Heves Megyei Népújság, 1989. június (40. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-17 / 141. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. június 17., szombat 6. kérdés válasz Püski Sándor: „Nyugaton enyém a legnagyobb magyar könyvterjesztő...” Püski Sándor: az USA-ban élő könyvkiadó. Magyarországon 1939-ben jelent meg az első kiadványa. Cégét 1950-ben államosítják. Hazánkat 1970-ben hagyja el. — Halló, kedves Püski Sándor! Először is az érdekelne, hogy akkoriban, amikor ön kezdte, milyen volt a könyvkiadók helyzete? Ez már csak azért is fontos, mert a maiak igen sokat panaszkodnak sanyarú sorsuk miatt... — Akkortájt sem volt köny- nyű, sőt talán némileg nehezebb is volt, ugyanis csak kis példány- számú kiadványokról lehetett szó, pláne kezdő írók esetében. Az olvasottság a társadalomban jelentősen csekélyebb arányú volt, mint mostanság. Ma tágab- bak a lehetőségek, pontosan a példányszámok hatalmas növekedése miatt. E téren szinte meg- tízszereződésről beszélhetünk. Jelenleg bizonyos átmeneti állapotot figyelhetünk meg Magyar- országon, amikor egyszerre szabadult fel egy óriási, eleddig tiltott anyag, amit sokféle kisebb- nagyobb kiadó nyomtattat ki. Ugyanakkor azonban a fizetőképes kereslet — a pillanatnyi gazdasági helyzet következményeként — igencsak megcsappant. Látható tehát egy ellentét, s bizonyosra vehető, hogy a korábbi időszakbeli átlagos példányszámok nem tarhatók. A sokféle vállalkozásból a gyengébbek elhullanak majd. Mellesleg a kiadók régebben is állami támogatások révén tudtak működni, holott korántsem dolgoztak akkora adminisztrációs költségekkel, rezsivel, mint a mostaniak. De hát ez jellegzetes magyar jelenség.;. — Úgy vélem, a mostani hazai ’történések kedvezően hathatnak majd a kulturális életre is. Osztja ezt a nézetemet? — Feltétlenül. Ezt jelzi például — ahogyan a hírt hallottam —, hogy teljesen feloldották még azt a formális engedélyezési eljárást is, amit a Kiadói Főigazgatóság gyakorolt eddig. Tehát nincs szükség semmiféle procedúrára, mindenki szabadon azt ad ki, amit akar, már amennyiben a törvényeket figyelembe veszi. Ez egyfelől nagy-nagy szabadságot biztosít, másfelől — nyilvánvalóan — egy egészséges verseny kialakulását is elősegíti. Nem is szólva a többszínűség lehetőségéről — Véleménye szerint milyen a jó kiadói politika? Ön például mire törekszik, vannak-e kedvenc szerzői? — Általánosságban erre nehéz válaszolni. Ami engem illet... Tapasztalatom tényleg sok van, de ahhoz már nagyon idős vagyok, hogy teljes erővel képes legyek dolgozni. A célom az, hogy a régebbi kiadványaim közül azokat, amik 1948-50 óta nem lehettek forgalomban, napvilágra segítsem. Emellett pedig, .hogy a nyugati magyar irodalom javát — amivel eddig is foglalkoztam odakint New Yorkban — itthoni kiadásra készítsem elő. Ez a két fő törekvésem. Én már nem tudok a mai, fiatal magyar irodalomba „beletanulni”, azaz az utóbbi években felnőtt generációk műveit nem tudom elbírálni aszerint, hogy mi is való sajtó alá, és mi nem. Ezért elsősorban az általam ismert idősebb nemzedék — tehát a mai ötvene- sek-hatvanasok — munkái között tudok különbséget tenni. S — természetesen — vannak közöttük számomra kedvesebbek és kevésbé kedveltek. Ez persze minden kiadónál így van. A szívemhez azok állnak a legközelebb, akik népi-nemzeti kérdésekkel foglalkoznak, jóllehet, egy kötetnek — azon túl, hogy nekem tetszik — azért valamilyen művészi nívót el kell érnie. De — ismétlem — mindenképpen az említett témájú könyvek érdekelnek elsősorban. Ha már valaki erre a nehéz szakmára adta a fejét, akkor joga van a maga kedve szerint munkálkodni. S majd a közönség ítél.. Igen nehéz valamiféle névsort mondani, de egy-két írót, költőt, irodalomtörténészt mégis említhetek. Szóval szeretem Csoóri Sándort, Csur- ka Istvánt, Fekete Gyulát, Czine Mihályt, Bíró Zoltánt, Kányádi Sándort, Farkas Árpádot... S még folytathatnám.... — Meglehetősen keveset tudunk arról, hogy önt milyen körülmények késztették az 1970-es távozásra... — Nos, tény, hogy 1945 után már alig-alig lehetett valamit is kiadni. Amit ebben az új szakaszban mégis sikerült forgalomba hozni, azok közül a legjobb Szabó Lőrinc Tücsökzenéje volt, valamint egy tánchagyományokról szóló munka. 1948 után aztán szinte semmi, majd 1950- ben államosították a cégemet. Ekkor tehát kikerültem a szakmából, s húsz esztendeig hiába vártam arra, hogy a saját gondolkodásmódom és kedvem szerint kapcsolódhassak be az új könyvkiadásba. Ezért mentem el 1970- ben az Egyesült Államokba, hogy ott magyar könyves lehessek. — Gondolom, az ottani indulás nem volt valami könnyű... — Ez való igaz, hiszen az ottani közönség — már akik egyáltalán még olvastak magyarul és vásároltak magyar nyelvű könyveket — több millió négyzetkilométeren helyezkedik el szétszórtan — tehát az USA-ban és Kanadában —, így elég bonyolult őket megtalálni. De négy év múltán sikerült egy kis könyvesboltot nyitni a magyar negyed közepén, Manhattanben. Ez az üzlet azóta is szépen fejlődik, s jelenleg nyugaton enyém a legnagyobb magyar könyvterjesztő. A fiam és a feleségem segít, vagyis ez afféle családi vállalkozás, mert arra nem volt módunk, hogy egy amerikai vállalatot csináljunk. — Részint már említette a kint élő honfitársainkat. Hogyan látja az emigráns magyarság helyzetét? — Ez a kérdés most nagyon érdekesen“alakul. Amikor majd húsz esztendeje kimentem, akkor felettébb nehéz volt magyar könyvekkel betörni az emigránsok közé, mert hát sokan azzal mentek el hazulról, hogy ami Magyarországon van, az minden kommunista, s így nem is érdekel. Nagyon hosszú ideig tartott, amíg rájöttek, hogy azért a könyvek olyanok, amilyenek, s hát nem lehet — bármiféle sérelemmel a lelkűkben távoztak is el — minden otthoni dolgot megtagadni, mindenről egyfajta általánosított ítéletet mondani. Las- san-lassan oldodótt tehát ez a, szemlélet, s főként a tavalyi év óta — amikortól a magyarországi politikai helyzet is számottevően változott — egyre nagyobb az érdeklődés, s egyre inkább az a szemlélet alakul ki az emigráció tagjaiban, hogy nem leválasztódni kell a hazai közéletről, nem felszámolni kell az ottani barátságokat, hanem azon gondolkodni, hogy hogyan lehetne segíteni a hazai folyamatokat. Ez vonatkozik mind a társadalmi, mind pedig a gazdasági életre. Utóbbinál is komoly lehetőségek vannak, hiszen közülünk jó néhány ezren beépültek az amerikai gazdasági életbe, s számolni lehet azzal, hogy ők támogatást adnak majd. — Befejezésül arra kérném, szóljon néhány szót a családjáról, a hobbijáról, illetve arról, van-e valamiféle emléke Egerről, avagy erről a tájegységről... — A feleségemmel már több mint fél évszázada együtt végezzük ezt a könyves munkát. Négy fiúnk van. Ánnak idején már mindegyiküknek megvolt a jövőbeni tervezett foglalkozása, csakhogy már a középiskolai továbbtanulásnál is gondjaik voltak, mert osztályidegennek minősítették őket. Á két nagyobbik 1956 végén elment Kanadába, majd az USA-ba. Egyikük ilyen hűtő-fűtő berendezések beépítésével foglalatoskodik, a másik élelmiszervegyész-kutató. Az idehaza maradt két kisebb közül Istvánt akkor hívtam ki hozzánk, amikor az üzlet már annyira kiterebélyesedett, hogy a feleségemmel ketten már nem tudtuk ellátni a tennivalókat. Most a New York-i vállalkozásunknál ő a legfőbb segítségünk. A másik fiúnkat is kihívtuk, de aztán ő nem maradt ott, s ez most nagyon jó, mert így bekapcsolódhat az itthoni üzletbe. A legfőbb kikapcsolódást az olvasás jelenti, ha csak tehetem, ezzel töltöm az időmet. Egert és környékét nem túl jól ismerem, noha jártam már arra. Most, hogy a városban nyílt egy olyan bolt, ahol főleg Püski- könyvek találhatók, mindenképpen el szeretnék látogatni oda. Mivel augusztus elejéig Magyar- országon vagyok, remélem, erre az utazásra még a nyár folyamán sor kerül majd... Sárhegyi István Bush horgászzsákmánya Kcnnebunkport, Maine állam, USA: George Bush amerikai elnök büszkén mutatja horgászzsákmányát, egy makrélát, amelyet tengerparti házában eltöltött ví- kendjén fogott. (Népújság-telefotó — MTI Külföldi Képszerkesztőség) A világ — bélyegeken Azt tartják a gyűjtőkről: szenvedélyük gyakran üzlet, s legtöbbször tudomány is. Nos, a bélyeggyűjtőkre aztán igazán érvényesek e megállapítások, hiszen akit rabul ejt a filatélia, az egész életében újat tanul. Részben azért, mert a bélyeggyűjtés módszerei, technikai megoldásai úgyszólván kifogyhatatlanok, részben pedig, mert világszerte szinte naponta adnak ki új és új bélyegeket, amelyekről egy igazi gyűjtőnek tudnia kell. Tudomány azért is amit a bélyegek ábrázolnak, mert voltaképpen az emberiség egész története, a bennünket körülvevő természet megannyi csodája föllelhető a parányi, fogazott (vagy fogazat- lan) kis papírnégyzeteken, téglalapokon, háromszögeken. Üzennek a távoli tájak, letűnt idők; a régen élt, vagy a jelen történelmét, tudományát, művészetét megtestesítő személyek. Nem csoda hát, hogy sokakat már gyermekkorban örökre rabul ejt ez a valójában nemes szenvedély. A bélyegeket nézegetve is sok mindent megtanulhat a kíváncsiskodó. Kibocsátóját keresve földrajzi ismeretekre tehetünk szert, a bélyegeken megjelenített motívumok pedig szinte csábítanak arra, hogy — lexikonokat, szakkönyveket felütve — többet is megtudjunk róluk. Persze, a bélyeggyűjtés üzlet is, hiszen a bélyegeknek értékük, áruk van. Ismerkedési, kommunikációs alkalom is, mert a gyűjtők szívesen mutatják be ritkaságaikat társaiknak, a bélyegek cseréjénél izgalmasabb szórakozást pedig a legtöbb gyűjtő el sem tud képzelni. A világ szinte minden országában van bélyeggyűjtő egyesület, sőt, bélyegmúzeum is. A miénk Budapesten, a VII. kerületi Hársfa utca 47-ben található. Sokan talán nem is gondolják, hogy az első bélyeg kibocsátása óta még másfél évszázad sem telt el. A világ filatelistái jövőre fogják ünnepelni a nevezetes évfordulót, s hogy az első magyar pos- tabélyeg megjelenésével pedig 1871-ig kellett várni, annak a'48- as szabadságharc és a bukását követő önkényuralmi korszak zűrzavara volt az oka. Than Mór, a kor neves festőművésze (1836 — 1899) ugyanis már 1848 elején elkészítette postabélyegter- vét, de a nyomdai munkákat a harcok idején leállították, s később a ’’Magyar Állami Posta” felirattal ellátott, feketés színű, egykrajcáros bélyegtervet nem használta fel a monarchia postája. így 1850-től a kiegyezésig osztrák bélyegeket használtak Magyarországon is a postai küldemények bérmentesítésére, és az 1867-ben megalakult magyar postaigazgatás is még néhány évig osztrák rajzolatú bélyegeket forgalmazott. Aki ma kezébe vesz egy bélyegkatalógust — mondjuk egy országét (ugyanis léteznek speciális, motívumok szerint összeállított katalógusok is) —, akkor sem teszi le egyhamar, ha bélyegy- gyűjtéssel soha életében nem foglalkozott. Az 1988-as kiadású magyar katalógusban például föllelhető valamennyi, Magyar- országon kiadott bélyeg, bélyegsorozat színes reprodukciója, tartalomjegyzéke pedig rendszerezi azt az elképesztő mennyiségű ismeretanyagot, amit e bélyegek terjesztenek. Bevezetőjében szól vízjelekről, fogazatról vagy éppen annak hiányáról (a vágott bélyegekről), bélyegzésekről, felülnyomatokról, blokkokról, elsőnapi borítékokról, amelyeket a gyűjtőknek ismerniük kell. Mivel a világ valamennyi bélyegét még egy adott évben is képtelenség lenne egy magángyűjtőnek összevásárolnia, a legtöbb filatelista szakosodik. Albumait úgy állítja össze, hogy a világ bélyegkincsének egy körülhatárolt részében törekszik a teljességre. Azaz: egy-egy nemzet bélyegeit, vagy virág-, állat-, portré-, műtárgy-, stb. motívumokat rendez a bélyegberakó- ban. S ha igazán alapos gyűjtő, akkor alighanem a Magyar Bé- lyeggyűjtők Országos Szövetségének is tagja, hiszen így szervezett keretek között és garantáltan hozzájuthat az újdonságokhoz. A bélyeggyűjtő útja tehát előbb- utóbb biztosan erre vezet, ám a kezdeti lépések is tartogatnak annyi csodát, élményt, hogy ez a szép hobbi kicsinek-nagynak ajánlható. Még a legegyszerűbb, pénzkiadást alig igénylő formájában — akár a családhoz érkezett levelek bélyegeinek gyűjtésében — is. Kerékpáron a walesi hercegi család Tresco, Nagy-Britannia: Kerékpártúrára indul Károly walesi herceg, brit trónörökös, felesége, Diana és fiaik, Vilmos és Harry, 1989. június 1-jén, a család nyaralásának kezdetén a Schilly-szigeten. (Telefotó — MTI Külföldi Képszerkesztőség)