Heves Megyei Népújság, 1989. április (40. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-21 / 93. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989: április 21., péntek Az igazság mindig megrendít Goya a Nemzeti Múzeumban Az idei tavasz újabb spanyolt, Dali után Goyát érkeztette hozzánk: a Nemzeti Múzeumban láthatók a Caprichos (Szeszélyes ötletek) című rézkarcsorozat, a Balgaságok és az A háború borzalmai. Akinek ezek a remek rajzolatok, életképek — éppen szokat- lanságuknál fogva — a század, az akkori kor — a XVIII. század végén vagyunk a művek keletkezési dátuma szerint — alkalmat adnak a megütközésre, mert nehezen tudják elképzelni ezt a mondandót, ezt a művészetet, összeegyeztetni a rokokó világ annyi hazugságát, annyi politikai agyafúrtságot csillogással, ókort idézni óhajtó ragyogással vegyítő társadalmával, felsőbb osztályainak mindent kiélvezni akarásával. Ahogyan a francia Watteau és társai annyi mindent összebeszéltek erről az epocháról és embereiről. Nos, Goya, mielőtt ezeket a rézkarcokat megteremtette volna, negyvenhét évesen átesett egy nagy betegségen, álló esztendeig élet és halál között lebegett, süket is maradt olyannyira, hogy utána az emberekkel csak írásban érintkezett, mintha elfeledte volna mind a korábbi, múlékony sikereket, végigtöprengte addigi életét, a sikerei előtt látott világot, azokat az embereket, akik a lét alsóbb szintjén, a társadalom sötét útvesztőiben bolyongónak, futnak vagy kényszeríttetnek kegyetlen sorsuk, végzetük végállomásához. A XVIII. század spanyol társadalma — ha nem az egész Európa óriási feszültségek között éli meg a történelmet és önmagát, miközben a társadalom önkéntes hajcsárai, a mindig is az alkalomra, a pénzre, a nyereségre, az ingyenélésre hajlamosak szellemi vagy kapcsolati Micsoda áldozat Minden lépre megy késztetésük folytán, élvezettel — és talán bűntudat nélkül is — tették tönkre azokat, akik a közösségi összjátékban járatlanok. Vagy csak természetük folytán védtelenek. A Balgaságokban Goya kendőzetlenül vegyíti a felnőtt nőket és férfiakat az eredeti valóságukban látható szamarakkal, hogy az állatiság és az ostobaság — a kettő sokszor ugyanaz! — kegyetlen játékrendje kiolvasható legyen az ábrázolt jelenetekből. Nincs módunk és elég helyünk leírni azokat a sóvár arcokat, pofákat, a szerzésre éhes női és férfi Eltört korsó némbereket, akik a nem is rejtett szándék, az ajánlat felfokozott lázával, az ígéret csábosságával fonják körül az áldozatokat. Azokat, akik lehetnek fiatalok, csinosak, jók és cinkosak, tudatlanok vagy nagyon is tudatosan együttjátszók. De ezek az áldozatok azt is hiszik, hihetik, hogy kentőikön kifognak: arra nem és másra sem figyelnek föl, hogy önmagukban nincs meg az az erkölcsi erő, amely a mocsártól visz- szatartaná őket. Azt csak elképzelni merjük az életrajzi adatok alapján, mekkora belső leszámolás mehetett végbe ebben az emberben, aki ecsetjével és rézkarcoló tűjével, de legelsőbben emberi-etikai nagyságával — méltóságával mennyi mindent elérhetett volna még a század mércéje szerint, a társadalmi ranglétrának, az akkori emberi tekinteteknek engedve-engedelmes- kedve: számára azonban a betegség által kiszabott ’’damaszkuszi út után” nem volt választás: a lelkiismeret késztetése mindennél harsogóbban követelte az igazmondást, annak a valóságnak a feltárását, megmutatását, amelyről hitte vagy nem, végül is túl a művészeten, történelmet lendítő erővé léphetett elő. Ha akkor nem is úgy, az ő szándéka szerint, de később feltétlen. Munkája és kétségei közben ki ■is szakad belőle az egyetlennek látszó valódi kérdés, két formában. Az egyik lapon az aláírás így hangzik: ’’Meghalt az igazság!” Csak vélelmezzük, mekkora düh mondathatta vele ezt a felkiáltást. De rögtön mellette el kell olvasnunk a gyöngybetűs ráiratot is: ”És ha feltámadna?” Épp a spanyolok ne tudnák, hogy olykor-olykor az is megesik, mármint a csoda, hogy valami, valaki feltámad; hiszen ők élik meg, éppen a bikaviadalok játékrendjében, a megfelelő rituálé után hogyan jut el a véres játszma, ”az igazság pillanatáig.” És még nem szóltunk a másik nagy témakörről, az A háború borzalmairól. Arcok, a szenvedés ezernyi pillanatfelvételével; nemegyszer az az érzésünk, hogy a művész mágikus ereje képzelted el velünk, a rajzolatok bűvöletébe ejtve a kiszenvedés, a reménytelenség, a meggyötretés végtelen magányát, amikor mindenki, az áldozat és környezete belátja, hogy az esztelen öldöklés távoli parancsra történik. Aki itt elhull, annak vérét felissza a por, a baráti emlékezet — a túlélőkben — még felfakaszt egy parányi sóhajt. De a megtartó részvétet nem. Azt a beleérzést, azt az együttszenvedést már nem, amit a művész vallott meg. A magánynak, a halál előtti pilla- natnak-órának azt a megosztását már nem kéri, nem is kérheti senki számon a túlélőktől, ami mélyebb gondolkodásra késztetne. Vagy legalábbis meggondolásra. Amikor — bármilyen esztelen vagy eszes cél felvázolása után, parancsra — csak menjenek a férfinak — ölni, sebet adni, elvérezni, megaláztatni. Mert a háború — borzalmaival együtt és anélkül is — az ember megalázása: semmivé foszlik minden erkölcs, amikor valahonnan utasítást adnak az emberi értékek pusztítására. Nagy lelkiismeret-vizsgálatra, még nagyobb utánagondolásra kerít be bennünket Goya szenvedélyes körrajza a korról és az ostobaságról. Farkas András Szepesi György Gershwin-estjéről Két műfaj határán A Megyei Művelődési Központ színháztermében rendezték meg Szepesi György Gershwin- műsorát. Ez az első mondat annyiban pontos, hogy Szepesi György Gershwin-zenéjének igényes megszólaltatása mellett, mintegy Gershwin ürügyén baráti összejövetelt rendeztetett, hogy a művészet iránt érdeklődők válnának meghittebb baráti együttessé. S ha ezt az igencsak szükséges lelki és társadalmi közösséget a zene segíti, miért ne ezzel kezdenénk? Nem előre leírt forgató- könyvvel, de átgondolt, szájmeleg szöveggel ágyazta be a zene- pedagógus Szepesi a Porgy and Bess szerzőjének apró énekeit, világhírű munkáit, a Rhapsody in Blue-t; a műfajról tudnivalókat, azt a kis szellemi boszorkánykonyhát, amiben egy új stílust összeállítanak, kifőznek nekünk, hallgatóságnak azok, akik ennek a szellemi tartománynak az úttörői. S míg ő a különféle lépéseket, verziókat úgy magyarázta, mintha az iskolában sebtében adná le a fejbepakolandó tananyagot, mi az „Egy amerikai Párizsban”-t fütyültük magunkban, meg a bölcsődalt az egyetlen operájából, mert Ella Fitzgerald hangját sem lehet elfelejteni. Szepesi jó zongorista. Vállalt műfajának, a szórakoztató muzsikának jeles és szorgalmas gyakorlója. A jazz, Gershwin kora, munkái, zongoraversenye, amelyet a Carnegie Hall-ban adtak elő (a szerző maga ült a zongoránál), vagy a songjai, a musicaljei — zenetörténet is. A songok azonban a szertelenséget sohasem ismerő és el sem fogadó kicsinyke amerikai polgár érzelmi világát nemesítik művészetté. Itt minden olyan világos és egyszerű, mint ahogyan a Nap felkel és lenyugszik. Es mint a barátság! Amiért mindezt Szepesi György csinálja. Fel is fedte titkolt szándékát: barátainak is rendezte ezt a műsort, hogy a művészetek egri támogatóit és gyakorlóit tömörítse. Többek között azzal is, hogy a zenét, az otthon légkörét teremtve — mint jó házigazda és szakember — felszolgálja vendégének. Ehhez a szándékhoz bizonyára sokan csatlakoznak majd, hiszen ezek a hónapok, évek a szellemi-lelki erjedés időszakát látszanak megnyitni sok bajjal küszködő népünknek. És hogy ne csak szándékról, Gershwinről essék szó és arról, hogyan pörgette a zongorista nyitányként a Rapszódiát, el kell ismernünk: kitűnő meglepetéssel is szolgált Oláh Zsuzsa énekesi felvonultatásával. A Gárdonyi Géza Színház kitűnőségét Osztrovszkij- és Bródy-hősnő- ként ünnepelhettük nemrég, mert drámai alakítása egy jellemszínész jó teljesítményei voltak. Most kitetszett: a songokat, ezeket az amerikai hangulatokat, amikben nemcsak a városi, a nagyvárosi, a világvárosi kicsiny emberke mindennapja nyílik fel, hanem ott dobog a vidéken, a farmokon, a nehéz Délen sorsát pörgető népesség zaklatottsága is, a művésznő nagy átéléssel, színes orgánumának jól kezelt anyagával szólaltatta meg. A szöveg- és zenemondatok, a dallam és a szavak tartalma egy érett művész közlései voltak arról, hogy az őszinteség, a feladat vállalása és a művek iránti, a műfajt tisztelő alázat utat talál a szívekhez. A „Ha te is szeretnél...” sóvárgásával, annak megismétlésével fejezte be az estet, amelyben még egy gyors vetélkedőt is lebonyolított a showman-nek sem ügyetlen Szepesi György. Aki nemcsak barátját, Nagy Miklóst, a főiskolai oktatót szólította zongorához, de rögtönzött még egy csapatot is, fiatalokat, akik Da- nyi Zoltán és Balogh László közreműködőket zenekarrá növelték; rumbatökökkel, ütőhangszerekké! és más alkalmatosságokkal produkálták a zenével a baráti zsongást. Az ilyet ismételni is érdemes! (f. a.) Telt házak előtt A Katona József Színház helsinki vendégjátéka A finn Nemzeti Színház meghívására három estén át vendégszerepeit Helsinkiben a budapesti Katona József Színház társulata, amely Csehov Három nővér című darabját adta elő. Az előadások végig telt ház előtt folytak, s a közönség meleg ünneplésben részesítette a magyar társulatot. A darab rendezője, Ascher Tamás nagy sikerű előadást tartott a helsinki egyetem színháztudományi karán is. Ascher Tamást a finn Nemzeti Színház újabb vendégrendezésre hívta meg. 1| T éri a tavaszi zápor a ko- SZ csit, sebesen dolgozik az - ablaktörlő. Pest után, egy parkírozó szélén veszettül „meszel” mindkét kaijával egy stoppos fiú, térdével támasztja, védi a víztől a zöld turistazsákot. — Elvinne? — Hová? — Arra! Amerre nem esik... Hátradobja a cuccait, helyet csinál magának is az ülésen. — Ide ülj, mellém! — Fél, hogy leütöm? — Nincs a hátamon semmi néznivaló. Újra tempóban van a kocsi, alábbhagy az eső, már az első fokozaton is megbirkózik a vízzel az ablaktörlő. A srác tollászkodik, törülgeti nedves arcát, vöröses, eső áztatta haját az ujjaival fésülgeti, ruhájából szúrós izzadtságszag árad. — Egészen új még a járgánya. Százon, száztízen csak duruzsol... — Nektek milyen van? Rámpillant, most nézem meg először jobban az arcát. Pattanásos képű, az átlagosnál nagyobb Utazás a vakvilágba orrú, szétálló fülű, gondozatlan hajú kamasz, olyan, mint a többi, magához hasonló. A hangja mutál, de a beszéde és ahogyan mondja, szimpatikusnak tűnik, nem hallgatag fajta, sőt kicsit kíváncsinak, okoskodónak nézem. Érdeklődéssel néz szét elöl, hátul, ki-be kapcsolja a rádiót, nyi- togatja a kesztyűtartó fedelét. — Zárt felségterület! — állítom le folyton mozgó kezét, és sokatmondó képet vágok. Megnyugszik, arcán a sértődésnek nyoma sincs, ellenkezőleg, mintha a hangja is melegebbnek, közeledőbbnek tűnne. — Volt egy öreg Skodánk, de apa eladta alkatrésznek, darabonként. Ha nagyon kell a kocsi, akkor taxival járunk, anyát egy ürge Opellel furikázza, de ezt is csak véletlenül tudom, mert mindig lerakja a Dohány utca sarkán. Aszód táján már süt a nap, ragyog a világ, a fiú nedves ruhájából, hajából megint érzem az előbbi szagot. — Akkor hová utazunk? — Én Egerbe. Ránt egyet a vállán, a hangja megint idegessé válik. — Bekapcsolhatom a rádiót? Bólintok, és egy ideig némán hallgatjuk a zenét, bámulom a zöld vetéseket, a mellettünk elsuhanó tájat, a virágban pompázó fákat. — Nekem tökmindegy, hová visz! Ha nem ijed meg, magának megmondom, hogy megléptem hazulról, tele van már a gatyám az egésszel. A sulival is! Karosszériás vagyok, mert nem vettek fel elektroműszerésznek. — Szóval, utazol a vakvilágba? — Talán Mezőcsátra, a nagymamámhoz! Híreket mondanak, a szökött utasom elzárja a rádiót. — Hallgatni akarom! Bekapcsolja, hátraveti magát az ülésen, sörényét a fejtámlába nyomja, és úgy tesz, mintha aludna, nyurga lábait ide-oda helyez- geti, rugdossa a kocsi orrát. Végighallgatom a híreket, és ezúttal én zárom el a készüléket. — Apa is folyton politizál, ahelyett, hogy inkább a családjával törődne. Pénz, kaja nyista, a hűtő csak fogyasztja az áramot. — Otthon majd keresnek. Feladnak a rendőrségre... Röhög, még meg is köhögteti a nevetés, megpróbálja keresztbe fonni maga előtt a lábait, de hiába. — Tojok rá! Még hogy keresnek? Nem mondaná meg, hogy kinek kell egy folyton éhes magamfajta? Anyámtól nem hallok egyebet: veled vert meg az Isten. Apával sem tudok beszélni. — Kussolj! Nem látod, hogy a feje tetején áll a világ? — Te nem politizálsz? — Tegnap óta nem ettem! Ez az én mondanivalóm a világnak és az, hogy az apám nem tudja eltartani a családját, az anyámnak lenne pénze, mert kozmetikus, de kurva, és magára akasztaná a világot. — Megértőbb lehetnél hozzá. Elvégre a fia vagy... — Tudja, mit mondana? Olyan vagy, mint az apád! Nincs bennetek lélek, finomság. — Apa mindig azt tartotta, hogy a gyerek úgy női fel, mint a gomba, és ha kérdezek tőle valamit, előjövök a problémámmal, szóval beszélgetni szeretnék, azt mondja: — Ne lelkizz! Állj mielőbb a saját lábadra, és ha „feldobnak”, ugorj talpra, mint a jancsiszög. Hatvanig egy szót sem beszélünk, delet harangoznak, gondolom, valahol bekapunk egy laza ebédet. Fordulok, biccentek a fiúnak, zárom a kocsiajtót. — Két gulyást kérek! Eszünk, mint az árva gyerekek, a srác tömi magába a kenyeret. — És még két túróscsuszát! Ha az ember jóllakik, más színben látja a világot, erősödik a hite, izmosodik benne a remény. Fizetéskor a fiú a zsebében kotorászik, néhány pénzdarabot a markában szorongat. Én hívtalak! Kerecsenden kiteszlek, onnan aztán fel is út, le is út. Meg se állj a nagymamád házáig. A visszapillantó tükörből látom, hogy leállít egy teherautót, és feldobja a platóra a koldustarisznyáját... Szalay István 0 < i
