Heves Megyei Népújság, 1989. április (40. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-19 / 91. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. április 19., szerda ORSZÁGRÓL — ORSZÁGRA Washingtoni vendégjárás . Közel-keleti távlatok TÜNTETŐ ASSZONYOK. Mintegy kétszázezer asszony vonult keresztül Róma belvárosában, hogy az abortusztörvény azonnali bevezetését követeljék. (Népújság-telefotó MTI) Valamiért valamit... Autópálya-használati díj Svájcban Washingtonban ha kissé lassan is, de körvonalazódik az új kormányzat külpolitikája. James Bakert, a State Department irányítóját, együtt „főnökével” , George Bush-sal, aki immár január 20. óta a Fehér Ház lakója, egyre több bírálat éri, leginkább a tévé vezető kommentátorai és a nagy lapok publicistái részéről „lassúságuk” , késlekedésük” miatt, mert az — úgymond — „hátrányos helyzetbe hozhatja” az amerikai külpolitikát a nemzetközi életben. Különösen a közel-keleti koncepció hiányát emlegetik gyakran, arra irányítván a figyelmet, hogy a Szovjetunió a térségben mind nagyobb aktivitással kapcsolódik be ismét a megoldás útjának a keresésébe és elképzeléseinek valóra váltására. Emlékeztetnek Eduard Sevardnadze márciusi utazására az arab világban, különösen kairói megbeszéléseire, ahol találkozott az egyiptomi vezetőkön kívül Arensz izraeli külügyminiszterrel és Jasszer Arafattal, a PFSZ elnökével is. Nem hagyható ugyanakkor figyelmen kívül, hogy Sevardnadze és Baker túl vannak az ismerkedésen és nem hagytak kétséget afelől, hogy soron következő megbeszéléseik napirendjén előkelő helyet biztosítanak majd a közel-keleti rendezésnek — bár sok az eltérés a washingtoni, illetve a moszkvai megítélés közt, különös tekintettel egymás szerepére. Ilyen előzmények után került és kerül sor a washingtoni vendégjárásra: Jichak Samir izraeli miniszterelnök, Hoszni Mubarak egyiptomi elnök, majd pedig Husszein jordániai király látogatására. A tárgyalópartnereknek A spanyolok „fekete pénznek” hívják. A baljós, az alvilágot, a kábítószert és egyéb alvilági bűnöket idéző név olyan óriási összegeket takar, amelyeket a játékos spanyoloknak sikerült elrejteniük az adószedők szemei elől. Álh'tólag az adófizetés kijátszása Spanyolországban össznépi szórakozás és időtöltés, amely legalább olyan mélyen gyökerezik a nemzet lelkében, mint a bikaviadal. Jósé Borrell, a spanyol gazdasági minisztérium egyik „vadászebe” szerint az adófizetés kulturális probléma... „Ennek az országnak alig van adófizetési története” — panaszkodik Bőrrel, az adócsalók elszánt ül- t dözője. Igaz, ami igaz: Spanyolország még tíz évvel ezelőtt is az adófizetők paradicsoma volt — mármint az adót alig fizetőké. Azóta viszont, ahogy Madrid megkezdte a felzárkózást Nyugat-Európa gazdasági tömörüléséhez, a kontinens egyik legkeményebben megadóztatott polgárainak országává lett. Az pedig csak természetes, hogy ebben a folyamatban az adószedők kíméletlen harcban igyekeztek betömni az adóköteles pénz elszivárgásának minden lékét, az adózni vonako- dók pedig elszántan újabb léket keresnek, amelyen át a „fekete”, adószedő nem látta pénzt biztos helyre terelhetik. Érdemes figyelmeztetni arra, hogy az adócsaló és az adófizetést kijátszó személy között nemcsak formális, hanem büntetőjogi árnyalat is van. Az előző bűnös szándékkal, akár hamisítással is, mind a hangvételét, mind pedig a magatartását érzékelhetően befolyásolta néhány körülmény. Az Izrael által megszállt területeken közel másfél esztendeje tart változó intenzitással az inti- fáda, a palesztinok felkelése, egyre nagyobb gondokat okozva az izraeli kormányzatnak. A katonai aktivitás fokozása további súlyos morális kárt okozhatna, s az amúgy Izraellel szimpatizálókat is lehetetlen helyzetbe hozná. Ráadásul Washington időközben hivatalos kapcsolatot létesített, s párbeszédet kezdett a PFSZ képviselőivel, akik értésre adták, hogy amennyiben Samir kormánya szervezetüket elismerné és elfogadná tárgyaló- partnerként, véget vetnének a felkelésnek. Ez kétségtelenül figyelmet érdemlő ajánlat, hiszen nagy a tétje: presztízsvereség nélkül érne véget a felkelés. Samir azonban erre sem hajlandó, s most, miután végül is sikeresnek minősítheti amerikai útját, még kevésbé képzelhető el, hogy — legalábbis ebben a vonatkozásban — engedékenyebbé válik. Aligha járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy nehéz szívvel utazott „bemutatkozni” a régi, de új pozícióba került ismerősöknek. Hiszen már a Rea- gan-adminisztráció is „nyitott” az arabok (és palesztinok) irányába, Bush pedig nem hagyott kétséget afelől, hogy tovább kíván lépni ezen az úton. így hát, amikor Bush és Baker biztosították: nem kell tartania a kapcsolatok — úgymond — lazításától, a barátság a régi, s attól sem kell félnie, hogy a „nagy szövetséges” kedve és meggyőződése ellenére való lépésekre kényszenti, Samir megnyugodott, s károsítja a szent államkasszát, míg az utóbbi — törvény adta lehetőségeivel élve — az érvényes jogszabályok alapján menekíti pénzét az adóhivatal elől. (Az persze számít, hogy a pénz törvényes forrásból származik-e.) A harc lényege az, hogy míg az a adóhivatal lélekszakadva igyekszik betömni a réseket, az adófizetést kijátszók még hevesebben kutatják a joghézagokat, így aztán a pénz folyton mozgásban van, az eltitkolt vagyon egyre újabb létezési formát keres. A nagyjáték nyomán az ingatlanok ára a valós érték 30 százalékával emelkedett, s mindennapossá vált, hogy az orvos nyíltan megkérdezi páciensét: készpénzzel fizet uram, avagy számlát kér. Előbbi esetben ugyanis nem számítja fel az adót, a pénz fekete színt ölt, míg az utóbbiban köteles azt felszámítani — s ekképpen bevallani a bevételt. ”A minap megjött a rendelt hűtőgépem, és a szállító nyíltan megkérdezte: számlával (adóval) kérem-e, vagy készpénzzel fizetek” — háborgott az adócsalóvadász Borrell. A feldúlt adóvadász ezután Spanyolország két legbefolyásosabb „intézményéhez” fordult: felszólította a katolikus egyházat és a munkásmozgalmat, győzzék meg híveiket, hogy lelkiismeretesen fizessék meg minden adójukat, őt pedig támogassák a maradéktalan adófizetést célzó nemes kampányában. Felhívása mindkét intézmény részéről hűvös fogadtatásban részesült. Hogy az adóhivatal nem vicmég annak fejtegetésétől sem riadt vissza, hogy nehezményezze a PFSZ-nek amerikai részről történt de facto elismerését, a szervezet vezetőivel folytatott párbeszédet. A kibontakozáshoz tehát a washingtoni vendégjárás nem segített közelebb, legfeljebb any- nyiban, hogy a nemzetközi rendezés gondolatát nem veti el senki, s természetesen elfogadják a két nagyhatalom, pontosabban a Biztonsági Tanács öt állandó tagjának a részvételét. Mindennek ellenére még nem beszélhetünk áttekinthető és körülhatárolt washingtoni közel-keleti koncepcióról. Ugyanakkor — mintegy példaként — ismét hangsúlyt kapott, nyilván az évforduló ürügyén, Camp David tanulságainak felidézése. Márciusban volt ugyanis tíz esztendeje, hogy Me- nahem Begin, akkori izraeli kormányfő és Anvar Szadat, hajdani egyiptomi elnök kezet fogott, amely kézfogást látványos kéz- rátétellel erősítette meg az amerikai elnök, Jimmy Carter. Sokat változott azóta a megállapodás megítélése. Egyiptom is ma már gyakorlatilag „visszatért” az arab világba, s Kairóban is újra „otthon” van Arafat. Anélkül, hogy messzemenő következtetéseket vonnánk le az évfordulóból, annyit bízvást megemlíthetünk: a lehetőségre szolgál bizonyítékkal. Kölcsönös jó szándék esetében sor kerülhet zsidók és arabok kézfogására. Még akkor is, ha ezúttal ezek az arabok palesztinok. A lecke Tel Avivé most. A megoldás pedig— minden bizonnyal — még várat magára. cél, azt Lola Flores, a neves fla- menco-énekes esete bizonyítja: adócsalás címén bíróság elé állították, s bár a bűncselekmény (az adócsalás) vádja alól felmentették, mégis közel félmillió dollár „adóhátralékot” kellett fizetnie. Gyanítható, hogy Lolának még így is megérte — s az adóhivatalnak is. Elterjedt dolog, hogy ház vagy ingatlan vásárlásánál a valós értéknek csak a felét tüntetik fel a hivatalos okmányok — a többi „fekete pénz” lesz. A hatóságok tehát kitalálták, hogy az ügyletet bonyolító közjegyzők csak a deklarált érték után számíthatják fel jutalékukat, ha pedig a dolog kiderül, a „feketepénzhányadot” súlyos büntetőadóval sújtják. 1985-ben érdekes pénzmozgást indított el a spanyol alkotmánybíróság: úgy határozott, hogy a bankoknak ki kell adniuk az információkat az adóhatóságoknak ügyfeleik bankszámláiról. A pénz meglódult és irányt vett a biztosítótársaságok viszonylag alacsony kamatokat fizető kötvényei felé. Jósé Borrell figyelemre méltó megjegyzéssel kommentálta a spanyolok össznépi társasjátékát: ’’Fennáll a súlyos veszély, hogy elveszítjük ezt a csatát. Semmiféle politikát nem lehet érvényesíteni a társadalom akarata ellenére. Ha a társadalom úgy hiszi, hogy nem jogosan jársz el — nos, akkor nem jársz el jogosan” — mondotta, bizonyára az adóztatás határaira célozva. Érdekes bírósági ügyről számolt be néhány napja a svájci Basler Zeitung. Mint tudósításából kiderül, egy hatvannégy éves — mellesleg: magyar származású — nyugatnémet nyugdíjas nemrég autóján lakhelyéről rövid kirándulást tett Svájcban, s amikor el akarta hagyni az országot, a határon az autópálya használati díjaként kifizettettek vele 30 frankot, sőt, amiért ezt nem a sztrádára hajtás előtt rótta le, még külön száz frank bírsággal is sújtották. Végül is azért fordult bírósághoz, mert ezt szűkös anyagi viszonyai miatt méltánytalannak tartotta, s a hatóság eljárását „külföldi-ellenességnek” minősítette. Hivatkozott arra is, hogy csak tévedésből került az autópályára. A báseli bíróság azonban egyik érvet sem fogadta el, visz- szautasította fellebbezését. Határozatában kimondta: az autópálya-használati díj kifizetésének, az erre szolgáló címke megvásárlásának kötelezettsége az ország alkotmányos jogszabályain alapul. Törvény szabályozza a címke árát és a címke nélkül a sztrádán közlekedők bírságának százfrankos mértékét, és ez alól a bíróság nem tehet kivételt, nincs joga méltányosságot gyakorolni. A bírói indoklás szerint a panaszos nem hivatkozhat tévedésére sem, mivel az autópályák e mivoltát mindenütt sűrűn elhelyezett és közérthető jelzések mutatják. Az ítélet tárgyilagos megítéléséhez célszerű szemügyre venni az autópályák használatának svájci modelljét, amelyet bizonyos vonatkozásokban mintának tekintettek a magyar díjfizetési rendszer kidolgozói is, de amely lényeges jellemzőiben erősen elüt a nálunk tervezett intézkedéstől. Svájc autópálya-hálózatát ilyen jelszóval népszerűsítik a róla terjesztett soknyelvű prospektusok : "az ország legjobb útjai — 30frankért”. Ez a fogalmazás inkább szerénynek, mint dicsekvő- nek mondható. Svájcban ugyanis az autópálya-rendszer nemcsak az ország hatvanezer kilométeres úthálózatának legmagasabb- színvonalú — a legkényelmesebb és leggyorsabb utazást biztosító — részét képviseli, hanem egyúttal Európa egyik legfejlettebb ilyen rendszerének számít. A 41 293 négyzetkilométer területű (Magyarország fele nagyjából) alpesi országban az autópályák teljes hossza immár csaknem kétezer kilométert ér el, és valóban célszerűen megtervezett, ösz- szefüggő rendszert alkot. Összeköti az ország négy, szinte egyenrangúan fontos nagyvárosát (Bá- selt, Bernt, Zürichet és Genfet), s jól kapcsolódik az európai sztrádahálózathoz. A korszerű autóközlekedési rendszert az ország 1960-ban népszavazáson határozta el, attól kezdve hatalmas állami beruházásokkal alakították ki, s évente körülbelül száz kilométerrel ma is továbbépítik. Ugyancsak megszavazta a lakosság az autópályadíj bevezetését. A bérlet évi 30 frankos ára voltaképpen mérsékeltnek nevezhető. A körülbelül ezer forintnak megfelelő összeg nem kicsi, de Svájcban még a viszonylag alacsony (betanított munkások által elérhető) háromezer frankos havi jövedelemnek is csak egy százaléka, s természetesen a többi nyugati országból érkező turisták úti költségvetésében is meglehetősen elenyésző tétel. A svájciaknak nagyon megéri, hogy ennyi pénzért egész éven át autópályán juthatnak el hazájuk minden részébe, s az idő- vagy üzemanyag-megtakarítás révén az országban rövi- debb ideig tartózkodó turisták sem fizetnek rá a bérletre. Az évi díj csekély aránya miatt nem kellett rövidebb időtartamokra szóló díjtételeket alkalmazni. A személyautók és motorkerékpárok számára egységes összegű évi bérletek igen köny- nyen megszerezhetők: külföldön az utazási irodáknál, aütó- kluboknál, belföldön a határállomásokon, postahivatalokban, benzinkutaknál és sok más árusítóhelyen. A sztrádahasználat olcsósága és lerovásának egyszerűsége azt eredményezte, hogy a svájci címkerendszert az autósok elfogadták, megszokták, s általában nem próbálják kijátszani. így a hatóságok is megengedhetik maguknak, hogy a díjfizetési kötelezettség teljesítését nagyvonalúan és külön apparátus nélkül ellenőrizzék. Az autópályán haladókat ebből a szempontból csupán az a ’’veszély” fenyegeti, hogy a rendőrség — amúgy igen ritka — rutin- ellenőrzései során észreveszi a címke esetleges hiányát, és ilyenkor kiszabja a száz frank bírságot is. Az autópályadíjakból Svájcnak évente 170 millió frank körüli jövedelme van, vagyis rendszeresen több mint 5 és fél millió jármű gazdája vált évi bérletet a sztrádákra, és a statisztika szerint a címkevásárlók nagyjából fele külföldi. A bevételek az állami költségvetésbe folynak be, amely azonban tőlük teljesen függetlenül fedezi az utak fenntartásának és hálózatuk további fejlesztésének sokkal nagyobb állami kiadásait. A svájci modellnek van még egy fontos vonása: az autópálya- dijat az országban csak 1985-ben vezették be, amikorra már kiépült a valóban egész Svájcot átfogó és minden igényt kielégítő, a hasznos szolgáltatások egész sorát nyújtó sztrádahálózat. Azt az elemi, tisztes üzleti elvet alkalmazták, hogy valamiért adni kell valamit, vagyis: ellenszolgáltatás csak megfelelő szolgáltatásért jár. Ezért ma a Svájcban minél gyorsabban, biztosabban és olcsóbban célba jutni akaró autósok, motorosok is jó üzletnek tekintik a címkevásárlást: az egyébként bőségesen kínálkozó kerülő utak helyett szívesen választják az autópályákat, amelyek nagy előnyei jócskán megtérítik a fizetendő taksát. Az elmondottak fényében pedig talán már nem is látszik olyan merevnek és „drákóinak” a báseli bíróság elöljáróban ismertetett ítélete, noha ezúttal a gazdag Svájc vett ki pénzt egy nem éppen gazdag ember zsebéből... Sebestyén Tibor m HEVES MEGYEI A 3301 EGER. KLAPKA U. 9. «30/13-< 7. állásajánlatai: KÖZÉP-MAGYARORSZÁGI TEJIPARI VÁLLALAT Gyöngyös, Kenyérgyár u. 1. Felvesz gépkocsivezetőket D, E kategóriás jogosítvánnyal rendelkezők előnyben. MÁTRAI ÁLLAMI GYÓGYINTÉZET Mátraháza: Felvételt, hirdet az alábbi munkakörök betöltésére: olajkazánfűtő, szobafestő-mázoló, vízvezetékszerelő, takarítónő, konyhai kisegítő, szakács, vagy főzni tudó konyhalány, felvonószerelő, ápolónő, parképítő- és dísznövénytermesztő, bér- és munkaügyi előadó, klinikai laborasszisztens. ETERNIT VÁLLALAT Selyp. Felvételre keres erősáramú üzemmérnököt főenergetikusi munkakör betöltésére, MEO csoportvezető férfi munkarőt, érettségivel gyors- és gépírói képesítéssel, német nyelvtudással rendelkező titkárnőt, műszaki osztályára szakirányú középfokú végzettséggel tervező-szerkesztőt, középfokú végzettségű környezetvédelmi előadót. MÁV KITÉRŐGYÁRTÓ ÜZEM Gyöngyyös, Gyár u. 1. Felvesz műszaki rajzolót, valamint felsőfokú végzettséggel rendelkező normatechnológust. ORSZÁGOS ÉRC ÉS ÁSVÁNYBÁNYÁK KUTATÓ ÉS TERMELŐ MÜVEI Eger, Kertész u. 128. Felvételt hirdet felnémeti őrlő üzemébe villanyszerelő, TMK lakatos, lakatos és dózervezető munkakör betöltésére. Jelentkezés az üzem vezetőjénél Eger, Tárkányi út. Thurzó Tibor A „fekete pénz” Adózók és adószedők — Spanyolországban
