székházban. Az értekezés téziseit tartalmazó kis füzelecske tetején még egy kézzel írt megjegyzés olvasható: ,Az álom teljesüli...” (Fütöp Tünde felvétele) Azonnal eszembe jutott az a dr. Rótt Zsuzsa, aki aranygyűrűs kitüntetéssel végzett az egyetemen. Mikor is volt ez? Mégahet- venes évek elején. Akkor is itt beszélgettünk, a mátraházi gyógyintézetben. Arról faggattam, milyen dolog volt úgy készülni a vizsgákra már szinte gyermekkortól, hogy mindig jeles érdemjegyet kapjon. A fiatal orvosnő készséggel elismerte, hogy a „vége felé” már nyomasztotta ez a teher. Mert mi lesz, ha csak egy vizsga nem „úgy” sikerül? ...és mo6t? A tudományos minősítés elérése? A válasz nem érkezik azonnal. Ki tudja, mi minden jutott az eszébe a hirtelen beállt csendben? — Nem volt könnyű. Főként az intézeti rutinmunka-háttérrel és a családi háttérrel. Ezt ráadásul Mátraházáról, tehát vidékről megcsinálni, úgy érzem, hogy borzasztó sok kitartás, szorgalom kellett hozzá. Nagyon sok lemondás is. Az elmúlt években úgyszólván minden szabadnapról és szabadságról le kellett mondanom. Este, a napi munka után, nagyon fáradtan nekiülni és ezt csinálni... nehéz volt. — Majdnem rögtön hozzáteszi: — De meg kellett csinálni. — Az előbb emlüette a családi hátteret. Hogyan bírták elviselni, hogy szinte kirekesztette magát a körükből éveken keresztül? — Elképzelhető. Azt hiszem, ezt nem is kell részleteznem. Elég annyit mondanom, a lányom kijelentette, hogy ő nem lesz orvos. Eleinte még úgy, ahogy tűrték. Természetes, hogy nem lehet mindent, mit mindent, két dolgot sem lehet csinálni egyszerre teljes erőből. Hadd említsem a kislányom megint, ó azt mondta, anya és feleség akar majd lenni. Ebből sok minden kiderül. Nem? Rögtön azt jutott az eszembe, hogy a „nagy próba” megtörtént, azóta tehát más lett a helyzet. Más lett? — Az ember nem tudja önmagát megtagadni, ami nálam azt jelenti, hogy nem tudtam átállni az egyik napról a másikra, hogy mo6t már tökéletes édesanyaként és háziasszonyként tevékenykedjem. Nagyon sok erőt vitt el a felkészülés. — Ennyi idő után zökkenő nélkül vissza lehet állni a .civil" életre? — Én első-, másod- és harmadsorban orvos maradok. Mégpedig olyan orvos, akinek jellemző vonása a tudományos érdeklődés. — Mindezt megérte az a tény, hogy ilyen tudományos minősítést kapott? — Nem a minősítésért csináltam. Az, hogy az utóbbi két évben minden időmet feláldoztam a kandidatúráért, abban maga a minősítés, azt lehet mondani, mellékes volt. Én nem tudok másként dolgozni, csak úgy, ha próbálom a lehető legjobban csinálni azt, amit csinálok. Az voh a fontos, hogy abban a témában, amely vonzott, eljussak a teljes áttekintésig, hogy a végére pontot tudjak tenni. — Ebből az is következik, hogy a tudományos téma egy életre megkötötte, magához von- zotta? — Feltétlenül tovább szeretném folytatni a kutatást. Még egy lehetőségem lenne, a nagydoktori, de... az már távolinak látszik. Nincs rá példa, hogy ezt vidékről valaki is megcsinálta. — Miért hangsúlyozza a „ vidéket"? — Azért, mert van a klinikákon és a pestiekben egy tudományos sznobizmus. Elég nehéz ezt áttörni. Elég nehéz elfogadtatni magát az embernek, ha nem ott van közöttük. A másik pedig: a „vidéki” feltételek összehasonlíthatatlanul rosszabbak. Például, amíg Pesten öt beosztott orvos van egy ilyen osztályon, addig nálunk csak két státusz létezik, de ténylegesen csak egy orvos volt, most pedig már egyedül vagyok az osztályon. — Hogy fogadják az itteniek a tudományos munkát? — Nem nagyon van becsülete. Az emberre úgy néznek, mint a csodabogárra. De azért voltak, akik örültek, ha nem is sokan voltak ilyenek. Volt aki biztatott, próbált erőt adni. — Az intézeten belül számú valamit a tudományos minősítés? — Nem nagyon. Talán a betegek azok, akik sejtenek mögötte valamit. Tálán nagyobb bizalommal jönnek hozzám. Azok az emberek előtt viszont, akik hasonlóan minősítettek, azok tudják, hogy mi van egy ilyen disz- szertáció mögött. — Volt professzorai figyelemmel kísérték az itteni munkáját? — Gratuláló leveleket kaptam azoktól, akiket értesítettem az értekezésről. A mai világban mindenki annak örül, ha a saját szekerét húzhatja. Nem nagyon figyelnek már oda a másikra. — Anyagilag mit jelentett ez a disszertáció? Elmosolyogta magát. — Körülbelül százezer forintomba került ez a tevékenység. Állítólag kaprok érte én is valami összeget havonta. Az intézettől pedig ezer forint soron kívüli fizetésemelést kaptam. A főnökasszony kedves gesztusa volt. Tálán ő volt az egyetlen, aki végig megfelelő figyelemmmel kísérte a felkészülésemet. A segítőkészsége is maximális volt. Meg is hatódtam az ő magatartásától. Még valamit. Minden vizsgáját most is „kiválóan megfelel” minősítéssel tette le. — Nem lehetett másként csinálni —fűzi hozzá magyarázatul. Ha belegondolok... fantasztikus teljesítmény. Micsoda hihetetlenül nagy szorgalom, elszá- nás kellett ehhez? Tehát... „Az álom teljesült.” Csak megilletődötten lehet erre gondolni. Milyen büszkék lehetnek rá a szülei, akik ott élnek a hegy lábánál, Gyöngyössolymoson. Az ő lányuk ilyen. Az övék...! G. Molnár Ferenc
