Heves Megyei Népújság, 1989. április (40. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-29 / 100. szám
(aki néha Géza, mert így is emlegetik), és Gáspárdyról, a két utolsó földbirtokosról. Sorolja: jelenleg 209-en laknak itt, ez a legfrissebb adat. Statisztikát készített a százötven évvel ezelőtti állapotokról: akkoriban Ózdon például ugyanannyian éltek, mint Füzesen. A megye legkisebb települése... „A külvilágtól el vagyunk zárva, az utca végén lelógathatja a lábát az ember. Nincs tovább, csak a puszta. Jó volna, ha legalább a Szajlával ösz- szekötő szakaszon rendes utat építenének, lenne valami „kapocs” a világhoz” — mondja. Persze, gazda-mivoltát azért ő sem tagadhatja meg. A papírokat, dossziékat félretesszük, s kiballagunk az istállóhoz, megnézni a két napja született kisbocit. (Bámulj csak, városi ember...) Kérésünkre kihozza a még nevenincs jószágot az anyja, Katalin mellől, hadd fényképezzük! Katalin viszont olyan elkeseredetten bőg, sőt szinte már toporzé- kol, hogy inkább gyorsan visszaviszi mellé a kicsit... Sári Sári „manikűröztet”. Vagyis „pedikűröztet”. Azaz...pontosan nem is tudom. Ha az első két lábát nézem, akkor manikűr. Ha a hátsó kettőt, akkor pedi... Hiába, időnként egy lónak is szüksége van némi toalett-igazításra. Peresztegi Béla ért ehhez. Ő az első „idegen”, akivel Kisfüzesen találkozunk — egyébként mátra- derecskei — azért jött ide, hogy Sáriról levegye a patkót, letisztítsa a patáit, kurtítson kissé a „körmein”, ez a dolga, elvégre mező- gazdasági kovács. Sári gazdája, Dietrich János eközben segédkezik, és még arra is jut ideje, hogy néhány szóval, paskolással megnyugtassa a váratlan szituációtól — és a szokatlan közönségtől (tőlünk) — kissé ideges kancát. Közben, amúgy városiasán elmélkedünk a lovaglásról.- Az autóvezetés elsajátításához harminc óra elég. A lovaglásban ennyi idő alatt legfeljebb odáig jut az ember, hogy meg tudja mondani: melyik a ló feje, és melyik a farka...- sommázza. Velünk megint kitoltak Miközben Sári körül legyes- kedünk — megbocsátva, hogy zavarát nem épp illendő módon, egy gőzölgő kupaccal leplezi — szóba kerül a kisfüzesiek sérelme: a kirekesztettség. — Pétervására város lett. Eredetileg úgy volt, hogy a hozzá tartozó kisközségek is megkapják ezt a rangot, vele együtt, aztán, hogy, hogy nem: másképp történt. Megint kitoltak velünk. Marad a személyenkénti hatszáz forintos „fejkvóta” — a fejlesztési lehetőségekre. A városban ennek a duplája. Nincs vizünk. Hetente kétszer érkezik a lajtoskocsiban ivóvíz, mert ami itt a kutakban van, az nitrátos. ígérték, hogy bevezetik a gázt. Be is vezették: Terpesen, Száj Ián, Erdőköves den. Kisfüzes ebből is kimaradt. Elvezették a másik irányba, és meg se kérdezték: Na, ti hülyék, akartok gázt, vagy nem? (Ezzel még nincs vége...) — Nyolc éve költöztünk ide — folytatja Dietrich János. (Róla el kell még mondani, hogy feleségével, Julcsival együtt mezőgazdászok, de néhány évvel ezelőtt a férj magánvállalkozásba fogott: rágcsálóirtó kisiparos lett. Nem panaszkodik, munkája van elég. Emellett a pétervásári Új Tükör Baráti Társaság Elnöke, s — Kisfüzesen az egyetlen! — a Magyar Demokrata Fórumnak is tagja.) — Nyolc éve ígérik, hogy megcsinálják az utat, de csak most született erre határozat. — ígérgetésekkel tele van a padlás, már repeszti szét a tetőt is — dörmögi munkájából felpillantva a kovácsmester. Bemegyünk Dietrichék saját erőből épülő, csinosodó házába. Már csak azért is, hogy megnézzük a házigazda büszkeségét, a három kemencét. Sárkány Kata iparművész készítette „őket” — gyönyörűek. Előbűjik Boglárka, a két éves kislány is egy betontömb mögül, csak ő van itthon, bátyja óvodába jár, Pétervásárá- ra. Merthogy Kisfüzesen kevés a gyerek, se óvoda, se iskola... Szerelem Alfrédről, aki néha Géza A legtöbb faluban akad „vérbeli patrióta”, szenvedélyes kutató, a falu történelme után érdeklődő. Dietrichék után, egyetlen házzal odébb Kisfüzesen is megtaláljuk a helybéli mindent- tudót, Kovács Ágostont, a három itteni tanácstag egyikét. (A községben ugyanis — egyebek között — tanácselnök, sőt, kirendeltségvezető sincs...) Nincs olyan kérdés, amire ne tudná a választ, ha az a faluval kapcsolatos. Beszél Szerelem Alfrédről „Kívánom Grósznak meg Némethnek, hogy sikerüljön!” A falu lakóinak javarésze Sírokba, a Fémművekhez — ahogy itt mondják: Liszkóba — és a pétervásári téeszbe jár dolgozni. Pócs József is ez utóbbinak gulyáját, a 115 növendék üszőt őrzi a határban lévő tanyán. Épp biciklijét tolja az ütőn: hazafelé tart ebédelni. — Ki maga, űjságífó? —kérdi, miközben végigmér. (Valószínűleg nem úgy nézek ki, mint ahogy a „firkászokat” elképzeli, de azért tovább kérdezősködik.) — Mennyi a fizetése? (Mondom mennyi...Látom az arcán: jóval többnek gondolta...) — És mennyi adót fizet? — így a következő kérdés. Választ nem vár, mondja: — mert én kétezret. Végh József: „Szóltam már, hogy félrever a harang...” (Fotó: Gál Gábor) — Aztán jó szakma ez az újságírás? — faggat megint. (Már látom: a szerepek felcserélődtek, gyorsan kérdezni kéne valamit... De inkább elkenem a választ. „Hát olyan...”) — Koncsorgós, mi? Na jó, itt abbahagyjuk. De azért még távozóban elmondja: nem szeretne Németh Miklós vagy Grósz Károly helyébe lenni. „Hát van nekik egy nyugodt éjszakájuk?” (Úgy látszik, ez a mániája, már megint őkérdez...) „Nem ők rontották el, hanem a Losoncziék. Na meg... Tudja, a feleségem nyugdija mennyi? 309 forint! Meg is írom majd a Gáspár Sándornak! Mondjuk: neki már hiába ír. Nem baj, a változás ténye nem nagyon zavarja. Mielőtt odébbtolná a biciklijét, hozzáteszi: „Azért én kívánom Németh Miklóséknak, hogy sikerüljön...” Félrever a harang Dél van. Megszólal a harang. (Téma az utcán hever, gyerünk a harangozóhoz...) Gyanús. Sehol egy lélek. A szomszédból kiszól egy asszonyság: ótomatikus a harang, kedveskéim, de a Végh József a harangozó itt lakik a másik utcában. Mindegy, megkeressük. — Csak misekor kell harangozni, de akkor is árammal működik. Igaz, hogy most nem valami jól szól, mondtam már a plébános úrnak, hogy meg kellene csináltatni, mert félrever. Még azt hiszik az emberek, hogy tűz van... Nem tartjuk fel sokáig, készül az ebéd, tyúkhúsleves meg sóska. Mióta a felesége meghalt, hárman laknak a házban, ő, és a két fia. Azok még nem találtak asszonyt maguknak, így az egész háztartást a férfiak vezetik. Zöld Elefántparlament Azt már Pétervásárán hallottuk, hogy Kisfüzesen dolgos nép lakik. Meg is látszik: szinte minden háznál van egy autó, de olyan is akad, ahol kettő. A cigányok is elmenekültek a faluból — mondják — mert itt aztán meg kell fogni a munka végét. S azt is mondják: korhelyből is kevés van, de ki is nézik őket a faluban! A Zöld Elefánt nevezetű kocsmába (van, aki parlamentnek nevezi) mindenesetre megérkezett a friss sör. Borsodi Világos. Osztafin Mihálynémindösz- sze egy hete vette át elődjétől az üzletet, úgyhogy nem sokat tud mondani. Egy hírrel azonban szolgál: már kész a cégér, egy műanyag, zöld elefánt, világítani is fog este, csak az áfész engedélye kell még a „névadóra”. Lekenyereztek... A kíváncsiság hajt a Postabankhoz: egy ilyen apró faluban vajon hány ember nyitott betétet január óta? Lajos Pálnékészséggel válaszol: nyolcán 24 ezer forintot tettek be összesen. Akadt, aki 200 ezerrel kopogtatott, de aztán meggondolta magát, kevesellte a kamatot. — Jaj, mivel kínáljam meg magukat, mit adjak? — sopánkodik a postás asszonyság. Köszönjük, semmit nem kérünk, lassan indulunk hazafelé. Már az ajtóban vagyunk, amikor hirtelen kinyitja a táskáját, kivesz belőle egy totót, és ideadja. — Szerencsét hoz, ezen lesz egy 13+1- ese! (Ezennel ünnepélyesen megígérem: ha nyerek, hozzájárulok a Szajla és Kisfüzes közötti út megépítéséhez. Már csak azért, hogy közük legyen a világhoz...) Doros Judit Vajon szerencsét hoz Lajos Pálné totója? Falusi idill Pócs József kívánsága... Meghozták a sört Gazda szeme hizlalja a jószágot Sári csókja... •' r ' ■ ■ . ^ fűi* ® ^
