Heves Megyei Népújság, 1989. április (40. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-29 / 100. szám
6. ....... ■ NÉPÚJSÁG, 1989. április 29., szombat Sándor György: „Egy ország nevében szégyelleni most magam..." (Fotó: Jakab László) Helyreállítási munka az Akropoliszon Óriás toronydaru áll a Parthenon közepén 1989 áprilisában, amikor tovább folytatódik az Akropolisz újjáépítése. A 70-es években megkezdett helyreállítási munkálatok a legnagyobb szabásúak a műemlék együttes 2500 éves történetében, és dollármilliókba kerülnek. (Telefotó—MTI Külföldi Képszerkesztőség) Anna Alassio és a Securitate Bekerítési stratégia: „állami szeretővel” kérdés válasz — Halló, kedves Sándor György! Először arra lennék kíváncsi, hogy szabad-e ma valamivel is viccelni Magyarországon — gondolok például az ön által szedett hídpénzre, amiből majdnem útpénz lett —, azaz nem félő-e, hogy ami ma vicc, holnap már valóság lesz? — Pótcselekvésként — elodázva, időt húzva a meghosszabbítás miatt — a legkönnyebb bűnbakot keresni, s erre én már fél évvel az adó bevezetése előtt könnyű préda voltam, hiszen az akkori Népszava megglosz- százta a mindnyájunk által becsült Megyesi Gusztáv És-beli írását. Ami arról szólt, hogy hazánkban már mindenkivel mindent meg lehet tenni, az emberek inkább képesek még hídpénzt is fizetni, csak hagyják őket békén. Érdekes, hogy éppen egy szakszervezeti lap glosz- százott, s kérte ki — afféle szemforgató sajnálkozással, amelyet egy akkor még a karrierje érdekében feltörekvő újságíró követett el —, hogy egy nyugdíjas nénitől pénzt merek kérni. Ahelyett, hogy azt mondták volna, tényleg, ebből is kiderült, hogy a szakszervezet az sóhivatal, a kormány bábja, amely formálisan ugyan tesz valamit, de életbevágó dolgokban képtelen intézkedni. Még akkor is, ha új szerepében felfelbátorodik, s esetlegesen őszinte rész segíteni akarás hajtja. Megragadom ezt az alkalmat, hogy elmeséljem a hídpénz folytatását. A szerkesztővel úgy éreztük akkor, hogy elegendő az is, ami lement adásba, mert abból is kiderül, milyen körülmények között élnek az emberek. A folytatás... Amikor a néni azt mondta, nem tud fizetni, mert nyugdíjas, akkor én levettem a nyakamról azt a hülye „kezelő táskát”, s azt mondtam, egy ország nevében szégyellem most magam, de nem bántam meg, hogy megszólítottam, mert amit mondott, azt Tiborc panaszaként fogom föl, s lehet, hogy azok, akik ténylegesen tehetnek valamit, ebből a humoros műsorból is kiérzik a tragédiát. Amikor a felvétel után kérdeztem az operatőrtől, hogy hogy sikerült, azt felelte, jó volt. A hangmérnök meg azt, nem vette föl, csak odáig, hogy a néni nyugdíjas, s nem tud fizetni. Elsápadtam, percekig nem fogtam fel, mi történt. Az arcom iszonyatos volt, hogy megint valami megtörtént, és mégsem történt meg, ahogy az országban általában. S mondom nekik, hogy merészeltétek ezt?! Azt felelte, ez nem a mi profilunk, hanem az Ablaké. Hát, itt tartunk Magyarországon... Hogy egy humorosnak szánt műsorban, főműsoridőben nem lehet lényeges dologról beszélni, csak késő éjjel a Napzártában, vagy hajnalban a rádióban. — Önnek, mint humoralistának, van-e ars poeticája, s ha igen, hogyan szól? — Külön köszönöm, hogy nem humoristát, hanem humoralistát mondott. Ugyanis egy fonák helyzet állt elő. Arról van szó, hogy amióta elkezdődött a Megengedett sebesség, azóta engem három-négy millió néző ismert meg frissen. Ezeknek a zöme nem látott engem, nem hallott rólam, holott 1966 óta már tizedik önálló estemmel járom az ország egyetemeit, főiskoláit. (Rettenetes recsegés, kattogás a telefonban.) — Dolgozik a Belügyminisztérium... Nem hagyják elmondani az ars poeticámat. Szóval az ismeretlenséghez az is hozzá tartozik, hogy nekem már két könyvem jelent meg. Az egyik a Hogyan lettem humoralista? című, majd 1985-ben hét estemet adta ki a Magvető Nézeteltérítés címmel. A 24 ezer példányt egy perc alatt elkapkodták. Most — úgy tűnik — a Múzsák adja ki az azóta írt estjeimet Mágiarakás címmel. Persze megint „okosan”, nem a könyvnapra, hanem utána... S még az idén megjelenik rólam egy könyv, amelyben ismert és kevésbé ismert személyiségeket kérdeznek rólam, s amelyben én is sokat beszélek. Ezekből könnyű lenne kiollózni a hitvallásomat. Minden estemen — mivel a humor és a morál az estjeimben törekvéseim szerint szerencsés egyensúlyban van — úgy a vége felé, található egy-egy ars poetica. S most mondom az egyiket, amelyik talán kicsivel tovább visz. Ez a következő: Ószövetség — szerelem, Újszövetség — szeretet; az első generáció felejt, a második elfelejt, a harmadiknak már eszébe se jut... igazságot szolgáltatni. — Az, hogy a rádióban és a tévében már föllép — szemben azzal az idővel, amikor még csak az egyetemeket, főiskolákat járta —, összefüggésben van-e azzal, hogy egyre több ember „vevő” arra, amit csinál? — A rádióban azóta nem lépek fel, amióta a szilveszteri rádiókaba- rébeli számomat betiltotta az elnökség. A televízióban pedig — tudatosan vagy tudattalanul — nem engednek istenigazából kibontakozni. Ezeket a játékokat — amelyeket nagyon szeretek — mellékesen, jókedvből csinálom, hogy lám, ezt is tudom. De amit valóban tudok, az a tíz önálló estemben van, s az a valódibb műfajom. Most, április 24-én, volt először alkalmam arra, hogy megpróbálhattam — noha csak négy perc adatott erre — az utcai játék után a közönség közé egy pici morált és egy pici társadalmi-politikai humort is becsempészni. Az a szívfájdalmam, hogy az arányok tolódnak el, s a Megengedett sebességben is olyanok mondhatják ki a mélyebb dolgokat, akik ezt gyávábban, cenzúramentesebben teszik. Sajnos, engem az utcán már megismernek, így a műfajnak rövidesen vége lesz. Viszont az a hitel, amit ezzel szereztem, alkalmas arra, hogy önálló estjeimnek is új közönséget nyerjek meg, vagyis hogy én mélyebbet, mást is tudok. Szeretném, ha ezt valamiképpen a televízió is akceptálná. Megértem persze a szerkesztést, hogy sokkal több percet vesz fel, ám abból csak hetvenet adhat el. S mindig mondják, hogy hosszú vagyok. S csak azért nem kérdezem meg, hogy mihez képest, nehogy nagyképűnek tűnjek. De legutoljára is, abban a 24-i műsorban elementáris hangulat volt, de már eleve nem vettünk fel többet, csak pár perccel. Ahol például olyanokat mondtam ki, hogy három a magyar igazság — és az orosz is: „agyin cikli, dva cikli, tri-cikli; agyin per, dva per, rengeteg per; agyin anon, dva anon, tri-anon.” Meg azt mondtam, hogy „reggel mega, délben mega, este maga, meg a megawatt; Kommunizmus plusz villamosítás = világégőhiány.” S azt már az előző este sem mondhattam el, ami a Hitel 9. számában megjelent. Kénytelen vagyok cenzúramentes újságokba írni — ahol ugyan nem jönnek olyan jól ki a poénok, mert mondva jobbak —, mert a rádió és a televízió még nem olyan bátor, hogy ezek megjelenhessenek. Szóval egy poénról, ami valóban jó poén volt, már eleve megkérdeztem, mehet-e. így hangzik:„Egyes nyugati vérmes remények szerint a peresztrojka akkor oldaná meg véglegesen a saját belső problémáit is, ha a Szovjetunióból is kivonulnának az oroszok.” Ez a gondolat például a Panorámában rejtjelesen benne volt. Én most a harcomat vívom a szerkesztőségemmel és a tévé elnökségével az elfogadtatásomért. Hogy fogadják el azt, amit már huszonöt éve tudok, vagy hogy elmondhassam azt. Mert anélkül, hogy afféle prófétai adottságaim lennének, valami érzékenységem, meg beleérzésem mégis lehet, hiszen a Parlamentben is állítólag többen mondták, hogy ha a Sándor Gyuri — per Gyuri, holott én nem vagyok velük olyan jóban — nem kap hídpénzt, nem tudjuk bevezetni az adót. Én például tíz éve írtam le azt, hogy mi nyertük a Ki tud többet a Szovjetunióról, kevesebbet Csíkszeredáról? pályázatot. Ezt a Lyukasóra című, 5. szerzői estemben írtam. Három évig dolgozom egy műsoron, tíz van, ki lehet számolni, ezt mikor írtam le. — Ezek az úgynevezett utcai játékok mennyire előre megtervezettek, illetve mennyire improvizatívak? — Abszolút nem megtervezettek. Általában van egy ötlet. Ugyanakkor nagyon szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem a kíváncsi kamera. Nem az. Sokszor a felvevőgép is lát- szódik, jóllehet néha elrejtjük. Tehát minden spontán. Az a szép, s az a jó, ha ezen alkalmakkor az állampolgár győz. S én azt mondom — mint a taxis játékban —, hogy én nem tudok vezetni. Vagyis, hogy az én ügyetlenségem jön ki. Különben az El vagyok tévedve cím — ami nagyon magyartalan, de egy adott hangulatot fejezett ki — azt a gondolatot is jelezte, hogy sajnos egyre többen el vagyunk tévedve, s ha az öncenzúra nem működik bennem, akkor az El vagyunk tévedve lett volna a cím. Ahogy a taxisnál... Hogy „nem tudok vezetni... ” Nem akarok személyeskedni, de ezt másokra is értettem. Hogy nem tudok vezetni, azt helyettem egy egész kormány elmondhatná. Többes szám első személyben. Egyet még el kell mondanom nagyon őszintén. Ezek az utcai játékok a szeretet és a szemtelenség nagyon kényes egyensúlyán alapulnak, s szinte borotvaélen táncolnak, s néha egy pici — most már csak sajnálkozva tudom mondani — agresszivitás is van bennük. Gondolok például arra a lakásra, ahová bementem... Ugyanakkor annyi szociológiai, politikai, emberi tartalom, információ, szépség jut napfényre egy-egy ilyen szabálytalan helyzet kapcsán, hogy az embernek el kell döntenie, mindez megéri-e, avagy sem. Tényleg nagyon őszintén mondom, engem afféle krisztusi szeretet vezérel. S ha ars poeticám van, akkor az az a meghökkentő dolog, hogy ha valódi szeretet van bennem, akkor akár szeretetlen is lehetek. Ha már nem tudok segíteni az embereknek, akkor legalább ne tegyek rájuk újabb keresztet. Hogy is mondjam...? A szeretetnek vannak afféle mézesmázos, protokollmosolyos, államfős megnyilvánulásai. Hogy mielőtt a vezetők négyszemközt tárgyalnak, beengedik a fotóriportereket, s akkor két mondatot felszínesen csevegnek, elhúzzák az arcukat, majd becsukódik előttünk az ajtó — mint Aradon is —, s ők magukra maradnak. Nyilván azonnal lefagy az arcukról ez a protokollos tévémosoly, s nem veszik elő a fotóalbumukat. Nem tudni, hogy mi történik ott benn... Gyanúsak nekem a szem nélkül, csak szájjal mosolygó emberek. A szeretetnek vannak ilyen külső, gügyögő megnyilvánulásai, amivel negyven éve etetnek minket. De itt valódi, cselekvő szeretetre volna szükség. Apró, észrevétlen, emberré tevő mozzanatokra. S úgy, hogy nem mindjárt visszaigazolatni, hogy most valami jót tettem. Akár még a családommal se, hogy na, milyen szorgalmas voltam, nem vetted észre, kivittem a szemetet, meg lementem vásárolni, meg nem volt lift, de azért felhoztam... Mert egy magasabb rendezőelv — ha úgy tetszik, az Úristen — úgyis tudja a jócselekedeteinket. Tenni kell, tenni. Kevesebbet ülésezni, kevesebbet nyilatkozni — ez rám is vonatkozik —, s több apró dolgot tenni. — Részint már meg is válaszolta a következő kérdésemet, amely arra irányult volna, hogy az ilyen utcai játékok folyamán mennyire kell figyelembe venni az emberi érzékenységet, vagyis hogy ne sértse meg azokat, akikkel játszik, hiszen márany- nyiszor sértették meg őket... — így igaz. Hogy is mondjam...? Szóval olyan csodálatos vadvirágok az emberek... S olyan remek volt az is, ahogy az a hölgy azt mondta nekem, hogy az ő édesanyjának is van ilyen, s ilyenkor meg kell inni egy jó kávét, s attól jobb lesz. S nagyon kvalitásos televíziós riporterek megkérdezték tőlem — mellesleg nagyon kevés van belőlük, a többieknek változás esetén el kell tűnniük a tévéből, mert már annyit hazudtak, forgatták azt a bizonyos köpönyeget, most pedig ők az igazság- osztók —, hogy mikor döntöttem el annál a bácsinál, hogy nem szólok hozzá. S hogy szinte szuggeráltam, hogy a legvégén azt mondja nekem — miután hat-hét percig nem szóltam hozzá —,milyen jól elbeszélgettünk. Én úgy érzem, hogy mindebben maradéktalanul a szeretet dominált. Különben a bácsi látta, hogy a felvevőgép vesz engem, s odament a stábhoz — én nem is tudtam erről —, s megkérdezte, hogy odaülhet-e mellém. Az emberek szeretnek beszélgetni. Időnként azt is kérdezik tőlem, hogy miért éppen idős emberekkel? Nos, azért, mert sokkal több fantázia van bennük, egy élet bölcsessége, tapasztalata, humora. Karakterük van. Sajnos csak ők érnek rá. S sajnos ők vannak a legjobban elhanyagolva, őket nem hallgatja meg senki. Nekik olyan jó csak úgy elmondani... — Egy alkalommal Nagy Bandó András azt mondta, hogy őt mostanság —s még néhány kollégáját — elhagyta a humora. Ön nem érez ‘gy? — Farkasházy Tivadar azt mondta nekem, hogy azért kellenék nagyon ebbe a Megengedett sebességbe, mert jóformán nincs benne humor. Mindenki komoly és szomorú. Akárcsak másokra, rám is rám hull a mai magyar valóság, és én is elszenvedem. De úgy vélem, meg- küzdve-meghaladva mégis ilyenkor lehet fölülkerekedni. S igenis, önmagában tett — persze nem mindegy, milyen eszközökkel — megnevettetni az embereket. Veszélyes a helyzet, mert az újságok egyre nyíltabbak, s fantasztikus dolgok repkednek. De őrizkedni kell a demagógiától. S nagyon vigyázni kell, mert egy szókimondásban él az ország, s tapasztalja meg egy induló szabadság nagyon kellemes izét. Azt vallom, amit Illyés írt, hogy percenként kell tisztázni, mikortól gyilkos a gyilkos, s mikortól hős már a hős, s ki az, ki elöl megy. Most a korszerűség etikus magatartásformája a humorral foglalkozóknál valamilyen módon a nevetés, a nevettetés. De nem a szenny, a kommersz, az alantas, a mindenáron való nevetés. Aki még búja lélekkel — nem tudom, hogy jómagam meddig fogom bírni —, az, ha tudja, nevettessen. — Ha kívánhatna valamit az elkövetkezendő időszakokra önmaga számára, mi lenne az? — Nem önmagam számára kívánnék. Azt hiszem, most a befelé- fordulás időszaka jött el. Amikor nem a másikat kellene figyelni, hanem saját magunkat. S azt kívánnám mindenkinek, hogy találja meg magát, fedezze fel magában a jobbik énjét, s próbálja felszínre hozni. Mert nagyon sok olyan emberre van szükség, aki túllát önmagán, s esetleg még segíteni is tud másokon, a többieken.. Sárhegyi István A közelmúltban szerzett tudomást ország-világ arról, hogy román hatóságok Persona non grátának, nemkívánatos személynek nyilvánították a Magyar Televízió külpolitikai főszerkesztőségét. Az eset elképesztő, de nem egyedülálló. A Panoráma című hetilap ezzel egy időben ismertetett egy másik történetet, amelynek egy genovai tanárnő volt a részese, a főszereplője pedig a Securitate néven ismert román titkosrendőrség. A cikkből kiderül, hogy Anna Alassio olasz nyelvi lektorként érkezett Jasiba, az ottani egyetemre. A cikk szerint jóleső meglepetéssel tapasztalta a szívélyes fogadtatást, a megkülönböztetett érdeklődést, s azt, hogy a tanszék egyik oktatója, Eleonora Carlaleanu mindenben a rendelkezésére állt. Amikor márciusban közölték vele, hogy nemkívánatos személy, az események utólagos egybevetése során döbbent rá, hogy a kitüntető figyelem nem volt más, mint a Securitate jelentkezése — írta a Panoráma. Carlaleanu a politikai rendőrség ügynökeként nyilvánította ki az őszinte barátságot. Szívósan érdeklődött a vendégtanár politikai meggyőződése felől, kiváltképpen érdekelte, hogy kivel találkozott, és miről beszéltek. A bekerítési stratégia során a Securitate bevetette az „állami szeretőt” is, egy marokkói ösztöndíjas személyében — közli a Panorama. „Alighogy megismertem, máris javasolta, hogy költözzünk össze. Elmondtam ezt az egyik Aki New Yorkba érkezik, azt a Szabadság-szobor fogadja. Aki Pozzuoli felől közelíti Nápolyi, Sophia Lorennel fogja szembe találni magát. „A szobrot bronzból készítem, mert ez állja legjobban az idők viszontagságait” — nyilatkozta az alkotó. Azt is elmondta, hogy nem volt köny- nyű kiválasztani a művésznő igazi arcát, hiszen a szerepeiből különféle Sophia-kép tárult elé. Vagyis ez utóbbi felismerés ellentmond a szobrász anyagválasztási indítékának, Sophia Loren igazi szobrát ugyanis a film teremtette meg, ahogy mondani szokták, ércnél maradandóbban. A műpártolás a gazdagok privilégiuma. A földcsuszamlás sújtotta Pozzuoli pedig nem vonzza a pénzembereket. Ezért a városi hatóság népszavazással kérdezte a lakosságot, hogy támogatná-e a költséges szoborállítást? A rekülföldi kolléganőmnek, s kiderült, a marokkói már nála is eljátszotta ugyanezt a szerepet” — nyilatkozta Anna Alassio. Minthogy a külföldi szerető nem jött össze, a titkosrendőrség a román kapcsolatot alkalmazta. Ez a férfi — aki tulajdonképpen feketéző volt, s ezt a hatóságok nyilvánvaló tudtával végezte — Bukarestbe, a lakására hívta az olasz tanárnőt. Romániában senki sem hívhat a lakásába vendégként idegeneket, egyértelmű volt tehát, hogy ki áll e meghívás mögött — jegyzi meg a lap. Anna Alassio sorsa azonban akkor pecsételődött meg, amikor Dán Petrescu rendszerbíráló költővel megismerkedett. „Bukarestből Jasiba érkezett Mihai Sora filozófus. Miután egy egész délután beszélgettünk, elhatároztuk, hogy felkeressük Dán Petrescut. A barátaim figyelmeztettek : Dán „disszidens”, és egy külföldi számára különösen veszélyes a vele való kapcsolat. A dolog természetesen nem is maradt ennyiben. A levakarhatatlan Eleonora Carlaleanu azt mondta: nagyon rosszul tettem, hogy Petrescuval találkoztam. Egy mondata különösen árulkodó volt: „Ebben az országban félni kell!” Nem félt, és nem hagyta magát megfélemlíteni. Februárban rövid vakációra Genovába utazott, ahol rövidesem utolérte Ceau- sescu szelleme: értesítették a bukaresti olasz követséget, hogy Anna Alassio nemkívánatos személy Romániában. ferendum egyértelmű választ adott: 15 ezer szavazó 78 százaléka egyetértett azzal, hogy a kikötőben felállítsák „a város szülöttének, az olasz film nagykövetének a szobrát”. Ez a döntés némi elégtételt jelentett a szobrásznak is, egy korábbi tervét ugyanis egyszemélyű döntéssel lesöpörte egy püspök. Nem engedte meg, hogy az abruzzok egyik falujában szobrot állítsanak a község „nagy szülöttjének”, Madonnának. Jóllehet ez a Madonna nem azonos az égi Madonnával, a püspök egyszerűen obszcénnek minősítette az énekesnő bikinis szobortervét. Mindezek után érthető, ha a művész arra a kérdésre, hogy tulajdonképpen milyen is lesz Sophia Loren bronzszobra, lakonikusan így válaszolt: „Egy biztos, teljesen felöltöztetem. ” Madonna helyett Sophia
