Heves Megyei Népújság, 1989. április (40. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-29 / 100. szám

NÉPÚJSÁG, 1989. április 29., szombat GAZDASÁG — TÁRSADALOM 3 Erényi Péter: Ha a reformok a mindennapi gyakorlatban is megvalósulnának, s nem­csak üres szólamok maradnának, talán előbbre jutnánk... Váczi Béla: Becsapva érzem magam, harmincévi párttagság után...kicsúszott a munkásság alól a talaj Bartus István: Mi nem ilyen szocializmust akartunk, amelyben a munkás annyit sem kap, ami a megélhetéshez elég... Baráti Társaság a szellemi tőke kiaknázá­sáért — Kiművelt emberfőkkel — A Gárdo­nyi Géza Gimnázium 300 éves — Évkönyv a jubileumon Az egri öreg diákok nemes szolgálata Megyeszékhelyünkön múlt év október elsején alakult meg az Egri Óreg Diákok Baráti Társasága. Figyelemre méltóan nemes célt tűztek ki maguk elé: tevékenységüket Eger kultúrtörténeti fej­lődésének szolgálatába kívánják állítani. Tagjaik sorában olyan személyiségeket találtunk, akik valamennyien e patinás városban járták ki iskoláikat, s életük folyamán jelentősei alkottak. Május 26—27—28-án idei legnagyobb rendezvényüket tartják a Gárdonyi Géza Gimnázium fennállásának 300. évfordulója tiszteletére szer­vezett eseménysorozattal. Munkások — ma Kétkezi dolgozók, szakmunkások. Most nem a zakatoló gépek mellett „kapjuk el” őket néhány röpke szóra, hogy a brigádmozga­lomról, a társadalmi munkáról, s az évtizedeken át beidegződött konvencionális dolgokról mondjanak jól fésült mondatokat... Nem, nem olyan időket élünk, hogy a rózsaszínű képre lenne szük­ség. A nyolcvanas évek utolsó esztendejét írjuk. A délelőtti műszak után — overalljukból átöltözvén már — ülnek a pártirodán, szemben az újságíróval. Véleményt mondanak: oko­san, tisztánlátón, s ami fő, keményen. Politizáínak. Eger, Csepel Autó 3-as számú gyára. Munkások, alig néhány nappal a Munka ünnepe előtt... Szavuk ünneprontás? Korántsem. A valós tények tükrözése. A munkahelyen marad a talál­gatás Erényi Péternek hívják, tizen­négy éve dolgozik a gyárban, kö­szörűs a tengelygyártó üzemben: — Sokan felteszik a kérdést itt, a munkatársaim is: érde­mes-e az embernek járatnia a száját? Annak, hogy egymás közt elmondjuk a problémákat, nincs foganatja. Pedig ne higgye, hogy a fizikai munkást nem ér­deklik a gazdaságpolitikai té­mák! Méghozzá az ország egé­szét tekintve. Csakhogy szinte napról napra ellentétes informá­ciókat kapunk e téren. Ha egy re- formvezető kijelent valamit, kis­vártatva cáfolja a konzervatív szárny. Melyik az igaz? A hom­lokegyenest eltérő vélemények helyett igenis a realitást várná el az ember. — Bízik a reformfolyamat­ban? — A magam részéről igen, csak ez húzhatja ki az országot a bajból. A bökkenő az, hogy nem látjuk a végét. Mert ha még egy­két évig folytatódik is az infláció, de utána javulásnak kell lennie, különben a kormány végképp el­veszti a bizalmat. A munkások már így is elégedetlenek. S ha ez az elégedetlenség társadalmi méreteket ölt, abból óriási prob­léma lehet. — Milyen a légkör az üzem­ben? — Egyértelműen feszült. Mi a munkánkat elvégezzük, még­hozzá becsülettel. De egy-egy ár­emelés után, ami anyagilag sújt minket, másnap mindenki szit­kozódik. — Nagyon lapos a családi pénztárca? — Ne is kérdezze. A felesé- emmel tizenkétezret viszünk aza havonta, ha elosztjuk a csa­ládra, a létminimum határát sú­roljuk. Van egy kocsim, havonta egyszer-kétszer tudom használ­ni, nem telik benzinre. A ruház­kodásban, étkezésben nincsenek nagy igényeink. Igaz, nem is le­hetnek. Két éve, igen, akkor még „futott a csikó”. De most?! — Ön tagja az MSZMP-nek. Mennyiben hallatja a szavát? — Nézze, a tagság véleményét figyelembe se veszik, a munká­sok álláspontja nem érdekli a ve­zetőket. Egy példa: a termelési tanácskozáson a dolgozók közül senki sem fogadta el a negyven­órás kötelező túlórát, mégis be­vezették. S az, hogy a béremelés­ben nem vagyunk előnyben az irodai dolgozókkal szemben, csak az egyik oldala a dolognak. Nem becsülik a fizikai munkát! De hol van a tulajdonosi szemlé­let? Megmondom: sehol. A tő­kés államokban bérmunkások vannak, nos, mi még inkább azok vagyunk, csak nem olyan jól megfizetve. Hallatom-e sza­vam? A párttaggyűlésen felol­vassák a beszámolót, nincs hoz­zászólás. A folyosón, az üzemben, ott igen, ott van véle­mény. De hát az alulról felfelé építkezés nem valósulhat meg, ha minket, munkásokat nem vesznek figyelembe. Pillanatnyi­lag langyos víz ez, amelyik még partot sem mos... Mindennek a dolgozó igya meg a levét?! Szóljon ezután Balázs Győző a forgácsoló üzemből. Foglalko­zása: esztergályos, beállító laka­tos. — Valamikor a munkásság elitjéhez tartozott ez a szakma. Ma már nincs becsülete a mun­kának. Anyagilag sem. Nyolcez­ret viszek haza, pedig kiemelt szakmunkás vagyok, felelek a minőségért. Négytagú a család, osztunk-szorzunk, mire a végére jutunk, a létminimumot se éljük el. De jó, nem tartok panaszna­pot magának az anyagiak miatt. Elég, ha azt mondom, szülői se­gítség nélkül semmire se men­nénk. Ott tartunk, hogy a családi vacsora attól függ, mit hozunk faluról az öregektől. És mit mon- jak a gyerekeimnek, hogy a pri­mőr zöldséget miért nem tudom megvenni? Az ember összeszo­rítja a fogát. Igen, nehéz helyzet­ben az ország. De a dolgozó igya meg a levét? Pedig nyolc óra után is keményen dolgozom. — Arra nem gondolt, hogy másutt próbáljon szerencsét? — Nézze, szeretem a mun­kám, a kollégáimat. Hatvanki- lencben jöttem ide, most menjek idegen környezetbe, ahol lehet, be se fogadják az embert? Nem, itt házon belül kellene rendet tenni. Mert az nem helyénvaló, hogy a Csepel Autó öt gyára kö­zött az egriben a legalacsonyabb a bér, holott éveken át 10—15 százalékos termelésnövekedés volt. Miért kapnak többet a pesti munkások? Szembetűnő az aránytalanság. — Azt világosan látják, hogy nehéz helyzetben az ország. Min­denkinek a maga posztján kell helytállnia, — gondolom, e kité­telt az unalomig ismerik. Ön sze­mély szerint hogy érzi, mit tehet a dolgozó? — Megmondom: a munkás­ember kidolgozza magát, este fá­radtan megnézi a híradót, olvas­sa az újságot. És mit szűr le? Fo­lyik a hatalmi harc. Az tény, hogy a gazdaságnak és a politikának együtt kellene fejlődnie, de hát ennek még a csíráját se látni. A kiskirályok még mindig megvan­nak. Azokat pedig, akik ilyen helyzetbe hozták az országot, senki sem vonja felelősségre. Jó, aláírom — úgyis mint párttag — most nyíltság van. De még min­dig csak magunk közt mondhat­juk a magunkét. Eddig a sajtó­ban is rózsaszínre festették a helyzetünket — holott nem mi vagyunk azok, akik negyvenezer forittal megyünk nyugdíjba. Háttérbe szorul az ipari munkás­Balázs Győző: A húskonzervet a gyerekeknek adjuk, én inkább paprikás krumplit eszem (Fotó: Perl Márton) ság, pedig mi vagyunk azok, akik termelünk. A felsőbb vezetés pe­dig torz képet kapott rólunk: egy miniszterről se tudok, aki lejött volna ide közénk az üzembe, és szétnézett volna... Abszurdum, ahogyan a java­kat elosztják — Hogyan látja, húsz éve volt jobb vagy most? — a kérdést azért teszem fel Váczi Béla beál­lító lakatosnak, mert épp két év­tizede dolgozik a gyárban... — Kétségtelen, akkor sokkal jobb volt a munkások helyzete. Értéke volt a pénznek, az anyagi javak felosztása igazságosabb volt. Ami most van, abszurdum. Rossz, és veszélyes szemlélet, hogy mi húzzuk a rövidebbet. Gyakorlatilag azoknak nincs pénze, akik megtermelik. Raj­tunk csattan az ostor. — A szakszervezet mennyiben képviseli önöket? — Ó, a munkásságnak nincs érdekképviselete. A szakszerve­zet olyan visszahúzódó állás­pontra helyezkedett, egyszerűen nem tudom, mire vár. Nem lép fel a kormánnyal szemben, ahol pedig pillanatnyilag folyik a harc a piros bársonyszékért. De mit tapasztal a munkás? Egy szerve­zet sem mondja meg, hogy elv­társaim, vagy uraim, ezt így kell csinálni, hogy az ország kilábal­jon az adósságból. Nem látunk tisztán, riasztó híreket hallunk csupán. Például arról, hogy mil­liókat vesznek fel nyereségként a vállalatvezetők, akkor amikor a munkásnak átlag hatezerből kell eltartani a családot. Kemény sza­vakat használok, de a munkás- osztály alól kicsúszott a talaj! Harminc éve vagyok párttag, de becsapva érzem magam. Mert azok a munkások, akikből értel­miségiek lettek elfelejtették, honnan indultak. — Hogyan képzeli el az igazi demokráciát? — A becsülettel dolgozónak biztosítsák a feltételeket a meg­élhetéshez. Sok az ingyenélő, akik jobban odatartják a marku­kat. Nos, ezeknek a létszámát csökkenteni kellene. És nézzünk utána, kiket illet meg a tizenhar­madik fizetés. És miért? Aki megtermeli a javakat, ne az kapja a legkevesebbet, és igenis, hallat­hassák a szavukat. Macska—egér harc — Bartus István műszaki ellen­őr abban az üzemben, ahol a ten­gelyalkatrészeket gyártják. Hogy hogyan vélekedik a jelen­legi gazdasági helyzetről...? — Nem tapsolunk. Az, hogy ilyen ingatag — nem a mi hibánk. Azt eddig is tudtuk, hogy a mun­kánkat nem végzi el más helyet­tünk, s mi meg is tettünk min­dent. Most ott tartunk, hogy va­lahogyan meg kell élni. Túlórá­val, mégis nehezen. Mert mi volt az elmúlt években? A gyárnak jött a munka bőven, a forint meg csurrant-cseppent. Vállalati szinten nem ismernek el minket. Ezt annak ellenére mondom, hogy a dicsérő oklevelek már nem fémek el a falon. De a meleg szavakból, a vállveregetésekbol elegünk van, ezekért nem ka­punk semmit a boltban. Tagja vagyok a gyári pártbizottságnak, de ez a vezetés sem tudott tenni azért, hogy elszakadjunk, s önál­lókká váljunk. Macska—egér harc ez. — Mit tehet ma egy munkás? — Azt csinálja, amit monda­nak neki. Ha sebességváltót kell gyártani, azt készíti. De hogy ez a termék kell-e, az már a vezetés­nek legyen a gondja. — Hogyan vélekedik a gazda­sági-társadalmi kibontakozási programról? — A két fő pontot, a szerke­zetváltást és a tőkés export növe­lését pénz nélkül nem lehet meg­valósítani. Fel kellene gyorsítani a gazdasági reformot, de ma még csak ennek törekvéseiről beszél­hetünk. Mert mi van? Kijön egy határozat, egy hónap múlva megváltoztatják. Azt halljuk: ösz- szébb kell húzni magunkat me­gint. Előbb felforr a vérünk, az­tán megemésztjük. Csak már lát­nánk a végét! — Rossz kedvvel dolgoznak? — Nem mondhatnám. De én személy szerint sem vagyok bele­nyugodva a mostani helyzetbe. Tehetetlenek vagyunk mi mun­kások abban, hogy a sorsunkat megváltoztassuk. Nincs itt a szo­cializmus ellen senki, de az már komoly kérdés, hogy milyen szo­cializmust építsünk. Mert nem azt képzeltük el, ami most van. Egész életünkben bíztunk ab­ban, hogy jólétet teremtünk. Hát ez nem jött be. A nyolc órán túl még ledolgozunk ki tudja há­nyat, de ki törődik az egészsé­ünkkel? És nem vagyunk va- ok, látjuk, mit engedhet meg magának egy munkás az úgyne­vezett kizsákmányoló társada­lomban. — Fél a holnaptól? — Nem. Tovább húzom az igát a többiekkel együtt. Mi mást tehetnénk? Mikes Márta — Melyek az elvi indítékai a társaság működésének? — kér­deztük elsőnek dr. Kerekes La­jost, a Baráti Társaság elnö­két. — Napjainkban az egyik lé­nyeges kérdés: miben rejlik az ország fennmaradásának, fele­melkedésének titka? Bennün­ket, öreg diákokat annak idején Széchenyi szellemében tanítot­tak, miszerint nem elég a hazát csupán birtokba venni, a Duna- medencében lelki, emberségbeli honfoglalásra van szükség! Kö­zös összefogással vállalnunk kell a magyar sorsot, a nehézségeket, a munkát, a szürke, jutalom nél­küli hétköznapokat! — Ebbe miként kapcsolód­hatnak be az egri öreg diákok? — Úgy okítottak valamennyi­ünket, hogy a feladatok elvégzé­séhez kiművelt emberfők soka­ságára van szükség. S ez tagjaink esetében valóban elmondható. A meglévő jelentős szellemi tő­két kell kiaknáznunk. Kulturális, irodalmi, művészeti, zenei és köz­életi szereplésre kívánjuk ser­kenteni a hozzánk csatlakozó­kat, és ehhez megfelelő fórumo­kat biztosítani. Azt mondják: ma nemcsak politikai és gazdasági, hanem erkölcsi és szellemi vál­ságban is szenvedünk. Mi azt valljuk, az eredményes nemzeti, társadalmi reformok alapfeltéte­le a megtisztulás és a szellemi fel- emelkedés. Európai állam va­gyunk, csakis így maradhatunk fenn. Igenis érték magyarnak lenni! Nékülünk szegényebb lenne a világ. Valljuk, hogy be­léphetünk ismét Éurópába, de csak magyarságunk megtartása mellett! — Kíváncsiak lennénk arra is, kiket mozgósíthatnák elképzelé­seik megvalósítására? — Alapszabályunk rögzíti: rendes tag csak az lehet, aki Egerben szerzett közép-, vagy felsőfokú végzettséget. Azokról van szó, akik a Dobó, a Gárdonyi gimnáziumokban, illetve a taní­tóképzőben, a jogakadémián, a hittudományi és a tanárképző főiskolán fejezték be sikeresen tanulmányaikat. A kikötés, hogy a társaságba jelentkezőnek negy­ven év fölöttinek kell lennie! Van pártoló tagságunk is, ilyen az le­het, aki — mégha másutt érettsé­gizett, vagy diplomázott is — leg­alább egy tanévet Egerben járt ki. — Neveket is említene? — Közénk tartozik például dr. Kulcsár Kálmán jelenlegi igaz­ság- ügyi miniszter, dr. Óriás Nándor, továbbá dr. Kelecsényi Gábor, valamint dr. Rajeczky Benjámin. Azt is szeretnénk, hogy akik életükben komoly munkásságot fejtettek ki a váro­sért, illetve a megyéért, tartsanak erről előadásokat. Az egri vár hajdani ásatásairól megidézhet­jük Lénárt Jánost, Pataki Vidort. A pedagógia terén Somos Lajos szellemiségét kívánjuk a ma em­berének bemutatni. Ezek után az is érthető, hogy Kulcsár Kálmán mai beosztásában éppen a mi vá­rosunkban járt először és adott ismertetést a jogalkotás, a bírás­kodás megújulási törekvéseiről. — A társaság idei fő feladata — mint már szó esett róla — a régi ciszterci gimnázium, a mai Gár­donyi három évszázados jubileu­mának méltó megünneplése. Mi­ért éppen az egri öreg diákok e hagyomány felkarolói? A kérdésre dr. Chikán Zoltán, a társaság titkára adta meg a fele­letet. — Az egri diákok a múltban is összetartottak. Jellemző volt ez különösen a ciszterci gimnázi­umban végzettekre. Ott a legfo­gékonyabb korban együtt töltött nyolc év emlékei, az intézet ha­gyományai, az európai kultúra klasszikus ismeretanyagára épü­lő nevelési módszerek kovácsol­ták egyszelleművé a diákokat. Ennek szellemében tevékenyke­dett a Ciszterci Diákszövetség, legalábbis amíg lehetett. Felosz­latás nélkül, csendben szüntette meg működését, de emléke to­vább élt. Ez és az új idők előre jelzett hangulata találkozott az­zal az időszerű igénnyel, hogy volt iskolánk alapításának 300. évfordulóját ebben az évben len­ne esedékes megünnepelni. Hozzá kell tennem: az összetar­tozás érzése nemcsak a ciszter- gimnázium sajátja volt, hanem a keristák, a dobósok rendre meg­tartott találkozói, s a tanítóképző volt nebulóinak összejövetelei is fontos események voltak. Úgy vélem, ha létezik genius loci, a hely szelleme, akkor Eger ezt a szellemet valósítja meg! Ezért is gyökerezett meg bennem a gon­dolat, hogy a hagyományok fel­élesztését szélesebb alapokra kell helyezni. — Ehhez kínálkozott nagy­szerű alkalomként a gárdonyisok ünnepe. Mi lesz a háromnapos rendezvény programja? — Talán kevésbé ismert, az is­kolát 1689-ben a jezsuiták alapí­tották. Később került a ciszterci rendhez. A három nap gazdag eseményeket ígér, terveink sze­rint. Május 26-án — elképzelé­sünknek megfelelően — Zakar polikárp, a ciszterci rend Rómá­ban székelő generális apátja szól a közönséghez. Másnap a Me­gyei Művelődési Központban lesz ünnepélyes megemlékezés. E napon emléktáblát helyezünk el a gimnázium falán, este pedig színházi előadásra kerül sor. Er­re az alkalomra készítette el ze­neművét pártoló tagunk, Szoko- lay Sándor. Tudományos esszék, előadás-sorozatok is megjelen­nek majd nyomtatásban. A kiad­vány címe: Évkönyv. Társasá­gunk pályázatot hirdetett a diá­koknak. A témák ezek voltak: A középfokú oktatástörténet Eger­ben, 1689-től napjainkig; A je­zsuiták alapításától az állami gimnáziumig; Képzelt riport a volt nyolcosztályos gimnáziumi oktatásról. A megyei tanács mű­velődési osztálya 10, társasá­gunk pedig 5 ezer forintot ajánl fel a pályamunkáknak. A legsi­kerültebbek várhatóan nyomta­tásban is papvilágot látnak. (Sz. Z.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents