Heves Megyei Népújság, 1989. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-20 / 117. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. május 20., szombat PANORÁMA 5. Nagy fügédén mesélték Aki hobbiból építkezik — Bozsik András A község ifjabbik végénél kanyarodunk be Nagyfü- gedre. Angyalföldnek hívják ezt a részt, mivel — mint mondják — amolyan külvárosféle, ahol „szegény proletárok” kaptak telket. Főleg bányászok, akik Visontára járnak át dolgozni. Az utat épülő házak szegélyezik, majd mindegyiken dolgoznak, kihasználva a napfényes délelőttöt. Deme Lajosék portájára térünk be, ma ők vannak soron a kalákában: vakolnak, keverik a maltert. A házaspár egy hete költözött be másfél éves kislányukkal, egyelőre csak a kisszobát meg a konyhát tették lakhatóvá, ott húzzák meg magukat. Sorolják a kölcsönöket, a tartozást, meg hogy a bánya mennyi mindent segített. A beszélgetésre otthagyja a malterosládát Bozsik András is, az energikus, derűs tanácstag. — Az a legnagyobb bajunk, hogy nincs vezetékes víz, és nem is tudjuk, mikor jön erre. Én hiába mozdulok a falu érdekében, ha a falu nem mozdul az enyémben — fakad ki. De, jöjjenek, nézzék meg az én házamat is, tegnap raktuk fel a közfalat. Az elnök Miközben átlépünk a szomszédba, meséli, hogy egyet már felépített, nem hiába deresedett meg a feje. Ha ideköltöznek, azt eladja. Azután egy harmadikat is felhúz, az lesz a gyerekeké. Állítja, hogy ez a hobbija, szereti a pénzt. Ma reggel fél hétkor kezdett a telken, sötétedésig marad, aztán jön az éjszakai műszak. Mélyfűrómester a Mátraaljai Szénbányáknál. Megcsodáljuk a félig kész épületet, és az három- szintes, tágas „palota” körvonalait mutatja. A büszke mosoly csak akkor hervad le a tulajdonos ajkáról, mikor a munkahelye kerül szóba. — Nem a melóssal van a baj, hanem, hogy a főnökök keresztülvágják munkáját. Jöjjön ki a jövő héten a bányába, ott csinálhat olyan riportot... — erőskö- dik, majd kapok egy másik meghívást is, egy békésebbet: a la- kásszentelőre. Annus néni azt mondja, az ura unalmában írta a krónikát A sok jószágból már csak a macska maradt — dörmög Juhász Albin Lóherével, bizalmatlanul Baktatunk a Bene-patak hídja felé, az út két oldalán mező — zöld sávval választja el az újtelepet az ófalutól, ahova tartunk. Egy kaszás ember jön szembe, háfán jókora nyaláb lóherével. Lassan lépdel, hát megszólítjuk, mire gyanakvóan végigmér, de azért szóbaáll velünk. — Viszem a zöldet, hogy ne egyen olyan sok szemestakarmányt a malac. Most csak kettő van, amennyit megeszünk. Amikor az embernek húsz fillér haszna sincs rajta, néha meg ezer forintot is ráfizet egy hízóra, minek legyen több. Régen neveltem vagy húszat, meg bikákat is. Most ahogy elmentem a vásárba, hát egy csöpp bikáért — úgy nyolc hetes lehetett — tíz-tizen- kétezret is kértek volna. Nem jó ez így — legyint indulatosan. Aki megmondja az igazat, arra hara- gusznak, aki meg hazudik, az prémiumot kap — ilyen ez az ország! Kérdezzük a nevét (már csak a fotó miatt is), de bosszúsan villan a szeme: — Majd megismernek! ltja azt, hogy nem mondtam meg. Hátha egyszer lecsukat- nak... Hova lett a liba? Parkjuk is van, mutatják büszkén a helybeliek, s valóban a takaros kis templomot üde lombú fák, bokrok övezik. Saját papja nincs a községnek, Karácsondról jár át vasárnaponként a plébános. A régi kántorlakást Berkiék vették meg, amikor otthagyták a cigánytelepet. A pergőszavú asz- szony és két barátnője hellyel kínál a konyhában. Kávét melegítenek, tejszínt tesznek rá. — Jó hely ez — így Berki Atti- láné, Ági —, csak a tanács ne lenne! — Hiába kérnek segélyt? — kérdezem „tájékozottan.” — Adniuk kéne azt szó nélkül is. Négy gyerekem van, egy fizetésből élünk, a férjem Pestre jár dolgozni valamilyen vállalathoz, 13 ezret hoz haza havonta. Egyszer én is voltam állásban, de csak két hétig tartott, nem bírom, ha parancsolgatnak. — Mire futja a pénzükből? — Hús minden nap kerül az asztalra, anélkül nem lehet főzni. Ruhát a „magyaroktól” veszünk használtan, újra nem telik. Néha mulatunk is egyet. Ahogy otthagytuk a putrit, kölcsönt vettünk fel, úgy vásároltuk ezt az akkor még viskóféle épületet. Magunk hoztuk rendbe, mert nem akartunk úgy élni, mint akik ott ragadtak: két család lakik egy szoba-konyhában, a gyerekek meztelenül rohangálnak, mert fel se tudják öltöztetni őket. —Idevalósi Nagy fügédre? — Csányon születtem, onnan lógtunk el a férjemmel, mikor tizennégy voltam, pedig az anyám rúddal vert, hogy maradjak. Az anyósom meg nem engem képzelt a fiának, és kidobott még az esőre is. Néha hiányzik Csány, azt mondják ott több a segély és ingyen van a napközi. Itt meg, ha bemegyünk a tanácsra, azzal fogadnak, minek megyünk ennyien? — Kijönnek a magyarokkal? — Némelyik nagyon rendes, mások meg mindent ránk akarnak fogni. Ha elvész valamijük — legyen az pénz vagy liba —, azonnal rajtunk keresik, ha meg nekem tűnik el a szárnyasom, azt mondják, nézzek utána. A tanárnő nem megy moziba Vadul burjánzik a fű a pedagógus szolgálati lakás udvarán, és ráadásul vicsorgó eb fogad. Rá azért van szükség, mert hiányzik a kerítés, s így remek gyalogút kínálkozna a kocsmából hazatérőknek: a porta elején be, hátul ki. Kabainé Katona Edit fizikát és technikát tanít az általános iskolában, most gyeden van a nyolc hónapos Krisztiánnal. — Elég fiircsa volt, ahogy ide kerültem Egerből a főiskola után, mert teljesen mások itt az emberek. Mindenki ismer mindenkit, és mindent szeretnek tudni. Mi itt egy moziba el nem megyünk — pedig van hetente kétszer —, hiszen amúgy is azt nézik, merre lép, merre megy a tanáméni. Még csak az kéne, hogy azt is tudják, min nevetek... Csak ki ne forgassák a szavaimat! Átgondolt rendben sorakoznak a központban a település életének intézményei: tanács, művelődési otthon, könyvtár, iskola, szemben meg a pártiroda. Bernát János, a tanács elnöke hátradől a székben, és mondja: — Eddig különösebb gond nem volt az újságcikkekkel. MoSt még jó időben szólok, nehogy kiforgatva jelenjen meg, amiről beszélünk. Kérdezem, mikor lesz vízvezeték az újtelepen. Nem tud rá pontos választ adni, a patakon innen van ugyan vezeték, de a kút kapacitása nem bírná a bővítést. Szó van róla, hogy a bánya- víztelenítésből oldják majd meg Detk, Ludas és Nagyfüged ellátását. — Mi van még, ami hiányzik a községből? — Tornaterem, ABC, sokak szerint gyógyszertár is, de arra nem sok remény van. Elkátyú- sodtak az útjaink, azokat is meg kéne csinálni. Nincsenek munkahelyeink, főleg mióta az itteni Dózsa tsz beolvadt a karácsondi Kossuthba. Nem mondom, anyagilag megérte, hiszen jól menő gazdasághoz társultunk, így kaptunk lakást az orvosnak, meg helyet a rendelőnek is. De sok embernek nem tetszett, hogy elment innen a központ, ők inkább otthagyták az egész téeszt. Egyedül a tímáripari szövetkezetünk van, azt is Pestről irányítják. Húsz éve majd háromezren laktak itt, mostanra meg alig kétezren maradtunk ezen a sok száz éves, már nem alföldi, még nem hegyvidéki településen. A krónikát hiába keressük... Fazekas János, vagy ahogy az itteniek nevezték: Fecske Iván vezette a község krónikáját. A vaskos könyvben minden nap gondosan bejegyezte a születéseket, halálozásokat, a nagyobb építkezéseket, szülőfaluja minden fontosabb eseményét, az időjárást, és még azt is, hogy mikor mennyi búza, kukorica termett. Az idős ember azonban néhány hónapja meghalt, így özvegyét, Annus nénit keressük, hogy mutassa meg a krónikát. Ezúttal is egy dühös kutya érkezik legelőször, majd kijön a kapuhoz a fekete kendős asszony is. — Nincsen az már nálam, elvitték a fiamék Pestre, őket érdekli az ilyesmi. Nemigen olvasgattam, miket írt bele, az uram is csak azért bíbelődött vele, mert unatkozott. Mi másért? Fecsó bácsi nem volt tárgyaláson Az öreg a ház előtti kispadon üldögél, fejébe húzva ősrégi, foszladozó kalapját. — Juhász Albin Fecsónak hívnak — szól, és lassan, nyomatékkai ejt minden szót. — Nyolcvankét éves vagyok. Voltam én minden: földműves, bányász, téglaverő, fuvaros. Itt kéne magának hálni, ha elmondanám az egész sorsomat... Többet dolgoztam éjjel, mint ezek az urak nappal, mégsem volt soha annyi irigy lelkem, mint most. Havonta 1500-2000 forintot kapok, azt a kolduspénzt, vagy hogy mondják. De már a kenyérért sem tudok elmenni. „írja azt, hogy nem mondtam meg a nevemet!” — Tudja, mikor fordult rosszra? Amikor elvették a földet. Az apám 60 mázsa búzáért vette kis- holdját, azt énnekem kellett kifizetni — hogy adhattam volna oda a közösbe? Nézzen végig az utcán! 1956- ban itt vonultak el a forradalmárok. Éppen Zsadányban voltam a malomban, nem is lehettem köztük, a Vak Jóska mégis ellenem szólt. Nyolc hónapot töltöttem miatta Kistarcsán. Annyit rugdosták a bokámat, hogy ma is fáj, ha eszembe jut. A másik nyolc hónapot Borocskán ültem le, oda azért kerültem, mert állítólag nem adtam be a terményt. Az sem volt igaz, de tanúskodtak ellenem. Minden azért történt, mert nem léptem be a téeszbe, azért lettem számkivetett a faluban. Sosem voltam tárgyaláson, jött a rendőr és elvittek. Az öreg kékeres keze össze- rándul az emlékezésre, aztán már csak a járókelőket szemléli, ahogy évek óta mindennap. Nézi a nagyfügedi Szabadság utcát... A két kislányt a fényképezőgép érdekli a legjobban Palágyi Edit Fotó: Gál Gábor Ezt a házat a két kezünkkel hoztuk rendbe — szól Berkiné
