Heves Megyei Népújság, 1989. április (40. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-10 / 83. szám
4, KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. április 10., hétfő Egy európai festő a Csontváry-teremben A látható mögött a lényeget A megyei pedagógiai intézet tevékenysége „Minden gyerek tehetséges valamiben...” Napjaink pedagógiai elméletében és gyakorlatában mindinkább előtérbe került a tehetségkutatás, -gondozás és -fejlesztés. Mindhárom fogalom, bár ugyanazon tevékenység más-más területére utal, fontos pedagógiai munka része. Az első a gyermek megismerésében talán a legfontosabb láncszem: felismerni azt, hogy' ki miben nyújt az átlagnál többet, ki miben a legjobb. A hazai pedagógiai kutatás egyik jelentős egyénisége, dr. Zsolnai József mondja azt, hogy minden gyerek tehetséges valamiben, s a pedagógus egyik fontos feladata az, hogy ezt felismerje. A Budapesti Tavaszi Fesztivál ideje alatt a Csontváry-teremben láthatta a hazai és a művészeti eseménysorozatra ide látogató külföldi közönség azt a gazdag anyagot, azt a minden hatásva- dászástól mentes termést, azt a széles körképet, amit Fischer Ernő festőművész nyújtott át az esztétika barátainak. Fischer Ernő az ünnepi alkalmat látszólag azért kapta, hogy hetvenötödik születésnapját erőben-egészségben, teljes szellemi frissességben nyilvánosan is megünnepelhesse. Valójában azonban többről, másról van szó. Éltek és élnek közöttünk érett, nagy egyéniségek, akik a vásári zajban, a könyöklős tülekedésben nem tudtak, nem tudnak, nem akartak, nem is akarnak játszani — látszani. Olyan belső tartalmakat hordoznak, érlelnek, formálnak, amelyeket a napi népszerűség nem tud és nem igyekszik felkapni, zászlóra tűzni, hordozni cégérként, mert nem mutatvány, nem meghökkentő, nem úgy árusítható, mint a tapéta. Fischer Ernő az ókori mitológiákból is táplálkozik. Orpheus és Euridiké, ez a feltartóztathatatlan, nem műló szerelem, már messze tűi a testiségen ügy témája, hogy a mai tizenévesek is be- leborzonghatnak, mekkora szépséget, a lélek mekkora tisztességét rekesztik ki magukból Szirtes Ádám hatvanhárom éves. Hosszú és nagyon tartalmas életutat mondhat magáénak. Színházról, filmről, a pályakezdő fiatalok helyzetéről, a kultúráról beszélgettünk vele. — A jelenlegi gazdasági helyzet Ón szerint hogyan hat a színházi életre? — Kevesebb darabot mutatnak be, szegényesebbek a díszletek és a ruhák, nincs elég idő próbákra. Kevés — igazán jól kidolgozott darabot láthatnak majd a nézők. Már most tapasztalható, hogy szétesnek az alakítások, egy-egy szerep megformálásához, kidolgozásához nincs elég idő. Sok a fiatal rendező, aki igazán csak a saját generációjával tud jól együtt dolgozni. Az ilyen vén rókák, mint én, akiknek egy- egy szerep megformálása sok álmatlan éjszakát okoz, már nehezebben alkalmazkodnak ehhez a gyors tempóhoz. — Melyik színházban játszik? — Igazán egyik színháznak sem vagyok tagja, pedig a Nemzetiben 16 évet töltöttem el. Az elmúlt évadban a Thália Színházban játszottam több darabban is, legutoljára a Kék madár- ban. — Ügy tudom, Önt nem tartják „könnyű” embernek a színházi berkekben? azzal, ahogyan lehetetlenné sorvasztják magukban a lélek mámorának tüzét, a semmi mással össze nem téveszthetően megélhető valamit, amit az ösztön szent ragyogásának neveznénk. És hogy a lélek mámorát nemcsak az igazi ösztön által felgyújtott fényekben lehet átélni, és hogy ajellem nemcsak akkor érzi örömét az életnek, ha el kell égnie az átélés, az élmény oltárán, annak bizonyságául ott van a diadalmas Nike, akivel a festő hirdeti: aki arra született, hogy önmaga mércéje legyen, annak ki kell élveznie azt a viszonylagos és múló boldogságot is, amikor úrrá lesz gyarlóságain, nem kíméli magát és veszi a fáradságot, a munkát, az elmélkedést, hogy a látható mögött is megkeresse- megkutassa a lényeget. Mondhatnánk azt is: a látszat mögött, a testi forma, az elfedés evilági régiója mögött van egy világ, amit meg kell találnunk. Ami magunkban van. És ha a lélek európai gyökérzetének ezt az ókori ágát mellélátjuk annak a középkori világnak, amit Fischer Ernő megfest, megrajzol, ezerszer újraelemez, -szerkeszt a katedrálisokban, az apró bibliai jelenetekben, az angyalok és a köznapi sorstól távolabb álló, ám létezőnek elfogadott lelki-szellemi jelenségek, személyiségek, felmagasztosuló és felmagasztosítható formák, — Igen, ez így van. A legtöbb helyről személyi ellentétek miatt álltam tovább. — Milyennek látja a fiatal színészek helyzetét, lehetőségeit? — A mostani pályakezdők sokkal szabadabbak, nagyvonalúbbak, mint mi voltunk. Ha például próbán vannak, nem látja rajtuk az ember, hogy úgy érzik magukat, mintha templomban lennének. Pedig ez igen fontos lenne. Ugyanakkor nagyon sok a tehetség köztük. Szeretem a fiatalokat, tisztelem őket, remélhetőleg ők is engem. — Milyen lehetőséget lát arra, hogy a színház és kultúra kimozduljon jelenlegi helyzetéből? — Én igen kevés lehetőséget látok megoldására. Csupán az vigasztal, hogy néhány színházban — például Kaposvárott és a budapesti Katona József Színházban — igen komoly műhelymunka folyik. — Ön, mjnt főiskolás, a Talpalatnyi földben tűnt fel először. Milyen szálak fűzik a filmhez, a mozihoz? — A film számomra szerelem. Igazi művészetnek tartom, ahol a spontaneitásnak nagy szerepe van. Rengeteget forgattam főiskoláskoromtól kezdve, s valószínűleg ez rontott el, ezért boldotartalmak összhangjában, akkor nemcsak a harmóniákat, a színekben, a vonalakban, a szerkezetekben megtestesülő szándékot igyekszünk követni, hanem azt is, ami a művész szerszámait, gondolatait forgatja: küldetése van, erre készült minden pillanatában, ebben leli belső örömét, ezt a tennivalót követi bölcs, határozott, elmélyült filozofikus tudattal. Amikor a Hevesi Szemle Galériájában a fővárosi művésztanárok kiállítását megnyitotta, mindenkinek feltűnt, mekkora érettséggel, a művészi tudat mekkora alázatával szólott az alkotás lényegéről a művész, mindarról, ami az embert űzi-ül- dözi, hogy kifejezze önmagát. Ezt a vallomástételre felkészült embert értük utol a Csontváry- teremben. Az ország első kiállítási helyiségében végre akadály és kendőzés nélkül felragyoghatott általa és műveiben az az európai szellemiség, amely hosszú időn keresztül volt kénytelen tűrni mostoha sorsát e hazában. Más körülményeink, „történelmi adottságaink” között már túl a határon keresett mester lenne Fischer Ernő, aki életének java részét pedagógiai munkával töltötte el. Az egyoldalúvá képzett, lesivárult művészeti élet kicsiny hazánkban eleddig inkább a hangosaknak kedvezett, és a ri- csajozók hada azzal is részt vett a gultam aztán olyan nehezen a színpadon. — Hogy tudná összegezni eddigi pályafutását, munkáját? — Nem tudom, hogy köszönjem meg a sorsnak, hogy egy mezítlábas, kis summásgyereknek lehetőséget adott arra, hogy színésszé váljon, s annyi mindent megismerhessen, mint én. Ugyanakkor az ember öreg korára a mostani helyzetben oda jut, hogy el kell gondolkodnia: mindennapi küzdelemben, hogy lehetőleg távol tartotta az érvényesülés magasabb pontjaitól azokat, akik tudásban, hitben, tartalomban messze a vásári népség fölött állottak. Ez a kiállítás „az igazság pillanata” a Felvidékről származó mester számára. És számunkra is, akik tudatosan munkálkodunk azon, hogy sokat szenvedő és sokat forgolódó bajainkon nehezen úrrá lenni tudó országunkban a szellem szabadon tehesse a szépet, a jót, az igazat. Mert ez a három fogalom és tartalom mindig és mindenütt összefüggött és összefügg ma is. Még akkor is, ha az ideálokat színekkel és vonalakkal úgy kell előtárni, mintha azok szobrok lennének, és egy, még heví- tő-hívogató távolság mélységéről szólnának ránk ezek a látomások az ó- és középkorból: lehet és kell az ember méltóságát megélni és felragyogtatni, mert enélkül önmagunkat süllyesztjük állati sorba. Aki még nem ízlelte szavakban a himnuszok fenséges dallamait, mert hallását nem nevelték; aki még nem elemezhette a pontok, vonalak és színek harmóniáját, látását nem irányították magasba, forduljon ezekhez az alkotásokhoz és megérzi: a történelem nem fikció, nem átírható elmúlt jelen, hanem a lélek valósága is, amiért és amiben kell munkálkodnunk. Farkas András érdemes volt-e ezt egyáltalán végigcsinálni? Ez a színész számára borzasztó dolog. Én dolgoztam, hittem a szocializmusban, az „új embertípusban”, s egyszer csak azok a szerepek, amelyeket aranynak hittem, rézzé váltak. Ugyanakkor egy-két munkám milliókhoz eljutott, és népszerű lettem. Ez a tudat teremt számomra nyugodt öregkort. Tovább dolgozom és bízom... Simon Ildikó A gondozás a következő fázis, amelyben a pedagógus a már felismert tehetséget nagy tudatossággal gondozza úgy, hogy e momentumban már szükségszerűen rejlik a fejlesztés is azáltal, hogy egyre nehezebb akadályok leküzdését kéri tanítványaitól. E folyamatok szervezése és irányítása a megyei pedagógiai intézet egyik kiemelt feladata. Ennek egyik formája az általános iskolai tanulók tantárgyi tanulmányi versenye, amely ez évben az egyéni pályázatot váltotta fel megyénkben. Éz utóbbi néhány évvel ezelőtt indult, de a kezdeti lendület után gyakorlatilag érdektelenségbe fulladt. Itt ugyanis 10 területen, konkrét pályamunkákkal, munkadarabokkal nevezhettek a tanulók. Ez volt a „belépő”. S talán ez volt a rendszer legsebezhetőbb pontja is: ugyanis ebben nem a diák méretett meg, hanem „a háttér”: a szülő, a felkészítő pedagógus. így készülhettek aztán olyan munkadarabok, írott tanulmányok, amelyek a szülő végzettségétől, kapcsolatától, beosztásától, a felkészítő tanár képzettségétől, lelkiismeretességétől függően a gyermek képességét messze meghaladó minőségűek voltak. A tehetséges, de ilyen háttérrel nem rendelkező tanulók már eleve nagy hátránynyal indultak, s ez a versenysorozat elértéktelenedéséhez vezetett. Jól érzékeltetik ezt az alábbi számok: amíg pl. az 1986/87-es tanévben 1015 tanuló nevezett pályamunkával, a következő tanévben már csak 582 fő. Még szembetűnőbb a csökkenés, illetve a most induló versenyek népszerűsége közötti különbség akkor, ha úgy hasonlítok, hogy az egyéni pályázat utolsó két évében a második fordulóba jutott tanulók száma 452, illetve 281 fő volt, míg az új, az ösztönző, valóban a gyerek tudását mérő tantárgyi versenyben a második fordulóba 967 tanuló jutott. Ezek után a tantárgyi versenyekről. A mégyei pedagógiai intézet a megyei művelődési osztállyal közösen indította az 1988/89-es tanévben ezt a versenyformát. A kiírás alapján 11 tantárgyból és számítástechnikából zajlott a három-, illetve négy- fordulós verseny. Az orosz és matematika tantárgyból országos szintig, míg a többiből a megyeiig juthattak versenyzőink. Iskoláink, — a tanév elején meghirdetett versenyfelhívás alapján — 1988 decemberében rendezték az iskolai fordulókat. Ehhez szaktanácsadóink csupán instrukciókat adtak, de ezt alapjában az iskolai munkaközösségek végezték. Az 1989 januárjában tartott területi (városok és vonzáskörzeteik) versenyekre létszámkereteket adtunk: a 300 főig tantárgyanként egy fővel, a 700 fő alattiak kettővel, míg a 700 fő feletti iskolák 3 fővel nevezhettek. Ezt a fordulót már szaktanácsadóink bonyolították, ugyanúgy, mint a februárban zajló megyei döntőket. A szervezéskor több fontos szempontra is figyeltünk. így pl. arra, hogy több tanuló nemcsak egy-egy tárgyból lehet iskolája legjobbja, hanem többől is. Például a matematikából tehetségesek többnyire azok fizikából, sőt néhányan számítástechnikából is. Ezért a területi és a megyei fordulót is két különböző hétvégén rendeztük, igyekezve ezen ütközéseket elkerülni. De még így is előfordult — igaz, elenyésző számban —, hogy egy-egy tanuló három, sőt négy tárgyból is versenyezhetett volna. Ezt elsősorban időbeni problémák miatt vállalni nem tudtuk. Ugyanis — s ez a verseny másik nagy húzóereje volt — a megyei döntők időpontját úgy állapítottuk meg, hogy az előzze meg a középiskolák számára meghatározott beiskolázási határidőket. Erre azért volt szükség, mert a megyei versenyek első öt helyezettje — egy korábbi közös egyezség alapján — a középiskolai felvételeknél előnyben részesül. Ez az az eset, amikor egy döntéssel mindenki jól jár: elsősorban a tanuló, aki a tetőződő demográfiai hullám ellenére is kedvezményt élvez azon iskolában, ahová bejutni szeretne. Hasznos ez a középfokú tanintézetnek is, mert igen jó képességű elsősöket kap. De nagyban segíti az általános iskolák tevékenységét is, mert a lehetőség nagy húzóerő a pedagógusoknak is. A megyei versenyek számos olyan tapasztalattal gazdagították az intézet munkatársait, szaktanácsadóit, amelyeket az új tanév versenykiírásakor már messzemenően figyelembe veszünk. Ilyen például az egyes tantárgyi versenyek feladatainak erősségi foka. Tapasztaltuk ugyanis, hogy egy-egy tantárgynál rendkívül „fogósak” voltak az írásbeli és a szóbeli feladatok is, míg másoknál alacsonyabbra kerültek a szintek. Míg az első esetben szinte erőn felüli teljesítményt vártunk a versenyzőktől, addig a másodikban az elérhető pontszámokon belül sok volt a közel azonos teljesítés. Ugyancsak ilyen tanulság, hogy a megyei döntők feladatainak összeállítására pártatlan szakembereket kell felkérnünk. így kizárhatjuk az esetleges vádaskodásokat, illetve a szaktanácsadókat sem hozzuk olyan helyzetbe, hogy saját tanítványaikat ne indítsák csupán azért, nehogy részrehajlással vádolják őket. A tehetséggondozásban és -fejlesztésben egyre nyilvánvalóbbá válik egy-egy, a megújulásra, a tartalomra súlyt fektető pedagógus, vagy tantestület kiemelkedő szerepe. Jól példázza ezt a fizika tantárgy megyei döntője, ahol az első öt gyöngyösi, illetve környékbeli tanuló volt. Egyértelmű, hogy a gyöngyösi Berze Nagy János Gimnáziumban több éve folyó tudatos munka hozta meg az eredményét: a tehetséges 7 — 8. osztályos tanulókkal heti két alkalommal is foglalkoznak matematikából, fizikából, de más tanulókkal a társadalomismeretből is. A megyei pedagógiai intézet részéről a verseny ezzel nem zárult le, hisz vannak úgynevezett „utógondozói” feladatok is, például az, hogy a Metodika című módszertani kiadványunkban megjelentetjük, s valamennyi tantestülethez eljuttatjuk a versenyben szereplő feladatsorokat. Ebből tanáraink sok hasznos információt kaphatnak, amely már nagyban segítheti a jövő évi felkészülést. Ugyanakkor számba vesszük a mostani hetedikben jól szereplőket, s fejlődésüket figyelemmel kísérjük. Tervezzük, hogy számítástechnikából — intézeti bázison, a szaktanácsadóink irányításával, havi egy alkalommal — a legjobbak számára fejlesztő foglalkozásokat és szoftverbörzét szervezünk. Végül szólnunk kell arról, hogy ma, amikor oly sok vita folyik a pedagógusok erkölcsi és anyagi elismeréséről, az egyre nehezebb iskolai körülményekről, szívmelengető érzés azt tapasztalni, hogy a jól összefogott tantestületek, a hivatástudattal rendelkezőpedagógusok minden vélt vagy valódi sérelmüket félretéve dolgoznak, a rájuk bízott tanulók minél jobb felkészítése érdekében. Úgy gondolom, hogy ez is igen fontos tanulsága lehet az itt leírtaknak. Dr. Horváth Tamás „Dolgozom és bizakodom. Beszélgetés Szirtes Ádámmal 99 (MTI-fotó: Szamosi János)
