Heves Megyei Népújság, 1989. április (40. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-06 / 80. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. április 6., csütörtök Téli táj (1954) Egy név és az önarckép áll a Műcsarnokban rendezett retrospektív kiállítás katalógusának címlapján. Tükörből néz szembe velünk párizsi műtermének tárgyai között Csernus Tibor, a festő. A világ figurális festészetének élvonalába került mester már itthon, főiskolai évei idején jelenség volt, Bernáth Aurél kiemelkedő tehetségű növendéke, aki mestere nyomdokain továbblépve az atmoszferikus látványfestéssel, belülről fénylő színekkel ábrázolta az embert, a tájakat. Karakterüket ragadta meg, Juhász Ferenc pamlagon hátradőlő, gondolkodó alakjában, az egykori modell, Lajoska szomorú szemében, Petőn-kompozíci- ója természetes mozdulataiban, a kisörsi és angyalföldi tájak párás szépségében, a Három lektor semmibe révedő tekintetében. Ismert alkotások ezek, amelyek a kor patetikus festői stílusával szemben állnak. A festő megrendültén nézi a korai képeket. „Negyven év óta most látom újra őket — mondja —, azt hittem, eltűntek. Különös örömöt, emóciót jelent, hogy ma is nyugodtan vállalhatom ezeket.” Kivételes érzékenységről, a téma és festő közötti meghitt kapcsolatról tanúskodnak az alkotások. Csernus szerint: „A vizuális élmény a legfontosabb, az ember, a tárgy a megvilágítással hűz engem magához. Nem én választom, ő keres meg. Az idea az enyém, azután a kép kezdi alakítani önmagát. A modellek mozgása, egymás közötti feszültsége vagy harmóniája, — tartalmilag, de elsősorban formai szempontokból befolyásolja az én festői indításomat. A dolgok átrendeződnek, a fények, árnyékok módosulnak”. Ezt már újabb képei előtt mondja, amelyek a Biblia témáinak ürügyén örök emberi kapcsolatokra utaló kompozíciók. A Kondorosról Pestre került fiatalember páratlan tehetségnek bizonyult, kollégái is felnéztek rá. A vizuális élményt szenvedélyes szívóssággal kutató festő űj utakat keresett, amely egykori mesterétől messze vitte. Kevés volt már neki a látvány, kerülte a képkivágás esetlegessé- ét, a külvilággal való érzelmi apcsolatot fokozatosan a kom- pozíciós teljesség igénye váltotta fel. A színek ereje, a felületmozgás, a faktúra érdekelte, és egy németalföldi tanulmányúton felfedezte a régi mesterek titkát: a tiszta festői élmény kifejezését. Az ötvenes évek közepén jutott ki először Párizsba, visszatérve véglegesen szakított a látványfestéssel. Újpesti rakpart című képe mutatja a fordulat irányát. Itt a lírai tartalmat a színpompás föveny és a Duna kékben szikrázó tája hordozza, a szereplők második helyre szorulnak. Új korszak kezdődik. Az atmoszferikus festés eltűnik, megmozdul a képék felülete, saját belső törvényei szerint. Színek és formák kavargásában feltűnnek konkrét tárgyak, arcok, de környezetükkel szinte összefonódva, izgalmas festésmóddal, lüktető és színes ecsetkezeléssel vizuálisan foglalják össze az élményt, új valóságot teremtve a képzelet és az érzékelés segítségével. A tartalom nem a részletekből áll össze képpé, az egész kompozíció a jelenséget fogalmazza meg, tisztán képi eszközökkel, a teljesség igényével. A Színésznők, a Lehel téri piac, a Saint-Tropez és a sorozat remekműve, a Nádas, a technika szo- katlanságával, a szín- és a fényerővel meghökkentette az embereket, a kritikát is. A szürrealista, a fasizmus jeleit mutató külső mögött nem fedezték fel a festő ujiongását: sikerült végre a vizuális történést megragadni! Megszabadította látását a régi beidegződésektől, szenvedett az értetlenségtől, Párizsba ment, és ott telepedett le, 1964-ben. Nehéz évek következtek. Kivételes illusztrátori tehetsége segített az újrakezdésben. Az első hírek megdöbbentőek voltak. Stílust változtatott, amelyet egyesek hyperrealizmusnak, mások fotónaturalizmusnak, Németh Lajos pedig objektív realizmusnak jelöl. Ebből a viszonylag rövid szakaszból csak néhány kép látható a kiállításon. Ezekből is látszik, hogy nagy hangsúlyt fektet a fény-ámyek viszonyaira, s ha hasznai is fotót a részletekhez, a felület festőileg érzelmi motívumokban gazdag. A hitelességet keresi, s a natúrát meghaladó pontosságot. De jelentős részeket kiemel, másokat visszaszorít. Ez a módszer a belefektetett festői energiát tekintve nem adott elég alkalmat a szuverén képalkotásra, jelentéstartalma nem elégítette ki. Megtalálta már a festői igazságot, a már korábban is rajongott 17. századi olasz mester, Caravaggio, a nájpolyi festők és Velazquez munkaiban. „Azt kerestem, hogy a tárgyak és közöttem, a kompozíciók és közöttem ugyanazt a viszonyt létesítsem, amit e mesterek kerestek. Egyszerűen csak álmodni akartam a sorsukat, és az álmon át rekonstruálni a megtett utat” — mondja szerényen, pedig sokkal többről van szó. Egy ma élő művész helyezkedik bele a régi mesterek világába, szükségképpen saját korát is magával hozva. Bár ruhátlan, vagy drapériával bontott figurái időtlenek, egymás felé irányuló gesztusokkal, tekintetekkel, ismeretlen forrásból származó fényekkel megvilágított csontos testükkel a festő gondolatait teszik láthatóvá. Az irgalmasság, emberség, az indulat, a jó és a rossz fogalma ölt testet, és sok élettapasztalat. S hogy mi is a tartalom, azt a nézőnek kell felfedeznie. Ebben csak segítséget adhat a Biblia, József, Loth, Dávid, Saul, Ábrahám vagy Izsák története, amely az emberiség története is egyben. De az a képi rend, mozgás, az az érzelmi azonosulás, a testek felületének végtelenül szenzibilis fényvonzása, az alig jelzett, vagy tárgyakkal értelmezett környezet, a mesteri ábrázolás, amely a varázslatot létrehozza — már nem a másodlagos múzeumi élmény, hanem Csernus sajátja, amely újraértékel és történelmi értéket őriz egyszerre. „Amikor az egyik ember kezével érinti a másik arcát, újraalkotja azt a mágiát, amelyet a mindennapok természetszerűen ki akarnak zárni. Nem akarom banálissá tenni a témáimat, azért például nem jelölöm meg a csendéletek helyszínét. A barokk festők sem az igazságot keresték, amikor kedvük szerint átrendezték a virágokat, madarakat. Az én halaim is bárhol lehetnének, piacon vagy konyhában, hattyúim is egy különös világításban váltak érdekessé számomra. A gyümölcsök és az emberek is — bár jól megfigyelem és a legapróbb részletig realista módon viszem képre a részleteket, csak eszközök az előadásmódhoz, a jelenségek traktálásához, — ez a lényeg.” Ezért ritkán ad címet képeinek, nem a téma a meghatározó. A tradíciókat tisztelő nagy tehetségű mester saját koráról, az ember erényeiről és bűneiről szól képeiben. (D. F. Zs.) Dávid meglepi Betszabét a fürdőben (1988) Gondlista Szerencsére jóval túl vagyunk már azon az időszakon, amikor csak sikereinknek örvendeztünk, s mélyen hallgattunk egyre aggasztóbbá váló gondjainkról. A némaság viszont nem orvosolta, hanem leplezte a mind súlyosbodó bajokat. Többek között az oktatásügy területén is. Ezekről esett szó az április 2-i Gondolat —jelben, ebben a folyvást színvonalas rádiós kulturális hetilapban. A problémákról — méghozzá kendőzés nélkül, megnyerő őszinteséggel — Dr. Ormos Mária történészprofesszor, az MSZMP KB mellett működő művelődéspolitikai munkabizottság képviselője beszélt. Az általa vázolt meglehetősen elszomorító helyzetképet sajnos nem vitathatja senki. Annál is inkább, mert diagnózisát tanárok és szülők százezrei hitelesítik. Ők tudják — persze a diákok is érzik —, hogy a kísérletdömping, a megfontoltságot teljesen mellőző rohanás oda vezetett, hogy a nyolcadik osztályt végzettek egy része még az értő olvasás fortélyaival sincs tisztában, azaz gyarapítja a statisztikailag nem jegyzett, ám mégis létező analfabéták táborát. Nehezen boldogulnak a gyerekek a matematikával is. Tengernyi az anyag, holott lényegesen csökkenthető lenne, ha az egyes blokkok nem ismétlődnének meg a különböző szintű iskolatípusokban. Kár tagadni azt is, hogy a fiúk — lányok — s ez megdöbbentő — még a viszonylag könnyen megjegyezhető alapismeretekkel sincsenek tisztában. A régóta érettségi elnöki tisztet vállalók — e sorok írója lassan másfél évtizede teszi ezt — tanúsíthatják, hogy a jelöltek menynyire nem veszik a történelem és az irodalom kiválóságainak számukra is postázott üzenetét, azaz nem lesz osztályrészük a história által sugárzott bölcsesség, jövőépítő előrelátás, illetve a literatúra önzetlen ajándéka: a Szépség, az etikai tartás semmi mással nem pótolható, értelem és érzelemformáló ereje. Pánikra azért még nincs ok. Legfeljebb a kritikus mérlegelés, az abból fakadó felelősségteljes cselekvés nem halasztható tovább. Sem a felső sem a lentebbi szférákban... Nyugdíjassors A gazdasági krízis leginkább azokat gyötri, akiknek háborítatlan alkonyperiódus dukálna, akiknek zöme — körülményeihez képest — mindent megtett azért, hogy eredményekre is hivatkozhassunk. Utalunk a növekvő szegénységre, amelytől ők szenvednek leginkább. Ráadásul meg kell birkóznunk az elhagyatottság, a magány vészesen közelítő rémeivel is. Műsoruk, Hogy tetszik lenni? természetesen nem elégszik meg ennek hangoztatásával, hanem lelkiismeretünkre is apellálva próbál mozgósítani valamennyiünket. így történt ez a legutóbb, hétfőn délelőtt is. Először gondozónő érvelt, s indokoltan hibáztatta egész szociális „védőhálónkat”, amely bizony alaposan szakadozott. Hiánycikk a szervezettség. Nem becsülik meg sem anyagilag sem erkölcsileg azok elkötelezettségét, akik ezt az igen nehéz hivatást választották, ám önértékelésük mégis arra sarkallja majd mindnyájukat, hogy ne adják fel, hanem akkor is folytassák, ha ügy tűnik: pillanatnyilag sziszifuszi küzdelmet vívnak. Van ugyan már budapesti hatáskörű egyesület, amely az idősek érdekképviseletét is hirdeti. Ízelítőt kaptunk — képviselőjének segítségével — azokból a tervekből, amelyeket érdemes valóra váltani. Ezek — teljes ellátást, törődést létfogytig biztosító szálloda, öregek utcája — pénzbefektetést igényelnek. Ezt a tekintélyes summát megérné előteremteni, mivel e kezdeményezések máshová is adaptálható modellé fejleszthetők. Az eddigi állami próbálkozások ugyanis nem jelentenek végleges kiutat, s nemegyszer épp humánus alapállásuk kérdőjelezhető meg. A magatehetetleneket például kiköltöztetik a nyugdíjasházakból, holott az ide bejutók végleges emberséget remélnek. Riadóztassuk hát a közvéleményt. Némi önzéstől vezérelve is, hiszen minket sem kímél az idő, s talán holnapjaink fundamentumát rakjuk le, amikor apáink, anyáink felhőtlenebb jelenéért kardoskodunk. Ugye nem hiába... ? Pécsi István A minap a rádióban elmagyarázták, hogy jelenleg nincs értelme nálunk az olyan kijelentéseknek: valamit feltétlenül meg kell csinálni. A pénzszűke ugyanis a szükség diktálta kényszereket egyszerű vággyá, kívánsággá lágyítja. Végig ez a tételjárt a fejemben, ahogy dr. Mátyus Lászlót, a gyöngyösi kórház és rendelőintézet igazgató főorvosát hallgattam. — Az intézményünk az idén lépett a 151. évébe, s az alapítás óta ugyanabban az épületben működik. Most 924 ágy áll rendelkezésünkre, ami nagyjából elegendő, s a legalapvetőbb gyógyítómunkát el tudjuk látni. Műszerezettségünk ugyan nem mindenben felel meg a minisztériumi normának, de nincsenek túl nagy hiányosságaink. Inkább az a gond, hogy öregek a gépeink, egyharmaduk tízévesnél idősebb, a röntgenterápiás készülékünk pedig huszonötnél is több. A majd hatmilliót érő ultrahangos vizsgálót a Mátraalji Szénbányáktól kaptuk, nemrég pedig a balatonfüredi szívkórháztól vásároltuk meg az ott lecserélt kardiológiai monitorokat. Saját erőből igyekszünk kikerekíteni az ilyen célra fordítható összeget. — Mégpedig hogyan? — Takarékoskodunk a beszerzésekkel, az olcsóbbat vesszük meg a textíliákból, a fertőtlenítő szerekből. A konyhán azonban nem spórolunk, más kórházakkal összevetve nálunk jó a koszt. Az élelmiszerek és az energia árának emelésekor mindig megigényeljük az ellensúlyozást adó forintokat, más kérdés, hogy még sose kaptuk meg mindet, és időben. Akárcsak a gyógyszerek drágulásakor ígért póthitelt. Eddig annyi pénzből gazdálkodunk mint tavaly, csakhogy ez az év közepéig lesz elég. Reméljük, nemsokára megérkezik a többi. Ilyen körülmények között — bármilyen beosztok vagyunk — az elszegényedéshez vezet az út. — Ha ebben a pillanatban pályázók sokasága jelentkezne, hány szakorvosnak ajánlana állást? — Körülbelül nyolcat-tízet tudnék fogadni, mégpedig a jellegzetes hiányszakmákban: laboratórium, röntgen, elme, kórbonctan. Az úgynevezett „borítékos helyeken”, a belgyógyászaton, a szülészeten, a sebészeten mindig túljelentkezés van, így azokkal semmi baj. Az üres helyeket úgy pótoljuk, hogy a meglévő orvosok többet dolgoznak, bár az adó miatt az ügyeletek nem túl népszerűek, még a dijak emelése után sem. — .A legtöbb fejfájást azonban maga az épület okozza, ami már igencsak aggastyánnak számít. Mikor észlelték rajta az első „betegségeket”? — A hetvenes évek elej én úgy gondoltuk, hogy egyes részei elöregedtek, statikailag nem megbízhatók, ezért megvizsgáltattuk a tervezőintézet szakembereivel. A gyanúnk nem csalt, ugyanis tényleg megerősítették a fölső fedőmet, sínekkel felfüggesztve, az alsót pedig több ponton aládúcolták. Ázóta negyedévenként kontrollt tartanak, de ha szokatlan repedést észlelünk a falakon, soron kívül szólnunk kell. Mondta is az egyik mérnök: milyen jó, hogy az épületek nem öt perc alatt halnak meg... — Eddig még nem történt baleset? — Szerencsére nem, és hála istennek, a betegek sem sokat tudnak az egészből, sikerült idáig a saját gondunknak megőrizni. Régebben azt hittem, ha valami élet- veszélyes, onnan perceken belül menekülni kell. Itt azonban jóval szigorúbban ítélik meg a helyzetet, mivel az intenzíven fekvők például nem tudják gyorsan elhagyni a kórtermet. Kérdés, hogy akkor mi lesz, ha a szakértők azt mondják, ürítsük ki az egyes osztályokat, esetleg napokon belül. — A megoldást az épülő új kórház jelenti. Mikorra készül el? — Négy éve folynak a munkálatok, az első ütemet, amelybe a legszükségesebb osztályok költöznek, eredetileg a jövő évben kívánták befejezni. Később csúszott a határidő, most 1993-nál tartunk. Az építkezéssel párhuzamosan lebontják a régi szárnyakat, elsőként a legmegbízhatatlanabb északit. A múltkor a főhatóságok tárgyalásán a tervhivatal képviselője azt mondta, gyorsítani kellene a munkát, mert minél tovább húzódik, annál többe fog kerülni. De mindig abba ütközünk, hogy nincs pénz. A negyedik ütem végét, amikorra az egész intézmény a modem részben működhet, megbecsülni sem tudom. Már hosszú évek óta együtt élünk a tervekkel, és a megtámogatott falak közt csak remélni tudjuk, hogy azok meg is valósulnak. (palágyi) A takarékos gyöngyösi kórház Aládúcolt remények
