Heves Megyei Népújság, 1989. április (40. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-06 / 80. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. április 6., csütörtök GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3 Mindenki'? Fényesre suvickolt közhelyünk: öntsünk tiszta vizet a pohárba. Nosza, rajta! Folyik a csapból a kissé klóros, de azért ivásra alkalmas víz, van belőle elég. Képletesen szólva: néha úgy tűnik, mintha a pohár hiányozna... ' Az egyik vidéki város pártbizottságának panaszirodájában idős elvtárs jegyzi sorra a panaszokat, majd szünetet tart — és panaszkodni kezd. Örül, hogy mernek beszélni az emberek, nem bánja, hogy csupán a sérelmeikkel van dolga, elfogult véleményekkel, elhamarkodott megállapításokkal, szubjektív indulatba csomagolt objektivitással, ót inkább az akasztja meg a jegyzetelésben, hogy nincs nevük a panaszoknak. Neki a „mindenki” panaszkodik. És ezt az anonimitást nem kedveli. Még akkor sem, ha igaznak bizonyul a kritika, visszásságok garmadát fedezi fel a vizsgálat. Még akkor sem, ha ő is tud olyan esetről, amikor megütötte a bokáját a bejelentő. Mert eleget beszélünk a vezetők felelősségéről, s amennyiben ezt komolyan vesszük — vegyük komolyan a bíráló felelősségét is! Ne lehessen a vakvilágba rágalmazni, kritizálni, feljelenteni, leveleket írni — az intrika ugyanis legalább annyira gúzsba köti a vezető kezét, mint a fantáziátlan kényelmesség. „Kevés az olyan panaszos, aki meri vállalni, amit mond, aki a nevét adja a bejelentés mellé. Az emberek szívesen adresszálnak, ó csak éppen a feladóvevényt hagyják üresen” — foglalja össze tapasztalatait az idős pártmunkás, majd hozzáteszi: lehet, hogy ez csupán régi reflex, rossz beidegződés, ám szerinte többről van szó — átestünk a ló másik oldalára, megtor- latlanul hagyjuk az alaptalan vádaskodást, büntetlenül lehet becsmérelni bárkit, haja szála sem görbülhet annak, aki légből kapott hírekből épít közérdekű panaszt. A vezető tehát ügy alhat jól, ha a légynek sem árt. Márpedig ártson a légynek! Még akkor is, ha a légy pimasz és bosszút esküszik. Persze a dolog bonyolultabb... Mert „a mindenki” nem mindig burkolódzik névtelenségbe, csak éppen úgy panaszkodik a közösség nevében, mintha lényegtelen volna a saját véleménye. Elszoktunk az egyes szám első személy használatától, mert korábban azt hittük, hogy ez ellenkezik társadalmi berendezkedésünkkel, a szocialista gondolkodásmóddal. A „mindenki” tehát kinyitja a szívét, ám közben kiderül: a szív személyes tulajdon, s elsősorban tulajdonosáért eped. „A mindenki” átkokat szór, befeketít, hibáztat, döntést, vezetési stílust, s a mindenkinek ebben-abban igaza van. „A mindenki” azonban, amikor kellene, gyakran hallgat, ezért Justícia mérlegének nyelve megbillen — ítélkezni majdnem lehetetlen, mert a véleményeket egy ügyes csavarással mendemondává alakíthatja a kényelem. A mendemonda pedig üres, akár a léggömb, legfeljebb pukkan, de nem marad semmi utána. „A mindenki ebben az esetben nem egyenlő valamennyiünkkel, csupán gyűjtőfogalma egy csoportnak, melynek tagjai szemtől- szembe a somolygást választják, másutt azonban annál bátrabbak. Lehetnek szerzői névtelen leveleknek és feljelentéseknek, dühök csitítására elég számukra a folyosói terefere, s ha panaszuk égbekiáltó, akkor az égbe kiáltják, de a címzettnek sose. Olykor bolhából csinálnak elefántot, máskor még bolha sincs; valamit hallott fél füllel az illető, utánajárni nem az ő dolga, és különben sem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. „A mindenki” nem szereti a fórumokat, meghátrál a nyilvánosságtól, harcba nem száll, mert vádjai nem a helyzet javítását, hanem az általa utált személy leváltását célozzák. „A mindenki” megszokta, hogy közösséget képvisel magántermészetű ügyben, mondandójának — megbízatásjellegét kidomborítja jellegtelen stílusa, sablonos érvrendszere, örökzöld közhelytára. „A mindenki” a jég hátán is megél. A körülmények kitaposta úton halad, a közéletfolyam szennyezettebb szakaszait kedveli, de közben tisztaságról, elvhűségről fecseg. „A mindenki” önmagából kiindulva igazolja tetteit: kártyalapokként teríti eléd a példákat a meghurcolás- ról, kinyírásról, igazságtalan elmarasztalásról, a fúrásról és a bosszúról, majd aduként közmondást idéz: mondj igazat, betörik a fejed. „A mindenki” habozás nélkül sért, viszont sértő- dékeny. „A mindenki” szerencséje, hogy nehéz különválasztani a senkitől és a valakitől, mert „a mindenki” nem okvetlenül gerinctelen. Előfordul, hogy az igazat mondja — csak éppen önmagát csomagolja sztaniolba. Azzal nem törődik, hogy bírálatának éle pontosan módszerének következtében csorbul ki, inkább keserűen legyint: lám, elmondta, felsorakoztatja a hiányosságokat, mégsem történt semmi. Környezetének langy- meleg közömbössége és az információhiányból fakadó pletykaéhség megerősíti hitében. Szürkén is lehet színes az ember. A megkritizálthoz már csak általánosságban jut el a bírálat, és még ha akarna sem tudna változtatni hibáin, mert fogalma sincs, hogy min, hogyan — a nyílt vita, az őszinte párbeszéd csak akkor kezdődik, amikor már késő a változtatás: váltás szükségeltetik. Téved tehát, aki azt hiszi, hogy csupán a névtelen levelek szerzőire célzott a panaszok felvevője. Gondolataink is lehetnek arculat nélküliek, tartalmukban inkább taktikát, mintsem a valóságot sej tetők. Kétségtelen, hogy a leleplezés rizikót rejteget a leleplező számára is. Az sem vitás, hogy nem minden anomáliát követ példás rendcsinálás. De sokszor azért marad el a kényes művelet, mert könnyűszerrel elhárítható, kijátszható a panasz és a panaszos személye. De igaz a tétel megfordítva is: a felelőtlen handabandázásnak lehetnek áldozatai, büntetlenül is juthat pokolra valaki. A sötétben tapogatózva védekezni sem lehet, hát még talpon maradni... Tamás Ervin A növényház Ü| növényház Bábolnán A Bábolnai Iparszerű Kukoricatermesztési Rendszer hibridvetőmag-üzeme nemrég új, 200 négyzetméter alapterületű növényházzal bővült. Az új létesítményt — amelyhez egy ugyancsak 200 négyzet- méter alapterületű kiszolgálóhelyiség is tartozik — egy osztrák cég szerelte. A korszerű automatikával és számítógéppel is felszerelt növényházban mesterségesen utánozni lehet az év bármelyik időszakát, így az különleges növénytermesztési feladatok elvégzésére is lehetőséget nyújt. A felgyorsított technológiával a növényházban a vetéstől számítva 60 nap alatt fejlődik ki a kukorica Hadfalvi Márta kertészmérnök segítője a számítógép, amely speciális növénytermesztési programokkal van ellátva (MTI-fotó: Matusz Károly) Április 27-én döntenek egy hónapok óta tisztázásra váró ügyben Kié legyen a bérlakás? Avagy készülőben az új jogszabály Zömében hatvan év körüli, idős emberek gyűltek össze a minap az egri városi tanácson. Pedig nem nyugdíjastalálkozót, hanem lakossági vitát rendeztek a városházán. A téma a lakás- és telekgazdálkodásról szóló tanácsrendelet módosítási és kiegészítési javaslata volt. Tehát egy olyan kérdés került terítékre, amely nemcsak az idősebb generációt érinti. Hogy mégis közülük kerültek ki elsősorban az érdeklődők? Ennek magyarázata: ők élnek a bérlakások egy jelentékeny részében, no és az említettjogszabály egyik legizgalmasabb pontja ezek elidegenítése volt. Azaz: egy hónapok óta tisztázásra váró ügy. * Az előzményekről: Egerben tavaly októberben felfüggesztették az állami tulajdonú bérlakások értékesítését. Ez nem találkozott jónéhány ember egyetértésével. Ugyanis ezek értékesítéséről három hónappal előtte hoztak határozatot. Bizonyos kapkodásra lehetett következtetni e két egymással ellentétes döntésből. De hogy valamelyest érthetővé váljon az ügy háttere, így érdemes kitérni néhány részletre is. 1988 elején feloldották azt a tilalmat, miszerint az elidegenített bérlakásokat öt éven belül tilos értékesíteni, s lehetővé tették a tíz évnél újabbak megvásárlását is. Ez ösztönözte a tanácsot — ahogy Szabó Sándor elnökhelyettes egy régebbi cikkünkben ezt nyilatkozta —, hogy szorgalmazzák e lakások egy részének értékesítését. Ennek szellemében dolgozták ki tanácsrendeletüket, lehetővé téve 1500- 2000 lakás megvásárlását. Ebből 83-at értékesített az IKLV. Aztán tavaly, az év elején rendkívüli módon megnőtt az érdeklődés a magas komfortfokozatú jó állagú épületek iránt. A tanács vezetése ennek hatására úgy ítélte meg, hogy a rendelet etikátlan, visszaélésekre ad módot, ahogy azt a szegedi tanácselnök példája is bizonyította. Úgy tartották, hogy sokan érdemtelenül jutnának hozzá ezekhez kedvezményes áron. Emiatt függesztették fel az értékesítést. így már azok sem tudták megvenni a lakást, akik az 1988 júliusi tanácsrendelet hatásán felbuzdúlva beadták igényüket. Most pedig térjünk vissza a vitára. Ennek kezdete sem volt szokványos. Részben azért, mert a tanácsteremből azaz egy kétszáz embert befogadó helyiségből egy kisebbe terelték át a maroknyi érdeklődőt, akiknek száma később még gyarapodott ugyan, de nem haladta meg a negyvenet. No és az sem volt mindennapos, hogy mielőtt dr. Gyula Zoltán, a végrehajtó bizottság titkára ismertette volna a kialakulóban lévő elképzeléseket, egy résztvevő megkérte, hogy csak a lakáselidegenítéssel kapcsolatos törekvésekről adjon számot. E kijelentés némi zavart okozott, melyet egy másik javaslat oldott fel. ”Én azért jöttem, hogy a teljes jogszabályról képet kapjak” — mondta egy másik, így került hát sor a teljes javaslat lényegének és hátterének megvilágítására. * Dr. Gyula Zoltán érezve, hogy a többséget mégiscsak az elidegenítés érdekli, így ezt a témát ecsetelte részletesebben. Viszont, hogy a második javaslattevőben se maradjon tüske, ezért szólt azokról a támogatásokról is, amelyek a lakáshozjutást biztosítják. Eszerint az elkövetkezőkben elképzelhető, hogy anyagi segítséget nyújtanak azoknak, akik nem képesek törleszteni a lakbéreket, sőt a lakásmobilitás biztosítása érdekében azok is kapnak támogatást, akik második otthonukhoz jutnak. Az állami lakások értékesítéséről megtudhattuk, hogy egy olyan új rendelet kidolgozása folyik jelenleg, amely a vb-titkár szerint jobban megfelel majd az országos és a helyi érdekeknek. Ennek érdekében egy szakértői bizottságot hoztak létre. Az elképzelések szerint, akik 1988 december 31-ig adták be lakásvásárlási kérelmüket, azoknak még a régi szabályok szerint állapítják meg a lakás vételárát, azaz: egy 1 milliós forgalmi értékű otthon vételára 400 ezer forint, s ennek 10 százalékát kell befizetni egyösszegben, a többit részletekben kell törleszteni. Ugyanakkor az új jogszabályok szerint már a forgalmi érték és a vételár akár azonos is lehet. Tehát akik ezután óhajtják megvásárolni a bérlakást, már jóval többet kell egyösszegben befizetniük. Megfogalmazta azt is, hogy eredetileg négy alternatívát dolgoztak ki, s ezek közül kell majd kiválasztani a tanács testületének a legoptimálisabbat. Az első szerint minden tanácsi bérlakást eladnak. A második variáció alapján a műemléki épületeket nem értékesítik. A harmadik alternatíva, hogy a szorosan vett belvárosban nem lehet majd megvenni a lakásokat, míg a negyedik feltevés szerint a tágabb értelemben vett belvárost, tehát a Malom, a Sas és a Koháry utcák által határolt területeket is kizárják az értékesítésből. Az eddigi viták után már csak három alternatíva maradt, a tágabb értelemben vett belváros kizárása nem került be ezek közé. Ugyanakkor a szűkebb értelemben vett belvároshoz sorolták még a Cse- bokszári házgyári lakások, közöttük a garzonház és a nyugdíjasház megvételének a tilalmát is. * Ezután jónéhány megfontolásra szánt megjegyzés hangzott el. íme ezek közül a legjellemzőbbek: — Nincs szükség alternatívákra. Aki meg akarja vásárolni a bérlakást, az vehesse meg azt. — Csak a műemlék ne legyen eladható. — Azért nem akarják eladni a műemléképületeket, mert félnek, hogy tönkremennek. Hát kérem, ezeket a házakat valaha magánemberek építették, mégsem voltak elhanyagolva. Sőt, én úgy érzem, jobban gondját viselték, mint most. Senki sem akarja megvenni azért, hogy hagyja elenyészni. — Maguk negyvenen akarnak itt dönteni?! Miből gondolják, hogy a nyugdíjasok képesek megvenni ezeket? — Miért szól közbe, ha magának nem kell. Miért akarja megakadályozni azokat, akiknek módjukban áll. — Többen laknak azok közül is tanácsi bérlakásban, akiknek régen saját házuk volt, például a Lenin úton. Azt elvették tőlük. Most miért ne vásárolhatnák meg a bérlakást? — Akadnak nyugdíjasok, akik az 1988 júliusi rendelet hatására minden ingóságukat pénzzé tették, hogy megvehes- sék kis bérlakásukat. Az. októberi rendelkezéssel ezt megakadályozták. Eközben a pénzük'nhp- ról-napra értéktelenedik. — Az IKLV nem akarja, hogy értékesítsék a bérlakásokat, mert félnek, hogy nem lesz munkájuk. — Mi nem ingyen kaptuk a bérlakást. Már annyi lakbért fizettünk a 25 év alatt, hogy abból akár meg is vehettük volna. * A hozzászólásokból is kitűnik, hogy a résztvevők között igazi vita nem bontakozott ki. Hiszen majdnem mindenki azon van, hogy megszerezze magának a bérlakást. Hogy lesz-e rá lehetőség? Dr. Gyula Zoltán vitaösz- szefoglalójában úgy fogalmazott: döntés az április 27-i tanácsülésen várható.Egyébként a lakossági vitákon elhangzott véleményeket is beépítik a testület elé kerülő jogszabály-tervezetbe. Homa János /\ „líoldmis” Ott ült a pavilon bejáratánál, a füves parkot szegélyező padkán. Mankói két oldalt megtámasztva, ősz haját homlokára tapasztotta a veríték. Viseltes ingét kigombolta, agyonhordott nadrágba bujtatott lábát maga elé nyújtva pihentette. Kezében műanyag tálkát szorongatott. Szomorú, fáradt öregember... Tőle alig néhány méterre, bent, a kőbányai vásárváros hatalmas pavilonjában pezsgett az élet. Zene szólt, hullámzott a tömeg, emberek nézelődtek, csevegtek, itták hűsítőjüket. Az Utazás ’89 kiállítás, a szokáshoz híven, most is az érdeklődők ezreit vonzotta, az elegáns külföldi, belföldi irodák képviseleteinél kisebb-nagyobb csoportosulás: a tájékozódók mellett sokan ott, helyben lekötötték nyári útjukat. Csábító, színes plakátok, reklámok, a pultokon kilónyi prospektusok, ajánlatok, beade- kerek... Az ember beleszédült a mélykék tenger, a vakító fehér sziklák látványába, a videók odavarázsolták az égbenyúló havas hegyeket, óriás posztereken Európa nagyvárosai, barokk templomok, nyírfaerdők, vad rohanó patakok, sivatagi táj. Fény, pompa, elegancia... az utazási láz izgalma... az álmok megvalósulásának reménye. Kilépvén a gazdagság kábító nyüzsgéséből — micsoda mellbevágó kontraszt! — ott ült a szomorú öregember, egyre csak tartogatván a műanyag ibriket. Fiatal férfi közeledett feléje, néhány lépésnyire megtorpant, zsebében kotorászott. Fémpénzt halászott elő, s már kinyújtotta kezét... de egy pillanat, s az öreg határozott, elhárító mozdulatára karja a levegőben maradt. — Uram, kérem ne... félreértette a helyzetet — szólt az őszhajú, s tiszta, kék szemét az adakozóra emelte. Meleg tekintete volt az öregembernek. A férfi, mélységes zavarában alig tudott bocsánatot hebegni. — Ugyan, miért mentegetőzik? — s már mosolygott az üldögélő. Igyekezett a kínos pillanatokat feloldani. — Ön látott egy rokkantat, látta a mankóimat, s csak a jószándék vezette. De tudja, nem azért ülök itt, amiért hitte. Eljöttem én is szétnézni egy kicsit a kiállításra. Csak borzasztó meleg van odabent, el is fáradtam, gondoltam, megpihenek egy keveset. — Tényleg, kész hőség van a pavilonban — mondta hálásan a fiatal férfi, s megkönnyebbülés ült az arcára. Állt, nézte a mankóst, mintha várt volna valamire. Amaz el is kapta a beszélgetés fonalát. — De ha érdekli, nagyon szép kerámiáim vannak. Korondiak — s már kezdte bontogatni a fűvön heverő tarisznyája szrját. — Romániából jöttem el, Erdélyből... Most megint a másikon volt a zavar sorsa. Szabadkozott: — Ó, köszönöm, de magam is sokszor jártam arra, bebarangoltam szinte egész Erdélyt. Köröndi kerámiáim is vannak. Még néhány szót váltottak. Két idegenből hirtelenjében ismerőssé vált ember. De mintha megkopott volna a benti ragyogás. Nagyon messzinek tűntek a görög sziklák, a spanyol tengerpart, veszített kékjéből a beláthatatlan víz, elhalkultak Salzburg templomainak harangjai, tompábbá váltak a magas hegyek, odalett a „keep smiling” hangulata. A vágyak világát szétpukkasztotta a valóság. Nem, az öreg nem volt koldus. De minden pénznél többet veszített: hazát. Vajha lenne elég erő, hogy ősz fejjel újrakezdje... Mikes Márta
