Heves Megyei Népújság, 1989. április (40. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-20 / 92. szám
KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. április 20., csütörtök Maradandóság és válság, avagy megújulás a hazai ismeretterjesztében Kiművelt emberfőkért — de hogyan? Bizonytalanság. Félelem a hitelvesztéstől. Radikális politikai tartalmi változás igénye a szervezetben. Válsághangulat. A megrekedtség érzése, ugyanakkor a folytonosság akarása — ilyesféle kaotikus hangulati tényezők jellemezték a TIT március 22-én megtartott értekezletét a Magyar Tudományos Akadémián. Több, mint száz küldött vitázott, érvelt — köztük megyénk tíz fős csapatának felszólalói is — arról, hogy an képzeli el az ismeretterjesztő társulat jövőjét. Meg kell mondani, igencsak szerteágazó álláspontok kaptak teret a tanácskozáson. A nap végére hovatovább már azt sem lehetett tudni, miről vitázunk. Kiművelt emberfőkért — ez volt a konferencia egyszersmind az alapjául szolgáló vitaanyag címe. Ez utóbbi — mint benfentesek tudni vélték — előzőleg háromféle változatban készült el. S bár Füköh Levente gyöngyösi küldött, múzeumigazgató benne volt a tanulmányt előkészítő bizottságban — saját bevallása szerint a végső változatot ő is csak ott utólag látta. Ezek után nem csoda, ha a népes egybegyűltek, érdemes tudósok és gyakorlati szakemberek dacára a hely méltóságának, méltatlanul nem jutottak egységre. Avagy mégis? Az esemény napján ugyanis útjára bocsátotta az MTI a TIT elnöksége kiáltványát (egyébként lapunk is közölte), mely pártállásra és társadalmi helyzetre való tekintet nélkül cselekvésre buzdítja a magyar értelmiséget a tudomány hatékonyabb népszerűsítésében. Ez a kiáltvány azonban még az esemény előtt íródott. Tartalmát tekintve, jószerivel előremutatóbb volt, mint az egész napos fórum. * Ezek után a tudósító jobbnak látta, ha a parttalan eszmecsere ismertetése helyett, a valóság talaján maradva, a konkrét teendőkre irányítja figyelmét. Merthogy az ismeretterjesztő társulat jövője is, mégiscsak a gyakorlatban dől el. Tóth Vilmosnét, a TIT Heves Megyei Szervezetének titkárát kérdeztem tehát arról, az eddigiek fényében hogyan látja a társulat reális jövőjét. — Az országos tanácskozás egyik sarkalatos kérdésének tűnt: lemondhat-e a társulat az állami támogatásról? Mi lesz az anyagiakkal? — Először is el kell oszlatni a tagság körében is még meglévő tévhitet, hogy tevékenységünk anyagi bázisát az állami támogatás képezi. A 30/ 1984-es Elnöki Tanácsi rendelet a TIT-et társadalmi szervezetnek nyilvánította, s ekként részesültünk az állami költségvetésből. Országosan például ez évi hatvannégy millió forintot jelentett, melyből csupán a társulat lapjai (Élet és Tudomány, Valóság, Természet világa, Föld és Ég, Egészség) húszmilliót kaptak. Képzelhető, mi jutott a maradékból a szóbeli ismeretterjesztést irányító megyei szervezeteknek ebből. Mi például évi hétszázezret kaptunk, jóllehet ennek legalább tízszereséből gazdálkodtunk. A bevételeink nagy részét egy csomó olyan dologra kellett átcsoportosítani, amely önmagában veszteséges, de alappillére a munkánknak. Ilyen például a magyar nyelv hete rendezvénysorozata, mely épp e napokban zajlik, vagy említhetném a tehetséggondozással kapcsolatos feladatainkat. A közeljövőben egyébként az egyesülési törvényt vonatkoztatják majd szervezetünkre, s ilyen megvilágításban az állami támogatás megléte, vagy nem megléte már nem kérdés. Az ilyen jellegű támogatás meg fog szűnni. Az igazán jó az lenne, ha bizonyos célfeladatokra (pl. az említettek) kapnánk. Erre lesz is lehetőség, igaz más forrásból. Előkészületben van egy alapítvány, melyet Bugát Pál neve fémjelez: ez a tehetséggondozáshoz ad majd segítséget. Amit az iskola nem old meg, mi szívesen felvállaljuk. Ez megyénkben nem hagyomány nélküli, hiszen évek óta kiscsoportokban foglalkozunk tehetséges gyerekek természettudományos képzésével (kis matematikusok, kémikusok baráti körei). — Tehát az anyagiak miatt nincsenek kétségbe esve... — Nem látjuk olyan sötéten a dolgot. A vállalkozói szemlélet a TIT-ben már jó néhány éve meg- honosodotf.84-85 óta lépéselőnyben vagyunk. Mi már akkor megkezdtük a szerkezetváltást. Azóta foglalkozunk például kulturális szolgáltatásokkal (szakszövegek fordítása stb.). Jó pár éve feladatunknak tekintjük a számítástechnika, a video népszerűsítését. Az elnökségek nagyobb függetlenséget kaptak. Lehetőségeink vannak önálló gazdasági egységek, kft-k működtetésére. Más megyék tapasztalatait is felhasználva saját nyelviskola létrehozásán törjük a fejünket. Apropó, nyelviskola! Az utóbbi időben e területen egyre több a riválisuk. A magán- és egyéb szervezésű kurzusok szolgáltatásban, hatékonyságban is jóval többet ígérnek... — Korábban a tömegoktatásra álltunk rá. S bár az utóbbi időben kislétszámú nyelvi csoportokat szerveztünk, még mindig van tennivaló. A konkurencia hatékonyabb reklámmal dolgozik. Újabb módszereket is „bevetnek”. Mi talán ezen a téren kicsit elkényelmesedtünk. Az is igaz, a szabályozók adta kényszer miatt sokáig igen alacsonyan kellett tartanunk a nyelvtanárok óradíjait. Ez tehát nem kedvezett a eredményességnek. — A bürokrácia, a társadalmi, szervezeti létből adódó gátaktól tehát úgy véli, meg kell szabadulni... — Mindenképpen szükséges, hogy a szokványos képviseleti elemek szűnjenek meg a testületekben. A szakosztályok nagyobb része is formálisan működik. Megszüntetésük mégsem lenne helyes, mert elveszítenénk sok segítőtársat. Az operatívabb, hatékonyabb belső átszervezés a konkrét teendőnk. — A leglényegesebb probléma az ideológiai megújulás igénye. Hogyan látja ezt a dolgot? — Erre csak a konferencián is elhangzott idézettel tudnék válaszolni. Bugát Pál mondotta.”A tudományt a munkás élettel egybekötni, ez a feladat.” Ez volt a célunk 150 esztendővel ezelőtt is. A változó feltételekhez rugalmasan kell alkalmazkodni, s nézetem szerint a politikai pluralizmus talaján korszerű ismereteknek a jelenleginél hatékonyabb átadására kell törekednünk. Jámbor Ildikó Gion Nándor A megmaradás esélyei Legtöbben bizonyára hallottak már a muskátlizenéről. Vegyes műfajú és főleg vegyes értékű zene ez, amelybe belefér a magyar nóta, a régi fülbemászó táncdal, a sikamlós kupié és még sok minden más, természetesen áthangszerelve a kor követelményeinek megfelelően. Nem tudom pontosan, hogy honnan ered az elnevezés, én az utóbbi években hallom egyre gyakrabban emlegetni, amióta a Vajdaságban hihetetlen gyorsasággal elszaporodtak a muskátlizene művelői, a nagyközönség lelkesen fogadta őket, megjelent a körükben néhány ügyeskedő fiú, aki beszervezte őket lemezkiadókhoz, piacra kerültek a lemezek és kazetták és csakhamar elárasztották nemcsak a Vajdaságot, hanem szinte az egész magyar nyelvterületet. Szülőfalumban Szenttamáson is megalakult egy muskátlizenekar. Heten álltak össze a következő hangszerekkel: két szakszofon, két harmonika, egy gitár, egy nagybőgő és egy bendzsó. Okét is felfedezték az ügyeskedő fiúk, az egyik eljött hozzám, elmondta, hogy a szenttamásiak hamarosan lemezt csinálnak és megkért, hogy írjak valamiféle kísérőszöveget a lemezhez, hiszen eddig is sokat írtam Szenttamásról, ennyit még megtehetnék szülőfalumért. Udvriasan elutasítottam az ajánlatot, szerencsére senki sem búsult túlságosan emiatt, a zenekar bevonult a stúdióba és eljátszotta és elénekelte egyebek között azt, hogy: „Üljél a motoromra, kisang-yalom”, hogy „Egy gombolyag sárga cérna”, hogy „Kerítésre felmászott a bakkecske” és hogy „Engemet még nem szeretett senki”. A hangszerek néha hamisan szóltak, időnként az ének is elbicsak- lott, az ügyeskedő fiú a haját tépte dühében, de aztán támadt egy nagy ötlete. Berendelte a feleségeket is a stúdióba és rájuk parancsolt, hogy tegyenek úgy, mintha nagyon jókedvűek lennének, sikongjanak hangosan, főleg olyankor, ha a férjek hamisan játszanak, ezzel majd elsikoltják a hibákat. így történt, megvolt a felvétel, a lemezt azóta többször utánnyomták, különösen Magyarországon volt kelendő. Eljött hozzám ismét a szervező, és azt mondta, hogy mint már any- nyiszor, ezúttal is ostobán viselkedtem, mert egy egész rakás pénzt kaphattam volna egy rövidke szövegért. Akkor magamba szálltam egy kicsit, és végiggondoltam, hogy mit is írhattam volna, ha írtam volna. Először is meg kellett volna írnom, hogy ez volt gyerekkorom zenéje. Ez volt a magyar zene. Ezt húzták a lakodalmakban és a szombat esti bálokban. Talán, mert csak ezt húzhatták, vagy csak ezt merték, de lehet, hogy már akkor is ez tetszett az embereknek. Meg kellett volna írnom azt is, hogy suhanc koromban kisebb-nagyobb csoportokhoz csapódva magam is ezt énekeltem igen hangosan, különösen olyankor, ha szerettünk volna túlkiabálni másnyelvű nó- tázókat. Nem kiabáltunk túl senkit, de mégis ez volt az érzésünk, közel voltunk magunkhoz, csak a saját hangunkat hallottuk és azt hittük, hogy egyedül mi énekelünk a világon, mégha muskátli dalokat is. Mert ezeket a dalokat tényleg hangosan lehet énekelni. Minden nyelven. Később, amikor már írótáborokba jártam, népdalokat énekeltünk, nem akartunk senkiket sem túlkiabálni, megfértünk ott valamennyien egymás mellett. Mégsem a népdalok jöttek divatba, hanem a muskátlizene. És én mind többször gondolok arra, hogy anyanyelvűnk a Vajdaságban vészjóslóan kezd hasonlítani a muskátlizenére. Vagyis egyre inkább romlik. Évekkel ezelőtt lármás veszekedésbe kezdtem a ’’Magyar Szó” című napilapunk főszerkesztőjével, amiért állandóan csökken a lap példányszá- ma. Én azt állítottam, hogy ennek oka a rossz szerkesztési politika, a túlzott óvatosság, amelynek nyomán az érdektelen, unalmas hírek tömkelegé jelenik meg az újságban, életünk problémáiról hallgatunk és ezt is egy elszürkült nyelvezettel tesszük, ő viszont azt bizonygatta, hogy a példányszám azért csökken, mert csökken a magyarok száma. Attól tartok, mindkettőnknek igaza volt. Mert a lap tényleg rossz volt, de a magyarok száma is csökkent, a statisztikai kimutatások egyre riasztóbb adatokat közölnek. Azt hiszem, a Vajdaságban fogyatkoznak leggyorsabban a magyarok. Ennek természetesen sokféle oka van, de az egyik biztosan a nyelv megromlása. Tudom, hogy keverem az ok és okozati sorrendet, a tüneteket a betegséggel, de ebben á rövid jegyzetben a nyelv és az ének szépségéért és megtartó erejéért szeretnék ágálni. A csúnya, illetve csúnyán beszélt nyelvet könnyűszerrel felejti el az ember, a muskátli pedig jószerivel mégis csak cserepes virág, amit bármikor le lehet lökni az ablak párkányáról. Nemrégiben hosszabb nekrológ-félét írtam egy elhúnyt ismerősömről, megírtam, hogy rendes ember volt, mert tényleg rendes ember volt, de nem állhattam meg, hogy ne szúrjak közbe egy mondatot, miszerint csúnyán beszélte az anyanyelvét, úgy beszélt magyarul, mintha homokot tömtek volna a szájába. Megmondtam neki ezt életében is egyszer, széttárta karjait, mint aki nem tehet róla, a többségi nyelv előbb- utóbb megteszi a magáét, nehéz elkerülni a hatását, még a hangokat is átvesszük, a magán- és mássalhangzókat, főleg a mássalhangzókat. Kissé mélabúsan mondta ezt, közben ropogtak a homokszemek a fogai között, én meg arra gondoltam, hogy talán nem is kellett volna rászólnom, hiszen beteg volt már akkor szegény és én tudtam, hogy hamarosan meg fog halni. Sok emberre rá kellene szólnom, azt meg úgysem tehetem. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy a Vajdaságban minden magyar csúnyán beszéli az anyanyelvét és hogy muskátlizenére búsul vagy vigad. És hogy aztán még, mondjuk, Magyarországon is jó üzletet csinál muskátli lemezével, hiszen teheti, mert van rá igény. Hallottam szép beszédet eleget, élvezettel hallgattam az embereket, akik szépen énekelték a népdalokat. Nekem eléggé reszelős a hangom, nem tudok szépen énekelni, könyveket írok, ehhez valamelyest értek, ezzel próbálom kimosni a homokszemeket a fogak közül. A cserepes virágokat meg nem kedvelem túlságosan, mert könnyen lelök- hetők az ablakpárkányról, vagy akár maguktól is leeshetnek. (Elhangzott április 17-én Egerben, a Gárdonyi Géza Színházban a magyar nyelv hete országos megnyitója gálaestjén.) Az aiiyanyHv estéje Idézetek, leginkább idézetek jutnak az ember eszébe, ha visz- szagondol a magyar nyelv hetét nyitó gálaestre, amelyet az egri Gárdonyi Géza Színházban rendeztek ”A megmaradás esélyei” címmel. A TIT és a Magyar Rádió közös programján tíz egri színház művészei mellett Bánffy György is fellépett, tolmácsolván a határokon túli magyar irodalmat. Igaz, csak azt a részét, amelyik mostani határaink közelében születik, így az erdélyit, a felvidékit, a vajdaságit és a kárpátaljait. A színpadon megszólaltak Király László, Farkas Árpád, Tőzsér Árpád, Sütő András, Szilágyi Domokos és Kányá- di Sándor prózai írásai, és versei. Szóval az idézetek jutnak leginkább az ember eszébe az est emlékei közül, s a megnyitó beszédet mondó Czine Mihály irodalomtörténész is ezekre alapozta szónoklatát. „Az írónak a nyelv a legnagyobb kincse”, „Micsoda boldogság, hogy az ember minden reggel az anyanyelvén szólalhat meg”, „A nyelv önkifejezés és tükör”, „A magyarság szükség és érték az emberiség csillagokba vezető útja számára” — elevenítette fel legnagyobb nyelvművelőink gondolatait. Érdemes idézni az este íróvendégeit is, akik mindhárman a környékbeli országokból érkeztek, ám fájdalmas hiány volt az erdélyiek kényszerű távolmaradása. Dobos László Csehszlovákiából jött, s azzal kezdete, hogy ő is idézgethetne, ám az ünneplésre, a vasárnapi együttlétre nem áll rá a szája. Gondokat hozott magával: ugyanis náluk is veszélyben van a kisebbségi nyelv. Mivel a törvények a kétnyelvűséget deklarálják, az anyanyelv mindenképpen hátrányt szenved. Nem élnek vele természetes módon, már az is előfordul, hogy valaki szégyell magyarul beszélni. Igaz, a nyelvnek vannak pódiumai, ünnepei, a különböző versenyek, de ezek nem tükrözik az életet. Közben ismét egy idézet, Bánffy György tolmácsolta Má- rai Sándor Halotti beszédének sorait: "Az nem lehet, hogy annyi szív... Maradj nyugodt: lehet...” Kétségtelen, hogy Gion Nándor jugoszláviai magyar író aratta a legnagyobb sikert ironikus vallomásával. Bállá László a Szovjetunióból arra emlékeztetett, hogy sokáig az itteniek őket is magukra hagyták, egyedül kellett harcolniuk a megmaradásért a „nagy és hibátlan szövetséges” földjén. Erejük talán éppen ebben rejlik, s ennek köszönhető, hogy nem asszimilálódtak. Még annak ellenére sem, hogy szinte megtizedelték őket, s előfordult az is, hogy a magyar diáknak magyar tanárát Ivan Ivanovicsként kellett tisztelnie. Számukra nem az jelenti csak a hazát, ahol laknak — az inkább az otthon. Azt tekintik hazának, ahol magyarok élnek, ez esetben lényegtelenek az országhatárok. Magyarok pedig élnek Nyu- gat-Európában és a tengerentúlon is. Sajnos róluk megfeledkezett ez az összeállítás. Igaz az ő kisebbségi létük inkább önmagukkal és az anyaországgal küzdelem, mint annak az országnak a hatalmával, ahol élnek. A gálaest után a Garabonciás könyvesbolt rendezvényén az egri Petőfi kollégiumban őket is idézte Sziki Károly és Dinnyés József. Az esté, az anyanyelv estéje így volt teljes a megmaradásról, amelynek talán van esélye... Kovács Attila Exeterből jöttem...! Mesterségem címere: angol nyelvkönyv Eger és az angliai Exeter tanárképző főiskolásainak csere- kapcsolata bő tíz esztendeje él, virul. Szokolay Károly és a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem tanszékvezetőinek magvetése tehát termőre fordult. Ennek köszönhető, hogy a közelmúlt napokban az egri főiskola egyik harmadéves diákja, Ma- gócs Márta is belekóstolhatott a tengerentúli ország életébe, gazdagíthatta, fejleszthette angol nyelvkészségét és tudását. Elsőként a „döntős” tizenháromból hogyan esett rá a választás? Mint mondja: a tanszék oktatóinak szavazata döntött, akik az első évtől mindmáig számbavették e tárgy jegyeit. — No és milyen albioni benyomásokat szerzett a kéthetes úton? — Mivel először jártam angol nyelvterületen, nagy élményt nyújtott az út, s az ott tartózkodás minden napja. Ami leginkább feltűnt: a szigetországiak életritmusa! Sokkal nyugodtab- bak, kiegyensúlyozottabbak, mint mifelénk, Közép-Kelet Európában. Az sem igaz, hogy hűvösek. Főként a fiatalokkal tudtam közvetlen, nyílt kapcsolatba kerülni, s igen örültem, hogy jóformán semmi nyelvi problémám nem adódott a két hét során. Ez persze itthoni tanárainkat dicséri! Mást ne mondjak: Exeterben elvittek egy bírósági tárgyalásra, s még annak a szakzsargonját is megértettem a beszédgyakorlati órákon szerzett ismeretek birtokában. Szóval elég gyakorlatinak bizonyult a tudásunk... Miként egy presszóasztalnál beszélgetve Márta elmondotta, a várostól húsz kilométernyire, az Ex folyó partján, anglikán lelkész vendéglátói otthonában lakott. Ahol a ház asszonya, Brenda Deasy, már az első napon szinte családtagként kezelte. Vitte magával oda, ahol csak ragadhatott rá a nyelv sokszínűsége. A templomi szertartást így váltotta fel a táj megannyi eleme, állattartástól a földművelésig, vagy éppen a színházak, lóversenyek különleges világa. És hogy vette-e már hasznát e termékeny kiruccanásnak...? — Igen, igen — erősít meg. — Most volt éppen kéthetes tanítási gyakorlatom a Népújság szerkesztősége melletti iskola angol szakos osztályában, s szinte élveztem a gyerekekkel való foglalkozást, lubickoltam a friss ismeretek biztonságtudatában. Nem is bírom elképzelni az életemet, csak nyelvtanárként, éspedig valamelyik hódmezővásárhelyi iskolában. — Vásárhelyi iskolában...? — Igen. Onnan kerültem ide, az egri főiskolára, s ha végeztem, oda szeretnék visszatérni. Már a helyem is megvan! Cselőtei Jó- zse/igazgató szívesen fogad a József Attila Általános Iskolában, ha kezemben lesz a diploma. Aztán van még további tervem... Szeretném elvégezni az egy éves tolmács és idegenvezető képző tanfolyamot. így a nyarat is „nyelvközeiben” tölthetném. — Tizenhárom egri diák. Kik kísérték útjukra, s kiket látnak viszont Exeterből? —■ Tanszékvezetőnk, Vadon Lehel, valamint Abkarovits Endre és Szokolai Károly gondoskodtak róla, hogy ne csússzék hiba kinti munkánkba, nyelvi gyarapodásunkba. Hogy aztán kiket fogadunk a cserekapcsolat keretében? Személy szerint, persze, nem tudjuk. De azt igen, hogy április 23-án érkeznek, mi biztosítunk nekik ellátást, költőpénzt, s egy-egy hetet csoportokra osztva Pesten, Pécsen és Egerben töltenek majd. Természetesen most mindannyian azon vagyunk, hogy ők is legalább úgy érezzék magukat, s annyi ismerettel gyarapodjanak hazánkról, mint amennyiben mi részesültünk. Moldvay Győző t ( s< A I
