Heves Megyei Népújság, 1989. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-20 / 117. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. május 20. szombat 7 kérdés védasz Kishont Ferenc: „A világsikerhez őrült szerencse kell. W A szerzetesség múltja A Sínai-félszigeten, Szueztől 250 kilométerre fekszik a Szent Katalin kolostor, amelynek külső falai Justinianus császár uralkodása idején, 527-ben épültek • (Népújság-telefotó — MTI KS) Kishont Ferenc (Efrájim Ki- son, Ephraim Kishon): 1924- ben született. Magyar származá- sű, 1949 óta Izraelben élő író, drámaíró. Távozását megelőzően képzőművészeti tanulmányokat folytat, utóbb a Ludas Matyi munkatársa. — Halló, kedves Kishont Ferenc! Önnek mostanság reneszánsza van Magyarországon, hiszen nem oly régen kétrészes televízióműsor készült a munkáiból, emellett pedig sorra jelennek meg a kötetei. Véleménye szerint minek köszönhető mindez? — Azt hiszem, ön is jól tudja a választ. Először is — úgy vélem — igen jó humorista vagyok. A másik, hogy két évtizede én voltam az első izraeli író, akinek műveit kinyomtatták Magyarországon. Ezen túlmenően nyugati szerző is vagyok, aki hozott valamit onnan. Meg aztán szövődött körém egy kis legenda is, hiszen egyike voltam azoknak, akiknek a sztálinista korszakban idejében sikerült „lelépniük”. Úgy tudom, e tekintetben én voltam az első és utolsó. S visszatérve az alkotásokra... Ezeket magam fordítottam le héberből, s amikor e könyvek a kezembe kerültek — hadd legyek nagyon szerénytelen —, kénytelen voltam megállapítani, hogy nagyon jók. Mellesleg a közeljövőben megjelenik egy üjabb művem is. Talán mondanom sem kell, hogy ez számomra nem olyan, mintha például törökül látna napvilágot, hanem ez nekem afféle szívügyem. S a siker okainak keresésénél azt sem szabad elfeledni, hogy odahaza én már író voltam, a Ludas Matyi egyik oszlopos tagja, a Pódiumkabaré háziszerzője. A legjobb úton haladtam a nagy hírnév felé, csakhogy ott volt a sztálinista terror, amelynek nem akartam részesévé lenni. — Az egyik könyv fülszövege azt írja önről, hogy — bár külföldön él — a hamisítatlan pesti humort műveli... — Ez nem elhatározás kérdése, ez a dolog jóval előbb eldőlt. A műveltségemet, mindent, amit csak tudok, Magyarországon szereztem. Tehát tényleg száz százalékosan pesti humor az enyém, de ezt megszólaltatni egy teljesen másféle nyelven, az igencsak abszurd. Olyan, mintha valaki magyar humort művelne afgánul. Ám a csoda velem valahogy megtörtént, s nekem sikerült. A munkáimat 31 nyelvre fordították le. S hogy egész őszinte legyek... A világsikerhez őrült szerencse kell. Aki azt gondolja, hogy azért érte ezt el, mert óriási író, az beképzelt hülye. Például ott a frankfurti könyvvásár, ahol 500 ezer ragyogó mű van. Hát, hogy ebből éppen — teszem azt — az öné legyen a bestseller, ahhoz nagyobb mázli kell, mint ahhoz, hogy a sorsolásnál megüsse a főnyereményt. Az igazság az, hogy kis nyelvől egy nagyobbra „átmenni” úgyszólván lehetetlen, fordítva könnyű. Gondolja el, hogy például egy olyan zseni, mint Karinthy Frigyes, idegen nyelven nem vívott ki igazán komoly figyelmet. Ennek épp az előbb említettek az okai. Nekem valamiként mégis sikeredett. Ez olyan őrületes szerencse, amit nem is tudok megmagyarázni. Mintha valaki szeretne engem odafönn... Más kérdés, hogy adtam néhány sanszot a szerencsének. Úgy van ez, mint arulettben... Ha valaki rátesz egy számra, nem sok esélye van, de ha ötvenszer tesz rá, más a helyzet. Én ötven könyvet írtam. Nem voltam üstökös, lassan jöttek be a dolgok. — Néhány honi humorista úgy véli, olyan időket élünk, amelyeket már nem lehet a humoroldaláról megközelíteni. Elképzelhetőnek tart ilyen állapotot? — Nézze, nem szeretném a kritikus szerepét játszani, aki úgy föntről mond véleményt. Azt azonban tudom, hogy ma nincs otthon olyan humorista gárda, mint annak idején, amikor volt egy Gábor Andor, Gádor Béla, Darvas Szilárd avagy egy Kishont Ferenc. Nincs olyan új generáció, amely az előzőek által elért nívót tartaná. A legfájóbb számomra, hogy a magyar kabaré — ami mindig a világ élvonalába tartozott — ma már nincs a legjobbak között. A szint leesett afféle televíziós színvonalra, ami annyit jelent, hogy a legfontosabb a nézettségi mutató. Ez ugyan világjelenség, de mégis fájlalom, hiszen Magyarországon annyi a tehetség. Van odahaza egy újmódi kabaréstílus, amelyik nem természetes és nem humoros. Nehéz megmagyaráznom, de valahogy nem természetesen beszélnek a színpadon, hanem kicsit énekelve, affektálva. Tudja isten, hogy miért, hiszen az emberek az életben nem így dis- kurálnak. Amikor készült a televíziós műsorom, akkor üvöltöztem is, hogy miért így beszélnek. Azt felelték, igazam van. Ez azért baj, mert a magyar humor a világ legjobb humora. Jómagam is ennek a nagyszerű hagyománynak vagyok a „terméke”. Rettenetesen sajnálom, hogy a magyar kabaré — ami a legszati- rikusabb, legszarkasztikusabb kifejeződése a közvéleménynek — nem virágzik jobban. — Ha jól tudom, 1949 óta él Izraelben. Most mégis Svájcban hívtam fel... — Nincs ellentmondás, én még mindig izraeli vagyok, csak a rengeteg tennivalóm miatt van egy svájci lakhelyem is. Most éppen Appenzéllben hívott fel, ami egy kanton. Itt van egy házam, ahová visszavonulhatok írogatni. Egyébiránt a gyerekeim is Izraelben élnek. — Az írásainak nem kis részét a család ihlette. Lesz-e valaki a gyerekek közül, aki az ön mesterségét folytatja ? — Való igaz, a témát sokszor otthon merítem, mert egy igen humoros családom van, a feleségem és a gyerekek folyton szállítják számomra az anyagot. Legnagyobb sikereimet a családomról szóló könyveimmel értem el. írtam például egy könyvet a feleségem ellen, azt hiszem, ez az első ilyen a történelemben. A gyerekeimet lebeszéltem a szakma folytatásáról. Miért? Figyeljen ide, Sárhegyi uram! Most csak az írókról beszélek... Az írás igen fájdalmas valami, az ember any- nyi energiát, szenvedést fektet bele minden könyvbe, hogy valósággal kifacsarja önmagát. S a tragédia az, hogy ugyanannyi erőfeszítést tesz egy tökéletes bukásért is, mint egy őrületes bestsellerért. Csak akkor érdemes írónak lenni, ha az embernek tényleg óriási sikere van. De ehhez meg akkora szerencse kell, hogy azt mondtam a gyerekeimnek, ne kockáztassatok. Egyikük állatorvos, a másik fizikus, a harmadik csoda szép... A kislányom, aki grafikus. A feleségem volt zongoraművésznő, aki pillanatnyilag egy galériát vezet Tel- Avivban. — Az előbb utalt rá, hogy 1949-ben azért távozott, mert nem akart a sztálinista diktatúra részese lenni. Kifejtené ezt bővebben? — Félreértés ne essék, nem áldozat nem akartam lenni, hanem olyan valaki nem, aki a terrort végrehajtja. Az a rendszer akkor mindenkit elnyomott, kivéve a toliforgatókat. Utóbbiak kivételezett helyzetben voltak, mint ahogyan mi is, a Ludas Matyi elitje. Mindent megkaptunk, amit csak akartunk. Magas fizetést, az igazolványunk révén nem kellett fizetnünk a közlekedési eszközökön, ott volt a kordonátlépés, stb. ilyenformán az ember — anélkül, hogy akarta volna — bizonyos fokig részesévé vált az elnyomó hatalomnak. S miután láttam, hogy arra akarnak kényszeríteni, lépjek be a pártba, azaz egy aktívabb szerepet vigyek, akkor azt mondtam, én ezt nem csinálom. Tehát én egyáltalán nem szenvedtem, sőt... Képzelje el, hogy a sztálinista korszak tetőpontján a feleségemmel együtt útlevelet kaptunk. Annyira biztosak voltak abban, hogy egy sikeres író nem marad kint. Érgo nálam a dolog fordított volt: nem elnyomott nem kívántam lenni, hanem elnyomó. Borzasztó korszak volt, elviselhetetlen. Mindenki hazudott, s folyton csak hazudtak. Érti, ugye? Ma én ezeket elmondhatom magának, ön le is írhatja, s nem kell félnie attól, mit szól majd a hatóság. Ez a pozitív változások jele. Talán végre sikerül megvalósítani — hála Gorbacsovnak — minden ember örök álmát, egy emberséges szocializmust. — Elárulná, hogy pillanatnyilag min dolgozik? — Annyi mindent csinálok, hogy azt sem tudom, hol áll a fejem. Van egy új könyvem, amelynek befejezését megígértem egy német kiadónak. Magyarországon a Nova Kiadó adja majd ki a két első könyvemet, de összevonva, egy kötetben. Vagyis van dolgom bőségesen. S még valami... Ha már Egerből keresett meg, el kell mondanom, hogy a feleségem — aki mellesleg Palesztinában született — kedvenc itala az Egri Bikavér. Pedig ki se tudja mondani, csak valahogy így: „egeri bikaveger”. Mindenütt ezt keresi, s — szerencsére — mindig lehet is kapni... Sárhegyi István Napjainkban sok szó esik a szerzetesrendekről, főleg olyan összefüggésben, hogy az ötvenes évek elején hazánkban feloszlatott rendek közül több újra megkezdi működését. Mikor és hogyan jöttek létre a szerzetesrendek és egyáltalán a szerzetesség? A szerzetesség a római katolikus és a görög keleti egyházakban elterjedt intézmény, amelynek tagjai fogadalmat tesznek a szegénység, a tisztaság (szüzesség) és engedelmesség útján a vallásos értelemben vett tökéletességre való törekvésre. Számos szerzetesrend e három fogadalom mellé még egy negyediket is csatol. (A karthauziak például a némaságot, a kegyesrend a tanítást, az irgalmasrend a gyógyítást, a jezsuiták a pápának való feltétlen engedelmességet stb.). A szerzetesség kialakulása feltétlen összefügg a keresztényüldözéssel. a Decius (249-251) alatti rendszeres üldözés elől sok keresztény a pusztákba menekült, s mivel sokan úgy találták, hogy a pusztai életmód megfelel a kereszténység eszméjének, az üldözések után is ott maradtak, Sohasem tudjuk, hogy mit hoz a múlt. — Ez lehetne a mottója annak a szenzációs cikksorozatnak, amelyre a Star című amerikai hetilap vállalkozott, amikor megkedzte Jacqueline Kennedy Onassis életrajzának folytatásos közlését. Annyi már az elején elmondható, hogy a szerző, David Heymann nem tart igényt arra, hogy hiteles forrásként kezeljék majd a történészek, akiket kétségkívül mindig jobban érdekelt egy titkos tárgyalás, mint egy titkos szerelmi találka. Megírta teás remete életmódot folytattak. E remeték csakhamar nagy tiszteletre tettek szert. Remete szent Pál és Remete szent Antal népszerűsége oly nagy volt, hogy mindegy háromszázan vállalkoztak követésükre, akik kis kunyhókból falut építettek maguknak, és vezekléssel töltötték napjaikat. AIV. századra megnövekedett számú remeték nagyobb része közös lakóhelyre telepedett, és közös szabályok alapján folytatta aszkéta életmódját. Egyiptom pusztaságaiba kb. annyi ember vonult ki ebben az időben, mint amennyi az egyiptomi városokban lakott. Ezek az aszkéták hatalmas kolostortelepeket hoztak létre, és szigorú szabályok alatt éltek. Az imádság mellett fő foglalatosságuk volt székek, gyékények, ruhaneműk készítése és a földművelés. Legnagyobb hírnévre Pakho- miosz remete kolostora tett szert, amelyet a Nílus egyik szigetén alapított, s amelynek mintegy 1400 lakója volt. Női kolostorok is alakultak, rendszerint a férfi kolostorok mellett. Pakhomiosz hát, hogy John Kennedy egy alkalommal az őrületbe kergette a titkosszolgálatot, mert eltűnt a szemük elől, és eltűnt vele az atomtámadás esetén használatos kód is. Az eset az egykori elnök katonai tanácsadója, Langdon Marvin szerint a következőképpen zajlott. Kennedy és Marvin hivatalos ügyben jártak New York egyik jól ismert utcájában, amikor az elnök se szó, se beszéd, belógott a Hotel Carlylébe, s a szobájába ment egyik hölgykísérőjével. Rövidesen keresni korszakalkotó újítása, hogy az eddig szétszórt remetéket zárt testületté fogta össze, és egy födél alá, a külvilágtól fallal elválasztott kolostor celláiba helyezte őket. A testületi szellem előtérbe nyomulásával együtt járt az engedelmesség jelentőségének fokozódása, nemkülönben a szilárdabb szervezés. Szabályzatát szinte a katonás szellem lengte át. A főapát korlátlan hatalmú úr valamennyi kolostor és szerzetes fölött. Neki mindenki feltétlen engedelmességgel tartozik, ő ellenben nem köteles kikérni senki tanácsát. Mellette legfontosabb személy a főgazda, kinek illetékessége szintén valamennyi kolostorra kiterjed. A helyi apátot saját kolostorában ugyanolyan korlátlan hatalom illeti meg, mint a főapátot az egész kongregáció fölött. A szerzetesség korai időszakában fontos szerepe volt a Sí- nai-félszigetnek, melynek ószövetségi emlékekkel megszentelt hegyeit és völgyeit előszeretettel keresték fel a remeték, akik később ugyanitt kolostorokat alapítottak. kezdte a CIA, hollétéről azonban senkisem adott információt. „Az ügynök elsápadt. A járdán, eközben, csuklójára kapcsolt táskával várakozott a hadsereg egyik tisztje. Miközben John a szobában szerelmeskedett, az oroszok nyugodtan bombázhattak volna bennünket, és mi semmit sem tehettünk volna ellenük.” így utólag csak egyet mondhat az ember: hát, ez csakugyan megértő gesztus volt az oroszoktól. Szigorú őrizetben MÜNCHEN, NSZK: A sok kérés után a tettek mezejére lépett a páviánmama, és a képen látható egyszerű módon vet véget kisfia állandó elcsa- vargásának a müncheni állatkertien. (Népúság—telefotó - MTI KS) I—----------------------------------------------------------------------------------------------------------------Keresd a
