Heves Megyei Népújság, 1989. április (40. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-29 / 100. szám

4. GAZDASÁG — TÁRSADALOM NÉPÚJSÁG, 1989. április 29., szombat 1918-as május 1-jei emléklap címoldala 1919. május 1. A kalapácsos ember 5. változa­ta a Tanácsköztársaság idejéből Btró Mihály május l-jeí grafikái Ifjúsági-e az Express...? Egyenlőpályák — egyenlőtlen esélyek Dr. Tarcsy Gyula: „Inkább anarchiáról, taposásról beszélnék...” (Fotó: Koncz János) Bíró Mihály a plakátgrafika egyik legnagyobb művésze volt. Mint a szocialista művészet kivá­lósága, mint a legmozgalmasabb, legnagyobb hatású munkásmoz­galmi plakátok alkotója írta be nevét a művészetek történetébe. Teljes és kritikus elkötelezett­séggel vállalta korának politikai és társadalmi ellentmondásait. Bár már 1911-ben formálisan a párt tagja lett, de Bíró soha nem volt a mozgalom „katonája”. Mint művész, egész életében megőrizte függetlenségét. Három évvel ezelőtt Budapes­ten, a Magyar Munkásmozgalmi Múzeumban és Bécsben repre­zentatív kiállításon mutatták be Bíró Mihály életművét, politikai és gazdasági témájú plakátjait, grafikáit, reklámterveit. Buda­pesten és Bécsben emlékeztek a nagyszerű művészre, akit joggal vall magáénak mindkét ország művészettörténete. A szobrásznak készülő Bíró Mihály 1910-ben szinte egyik napról a másikra kezdett politi­kai plakátokkal foglalkozni, megteremtve a magyar politikai plakát műfaját, amelynek 1918- ig egyedüli művelője volt. Bíró felismerte — írta róla Horn Emil — a felívelőben lévő szocialista mozgalomnak, amely ekkoriban szinte hetenként rendezte gyűlé­seit, óriási szüksége van olyan propagandistára, aki képes a harc változó követelményeihez gyorsan igazodva magas művészi fokon, hatásosan, közérthetően kifejezni a célokat, követelése­ket. Erre ekkoriban a legmegfe­lelőbb eszköz a plakát volt. Bírót lenyűgöző rajztudása, ötletessé­ge, lényeglátása szinte predeszti­nálta erre a műfajra, humaniz­musa pedig eleve arra késztette, hogy képességeit a progresszió szolgálatába állítsa.” Az 1910. október 23-i buda­pesti tüntetésre tervezte első két politikai plakátját, amelyet újab­bak és újabbak követtek. Leghíresebb, többször felbuk­kanó plakátalakja a kalapácsos vörös ember. Az egykori Nép­szava címlapján, plakátján piros- lott először, a magyarországi szo­ciáldemokrata mozgalomnak később jelképévé vált robbanó erejű figurája. Művész és közéleti emberként is tevékenyen részt vesz az 1918— 19-es forradalmakban. Ismert plakátjai — Köztársaságot!, Vö­rös Parlamentet!, 1919. május 1. — a Tanácsköztársaság eszméjét hirdetik. Nevéhez fűződik az 1919. május 1-jei ünnepi dekorá­ció megtervezése is. És szemé­lyesen részt vett a fegyveres har­cokban is, a forradalom utolsó napjaiban kinevezték a Képző- művészeti Főiskola új plakátmű­vészeti tanszékére, és megbízták a politikai plakátok kormánybiz­tosságával. A Tanácsköztársaság bukása után emigrációba kényszerült, de Bécsből is hallatott magáról, választási plakátokat készített a Magyar Szociáldemokrata Párt számára, és rajzokat is küldött a Népszavának. Társadalmilag és politikailag elkötelezett művész volt, stílusa 1927-es május 1-jei emléklap címoldala erőteljes és kifejező, pátosza a korabeli politikusok retorikai pátoszának képi megfelelője. Ami módszerét illeti, erről Bíró Mihály így vallott: „Á heves, vil­lámgyorsan odavetett vonások­kal készült plakátoknak sokkal nagyobb hatásuk lesz a tömegek­re, mint a szépen kivitelezett, úgynevezett tárgyias plakátok­nak.” Majd „a politikai plaká­toknak véleményem szerint fel­tétlenül meg kell szabadulniuk az úgynevezett tárgyiasság sú­lyos terhétől. A tárgyias plaká­toknak itt semmi keresnivalójuk. Ez a felfogás gátat vet minden lendületnek, minden hevület­nek, amellyel a művésznek pla­kátja révén a tömegre kell hat­nia.” K. M. Deák Mór Munka­dal Ha egyetlen szó megvilágíthat­ná, miért is vergődtem, verődtem s verődök ma is az életben, akár a száraz ág a sebes vizű patakban, az a szó nem a hit lenne. Nem a barát­ság, nem a szerelem. A munka len­ne az a szó. Hogy így van, régóta tudom. A barátság elfolyik, mint a sebes vizű patak. A hit? Mi lett itt a hittel? A hitet vízbe fojtották egy másik hit nevében. És vele pusztult az is. A munkával büntetni lehet. Ahogy lehet büntetni a fénnyel, vízzel, szerelemmel, mindennel, ami pedig az élethez nélkülözhe­tetlen. Csak meg kell változtatni az értelmét. Vagy el kell venni. Felna­gyítani, lekicsinyíteni. Én a saját országomban nem találtam meg a hazámat. Az én hazámnak szüksé­ge lenne rám. Ahogy nekem rá. És hogyan lehetne rám szüksé­ge? Tudok hegeszteni, motort sze­relni, verekedni, úszni, értek a la­katosmunkákhoz, esztergálok. Becsülöm, tisztelem és szeretem a munkát, amikor pedig megvetni divat azt, aki így érez. És talán tu­dok írni is, de a hazám még nem mutatta ki, mire is lenne szüksége tőlem, hogyan is lenne szüksége rám. A fiatal, helyzetéből és korából adódóan, változtatni akar. Sok he­lyütt tudják ezt, s hagyják érvénye­sülni őket. Hatalmas erőt szabadí­tanak fel, az értelmes munkával megsokszorozva. Én már nem va­gyok fiatal, s mintha nem is lett volna szükség az én fiatalságomra. Ahogy az öregségemre sem lesz, tudom. A középkorúságomra lesz- e? Szeretek és tudok dolgozni, és büszkén vállalom is ezt, egy olyan országban, ahol milliomosok él­nek nyugati színvonalon, nem a munkából. Egy olyan országban, ahol a munkában eltöltött élet után a halálra már nem elég a nyugdíj. Ahol elvárjuk az autószerelőtől a precizitást, miközben magunk pontatlanok vagyunk. Ahol min­denki mindenkit becsap, mert ab­ból tud csak megélni. Mi marad a devalvált értékek helyett? Lehet-e a munka helyett valami más? Az a magyar, aki hétvégeken kétkezi munkával egy év alatt fel­húzza a házát, tud dolgozni. Az a magyar, aki megbecsült munkás külhonban, tud dolgozni. Min­denki tud, ha célja, értelme van a munkájának. Ha látja, tudja, érzi ezt, s meg tud élni belőle. Én éltem, megéltem. Hogy munkálkodni, tenni nem tudtam, félek, nem, vagy nem csak az én hi­bám. Tavasz van, május első napja, a munka ünnepe. Süt a nap, lassan átmelegít. Nemrégiben Felsőtárkányban rendezte meg éves találkozóját az Express Ifjúsági és Diák Uta­zási Iroda. Ezt az alkalmat hasz­náltuk fel arra, hogy feltegyünk néhány kérdést dr. Tarcsy Gyu­lának, az Express vezérigazgató­jának. — Először is arra volnánk kí­váncsiak, hogyan érintette az iro­dát a bevezetett 25 százalékos ÁFA? — Az általános forgalmi adó súlyos csapást jelentett szá­munkra — válaszol a vezérigaz­gató. — Egyrészt igen jelentős árfelhajtó hatása volt, másrészt (mivel olyan szolgáltatásokra is kivetették, amelyek eddig 0 kul­csosak voltak) arra ösztönözték az embereket, hogy maguk szer­vezzék meg útjaikat; programju­kat és étkezésüket. Nagy vissza­esés következett be; körülbelül 30 milliós veszteségről beszélhe­tünk. Arról nem is szólva, hogy az adót már olyan későn vezették be, mikor már képtelenek vol­tunk a megnövekedett árakat ér­vényesíteni külföldi partnere­inknél. A hiányt az utazási iro­dáknak és a szállodaiparnak kel­lett vállalniuk. Ezen kívül még egyes szocialista partnerek — Szovjetunió, NDK — mutatkoz­tak toleránsnak és vállalták a pluszköltségeket. — Mikor az Express megala­kult, a kedvezményes ifjúsági utaztatás volt a legfőbb feladat. Hogy áll ez a dolog ma? — Valóban, a hatvanas évek­ben az ifjúsági turizmusban az utazás szinte kitüntetés jelleggel bírt. Az ország liberalizálódása folytán azonban egy csehszlovák vagy egy osztrák út már nem volt valami különleges ügy, az utazás alanyi joggá vált, s a jutalom jel­leg értelmét vesztette. Valódi piaci verseny lépett be, amiről azért elmondhatom, hogy nem is piaci, meg nem is verseny. Inkább anarchiáról, „taposás­ról” beszélnék, így teljesen értel­metlenné vált a kedvezmény. — És mi maradt az ifjúsági jel­legből? — Ez azért valamelyest meg­maradt. Van ezzel kapcsolatos tapasztalatunk és adott a kap­csolatrendszerünk is. Igaz, hogy ennek a jellegnek az érvényesí­tése, saját anyagi érdekeink ellen történik, ugyanis semmilyen tá­mogatásban nem részesülünk. Pedig az ifjúsági turizmus na­gyon fontos terület — lenne. Úgy mondják, az a horgász aki nem „etet be”, az később nem fog semmit: Abszurdum, hogy az if­júsági turizmust ugyanazon a pá­lyán versenyeztetik, mint a va­dászturizmust. Ha valaki azt gondolja, hogy erre a két külön­böző tevékenységre ugyanazt az adót vetik ki, akkor az halálos ítéletet mond ki felettünk, de a fiatalok utaztatása felett is... — Ebben a helyzetben mi le­het üzleti stratégiájuk lényege? — Az, hogy szűkítjük a profi­lunkat. Minden olyan tevékeny­séget meg kell szüntetni, ami veszteséget hoz. És ez főleg az if­júsági jelleg, az ifjúsági turiz­mus... Ha nem fizetik meg teljes egé­szében a számlát, akkor ez a do­log nem fog menni. Nem jó vagy rossz szándékról van szó; a lel­künk mélvén mi is sajnáljuk mindezt. Ám a körülmények er­re a lépésre kényszerítenek min­ket. (havas) RÓJ MEDVEGYEV A nyugdíjas pártvezér utolsó évei (Részlet a szerző Hruscsov című könyvéből) Fordította: Zahemszky László (VI/6.) Természetesen a temetésre eljött valamennyi újságíró, beszámolt az eseményről. Ro­bert Kaiser, a Washington Post tudósítója például így írt: „Jelen voltam Hruscsov te­metésén. A KGB (az állam­biztonsági szervek rövidített neve. — A ford.) minden igye­kezetét latba vetette, hogy azon a borongós őszi napon az egyszerű állampolgárokat tá­vol tartsa a Novogyevicsje te­metőtől, csak a civil ruhás bel- ügyesek, külföldi újságírók, rokonok, közeli barátok vol­tak jelen. Az új vezetők közül senki nem jött el, de a köz­ponti bizottság és a miniszter­tanács küldött egy közös nagy koszorút. Koszorút küldött Anasztasz Mikojan is, aki szintén csendes nyugdíjasként éldegél. Hruscsov utódai nyil­vánvalóan azt akarták, hogy a búcsúztatás a lehető legészre- vétlenebbül történjék. Hruscsov fiának, a har­minchat éves Szergejnek, aki mérnökként dolgozik, mégis sikerült bizonyos drámaiságot vinni az eseménybe. Azután, hogy a nyitott koporsót elhe­lyezték a sír mellett, Szergej fellépett a kihantolt földku­pacra, és beszédet intézett a jelenlévőkhöz: — Csupán néhány szót sze­retnék szólni arról az ember­ről, akit most eltemetünk és elsiratunk — kezdte beszé­dét. Majd egy pillanatra el­hallgatott, hogy erőt gyűjtsön. Ajkai remegtek. — Az ég ve­lünk együtt könnyezik — mondotta, amikor hirtelen cseperegni kezdett az eső. — Én nem a kiemelkedő állam­férfiról akarok beszélni. Az utóbbi napokban már az egész világ lapjai írtak erről. Én nem fogom értékelni apám, Nyiki- ta Szergejevics tevékenységét. Ehhez nincs jogom. Ez a törté­nelem dolga... Az egyetlen, amit elmondhatok, az az, hogy senki sem volt közömbös iránta. Vannak, akik szeretik, vannak, akik gyűlölik. De senki sem tudott úgy elmenni mellette, hogy egy pillanatra hozzá ne lépett volna... Kö­rünkből eltávozott egy ember, akit teljes joggal embernek ne­vezhetünk. Sajnos közöttünk nincs sok igazi ember... Amikor már mindenki el­lépett a koporsó előtt, Hrus­csov könnyező felesége ujja­ival megérintette halott férje homlokát. A többi hozzátar­tozó is ugyanígy cselekedett. Majd lezárták és beszögezték a koporsót. A sírhant fölött egy férfi állt, kezében vörös párnácska, melyre rátűzték Hruscsov mind a huszonhét kitüntetését, köztük a legma­gasabbakat is. A koporsót le­eresztették a sírgödörbe.” ...Hetvenedik születés­napján, amikor megkapta a Hruscsov síremléke. (Ernest Nyeizvesztnij szobrász alkotása) Szovjetunió Hőse kitüntetést, Nyikita Hruscsov rövid beszé­det mondott, amely többek között ezt a megállapítást tar­talmazta: — Egyes politikai szemé­lyiségek sokszor már a fizikai haláluk beállta előtt meghal­nak. Akkor még nem sejtette, hogy hamarosan rá is ez a sors vár. Hruscsov már vezetői tiszt­ségének utolsó éveiben el­vesztette népszerűségét. És a kikényszerített leváltását kö­vető esztendőkben az ország­ban nem volt egyetlen társa­dalmi csoport sem, mely visz- szatérését kívánta volna. Ezekben az években lényegé­ben megszűnt politikai szem­pontból jelentős figura lenni. Ám az utóbbi tíz—tizenöt év­ben személyisége és politikai tevékenysége iránt állandóan nő az érdeklődés. Egyre job­ban megértik az SZKP, a Szovjetunió és az egész kom­munista mozgalom politiká­jában bekövetkezett radikális fordulat el nem múló jelentő­ségét, amely az őnevéhez és te­vékenységéhez fűződik. Min­den hibája ellenére Hruscsov volt Sztálin környezetében az egyetlen ember, aki képes volt rá, hogy végrehajtsa ezt a for­dulatot. Az ő idejében több mint húszmillió embert reha­bilitáltak a Szovjetunióban — jóllehet igen sokat csak halá­luk után. Már ez maga is töb­bet nyom a latba, mint vala­mennyi hibája és „vétke” együttvéve. (Vége)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents