Heves Megyei Népújság, 1989. június (40. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-24 / 147. szám
A temetés (Jelentés a gyászmenetből) (Fotó.-Koncz János) Csöng a telefon. Idegesen feszül a test, a szemhéjak felpattannak. -Jó reggelt kívánok — mondja a postáskisasszony — öt óra van. Azt nem teszi hozzá, hogy június tizenhatodika, neki az a munkája, hogy ébresszen. — Nagy Imre, önt a bíróság halálra ítélte — hangzott harmincegy évvel ezelőtt ezekben a percekben — Az ítéletet végrehajtjuk. Ezzel a hurokba tették a miniszterelnök fejét. Majd Gimes Miklós újságíróét és Maiéter Pál honvédelmi miniszterét. Állítólag fél hatig mindhármójukkal végeztek. 1989 június 16-án reggel fél hatkor már elindul az az autó amelyben én is Budapest felé utazom. Zakónk hajtókáján kokárda és gyászszalag. Temetésre megyünk. Temetésekre, amelyekre normális körülmények között nem mennénk. Az ember nem sűrűn utazgat honvédelmi miniszterek, miniszterelnöki titkárok gyászszertartására. De mégis megyünk, s van valami nagyon rossz érzésünk emiatt. 1956 után születtünk, de néhány június tizenhatodikát már kinyílt értelemmel éltünk át. Mégis vakon néztünk a világ szemébe, de nem a gyász, hanem a tudatlanság sötétítette el előttünk a világot. Egy éve ilyenkor még nem tudtuk, hogy emlékezni kellene. A híradások utólag jelezték: van a budapesti újköztemetőben egy 301-es parcella, ott vannak eltemetve az 1956-os „ellenforradalom” után kivégzettek, volt miattuk m.egemlékezés is, ott is, meg a Hősök terén, meg a televízió előtt, ám ezeket a rendőrség szétverte. Korábban még kevesebbet tudtunk. Atyai barátom úgy három éve nyomta a kezembe Adél Tamás és Méray Tibor illegálisan terjedő művét, a Tisztító vihart, mondván, úgy látja, hogy érdekel 1956, csak éppen keveset tudok róla. A belső bontón olyan neveket olvastam, akik emlékének ajánlották a könyvet: Nagy Imréét, Losonczy Gézáét, Maiéter Pálét, Gimes Miklósét, Szilágyi Józsefét. Többségükről azt sem tudtam, hogy kik ők. S mi sem jelzi jobban a kollektív ostobaságot, hogy másodikos gimnazista koromban azt fejtettem ki egyszer, hogy Nagy Imrét ma már biztosan nem végeznék ki, de akkor az események hevében a statáriális bíróságnak nem volt ideje mérlegelni. Dehogy tudtam én, hogy két évig érlelődött a gyilkosság. Néhány hete egy kocsmában elmeséltem ezt egy pár éve történelem szakos tanári diplomát kapott barátomnak. Félve körülnézett és bevallotta, hogy ő is csak az utóbbi hónapokban lett tisztában az eseményekkel. Szégyelljük magunkat! Az autó közben robog Pest felé, a rádióban három évtized után hazatért emigránsok nyilatkoznak, az antennán fekete szalagot lenget a szél. A hatvani benzinkútnál megállunk, a büfében szinte mindenkiről lerí, hogy hová készül. Itt van Csengey Dénes is, a tegnapi miskolci nagygyűlésről érkezik, nyugodt szemmel végigpásztáznak bennünket az üdítőspohár mögül. Nincs még nyolc óra, sünikor megérkezünk. A városligetbe már nem mehetünk be autóval, cselhez folyamodunk, s egy egyirányú utcán addig tolatunk, ameddig csak lehet. Pár percre van innen a Hősök tere. Nem tikárunk késlekedni, sietve indulunk az esemény felé, az előzetes híresztelések már kora reggelre hatalmas tömeget jósoltak. Útközben azért látjuk, hogy az élelmes kisiparos gipszből készített kissé bumfordi Nagy Imre-szob- rot árul 300 forintért, akinek pedig nincsen annyi pénze, az egy százasért a 301-es parcella földjéből vásárolhat egy tégelynyit. Kis csoportokba verődve haladnak el a résztvevők előttük, kezükben tábla jelzi, hogy honnan jöttek. Némelyiken MDF megjelölés is olvasható, ám azt az MDF-es rendezők gyászszalaggal takarják le, lévén ez nem nagygyűlés hanem gyászszertartás, így csak a lengyel szakszervezet, a Solidarnosc lobogója leng. A jégpálya hídjánál a fotóstáskát is megnézik, s mivel filmek és gépek vannak benne, bebocsáta- nak a térre. Innentől kezdve elhagy a létszámérzékelésem, fogalmam sincs, mennyien vagyunk. Ösz- szehasonlítási alapom a tavalyi, román politika elleni tüntetés, amikor érzésem szerint többen voltunk. Akkor az MTI harmincezer emberről beszélt, most meg háromszázezerről, de hát egy év eltelt közben, most már glasznoszty, van meg egyéb ilyen jópofa dolgok. Egyelőre kényelmesen lehet sétálni a szellős sorok között. Most látszik igazán, mennyi újságíró jött el, rengeteg fotós kat- togtatja gépét, van közülük, aki a Szépművészeti Múzeum tetején egyensúlyoz, s próbál nem leesni. Kisebb tumultushoz sietünk, egy bácsi éppen egy transzparenst hajt össze. Szemtanúk szerint a téren amúgy sem túlságosan népszerű Kádár Jánost tüntette fel rossz színben a felirat, ám a rendezők a helyükön voltak. A bácsit fotózzák, mire ő zokogni kezd, s számomra ebben a pillanatban kezdődik a gyász- szertartás. Itt áll előttem az ismeretlen emlékező, aki az ismeretlen vértanút siratja. Mintha az ország szeme lábadna könnybe, természetesen azok kivételével, akiknek nincs erkölcsi alapjuk megkövetni a hősöket. A forradalomra emlékeztetve lyukas zászlók lobognak szerte a téren. Hiába keserves mementó a Műcsarnok lépcsőjén a hat koporsó, eufórikusán ünnepélyes a hangulat. Gyönyörűen süt a nap, szikrázóim kék az ég, amikor az ország népe elindulhat, hogy átlépje a kordont, s virágot tegyen a mártírok ravatala elé. Beállunk mi is, éppen szemben a koporsókkal, csak éppen a tér másik oldalán. Lassan halad a menet, a mellékutcákból újabb és újabb csoportok csatlakoznak. Gyorsan pereg az idő, soksok tévétársaság kamerája pásztáz bennünket, s egy-egy külhoni magyar riporter is a tömeg közé lép és kérdez: saját költségen jöttek-e ide, kötelező volt-e felvonulniuk, nyerni fog-e a következő választásokon az MSZMP? Tíz óra már elmúlt, az áldozatok nevét halljuk a hangszórókból, 20 éves lányét, negyven éves újságíróét, hatvan éves gépkocsi- vezetőét. Már- már bejutunk, amikor a protokollkoszorúzás kezdődik, s kinnrekedünk. Felmászom az emlékműre, Kossuth Lajos szobra mellől nézem a mai magyar vezető politikusokat, ahogy díszőrséget állnak. A téren csend van, ha valaki kissé hangosabban szól társához, lepisszegik. Dél múlt öt perccel, amikor szembenézek a hat koporsóval. Illetve a valóságban ez nem megy ilyen határozottan. Kezemben egy halom virág, a kordonon túlról is adtak azok, akik már nem juthatnak be. Nem tudom, hová kellene tenni őket, zavarban vagyok, összeakad. a lábam. Az egyik rendező elém mutat, lenézek, leejtettem egy vörös szekfűt, felveszem. Csak sejtem, hogy jó helyre pakolom az apró csokré- tákat, s közben annyi marad meg bennem, hogy látom Győrffy Miklóst amint az egyik oszlop mögül a tévének közvetít. Visz- szamegyek a tömegbe, megtörtént, amiért ott voltam, amire any- nyira vártam, de közben mintjía nem múlt volna az idő, egy mozdulatlan pillanatban csodálkoztam a kegyetlen elmúlásra. Sok idő nincs az elmélkedésre, az események magukkal ragadnak. Rád Sándorral énekeljük a Boldogasszony anyánk-at, Mécs Imrével együtt mondjuk: Esküszünk, esküszünk, hogy rabok többé nem leszünk; s felkorbácsolnak bennünket Orbán Viktor szavai. Az ő megemlékezése alatt szinte tüntetéssé változik a Hősök tere. A rendezők hiába kérték korábban, hogy tartózkodjunk a tetszésnyivánítástól, a magyar fiatal beszéde alatt még olyanok is tapsoltak, akik korábban másokra rászóltak. Hiábavaló volt az a kérés is, hogy ne menjünk a temetőbe, délután mi is megpróbálunk eljutni. Természetesen sikertelenül, a Jászberényi úton dugóba kerülünk, alig tudunk visszafordulni. Zuhogó esőben robogunk az autópályán, hallgatjuk a megemlékezést. A hatvani benzinkút másik oldalán ebédelünk, a pénztárosnő közben kikapcsolja a tévét. Azt mondja, mindenki csak bámulja a készüléket,s elveszik a helyet a többi vendég elől. Kerecsendnél kezdődik Méray Tibor gyászbeszéde Nagy Imre sírjánál, s már régen Egerben vagyunk, amikor véget ér. /Ajánlom kötelező olvasmányként: Magyar Nemzet, 1989. június 17.3.-4.oldal/A koporsók földbebocsátását már a szerkesztőség tévéjén nézzük, keserűen heverünk a fotelban, miközben szól a Szózat. Eger utcáin megbámulják a kokárdámat, s este az ablakok többségében nincs gyertya. Az enyémben az aprócska lángok röviddel éjfél alőtt hunynak ki. -Nyugodjatok békében- mondják 1956 vértanúinak, miközben a mi lelkiismeretűnk továbbra is háborog. Kovács Attila
