Heves Megyei Népújság, 1989. április (40. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-15 / 88. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. április 15., szombat HÉTVÉGÉ kérdés válasz Abody Béla: „Nekem mindig azt mondták, őszintének kell lenni...” — Halló, kedves Abody Béla! Annak idején, amikor ön szinte nap mint nap szerepelt a televízióban — túlzás nélkül állíthatom —, egy ország kedvencévé vált. Azóta egyik pillanatról a másikra eltűnt a képernyőről. Kevesen tudják, vajon miért? — Erre a következőt szeretném válaszolni... Elnézést kérek az iróniáért, de tapasztalataim szerint az újságírók, riporterek, inteijúkészítők jobban szeretik az érdekes magyarázatokat — még akkor is, ha ezekből egyetlen szó sem igaz —, semmint a valóságot, noha esetleg éppen ez jelenti az igazságot. Tehát: velem kapcsolatban semmiféle szenzáció, botrány nem történt, engem anno nem pofozott meg Péter Gábor, nem alakítottam illegális pártot — legálisát sem, sőt, azt is megígérem, hogy nem is fogok —, hanem egyszerűen arról volt szó, hogy nagyon súlyos betegségeken estem át. Ebből következően a fél lábamat levágták, és ettől elvesztettem a régi szépségemet, csinosságomat. Két éve nem vagyok utcán. Ez az egyik. Utána jött három darab műtét. Most várok egy újabbat, ami abból áll majd, hogy darabokra szétmetszik a hasamat, a fenekemet, mindenemet, amim csak van. Hát, ez volt az ok... Egy ilyen fokú szenvedéssel, egy effajta „megszépüléssel” nem nagyon lehet dolgozni, és — érthető okokból — tévézni sem. Annyit azért hozzátennék, hogy az amputálás óta volt már nekem a televízióban egy-két föllépésem, sőt a rádióban is akadt néhány. Persze, mind itt készült a lakásomon, mert máshogy nem ment volna. S ha minden jól megy, és Isten is úgy akaija, akkor lesz egy beszélgetésünk Szegvári Katival valamikor május vidékén, méghozzá az új lapról. Aztán arról is szó van — sajnos egyelőre ehhez még nem vagyok eleg jó állapotban —, hogy a tévé csinál rólam egy úgynevezett portréfilmet. Részben régi anyagokból, amelyeket Vitrayval mi kommentálnánk. — Jelentett-e bármiféle komolyabb változást, netán törést akár a magánéletében, akár a munkájában, hogy kissé kikerült a reflektorfényből? — Legfeljebb annyi történt, hogy ezt követően az írások domináltak, azok kerültek előtérbe. A nagy műtétem óta már megjelent egy könyvem, most E edig rövidesen indul a nyomdá- a a gyűjteményes kötetem, ami — nem tudni, miféle rejtélyes, furfangos állami okból — hirtelenjében aktuális lett. Szóval ez egy olyan jó kis kellemetlen kötet lesz... — Ön a rendkívül szókimondó emberek közé tartozik; sőt, tartozott akkor is, amikor még a szókimondás nem volt akkora divat, mint manapság. Arra lennék kíváncsi, hogy honnan vette és veszi ehhez az erőt, s hogy érték-e már emiatt retorziók? — Onnan vettem az erőt, hogy nekem mindig azt mondták — úgy a hittantanárom, mint az apám, s egyáltalán azok, akik számítottak valamit az életemben —, őszintének kell lenni. Ez az egyik. A másik pedig, hogy végtelenül dühös vagyok azokra, sőt gyűlölöm őket, akiknek most egy fél éve vagy egy éve esett le a tan- tusz, s most utólag bátorkodni akarnak. Bennem föl sem vetődött, hogy én ezt másként csináljam. Aki nem hiszi, jáijon utána, olvassa az írásokat stb. Szeretnék azok közé tartozni, akik megpróbálják megmenteni ennek a szerencsétlen hazának a becsületét. A retorziók? Megmondom én ezt nagyon pontosan. Igazán komoly retorziók nem voltak, s utálom azokat, akik lépten-nyomon azzal dicsekszenek, hogy őket így meg úgy megbüntették. Drámai retorzió tehát nem volt. Összesen négy alkalommal rúgtak ki engem az elmút évtizedek folyamán. Ezek főleg a Rákosi időszakra estek — persze, utána is volt egy —, de nem voltak igazán tragikusak. Érdekes módon börtönben — nyilván valami szórakozottságnak vagy tévedésnek köszönhetően — nem voltam. Valami okból engem nem csuktak le, nem is nagyon akartak. Ilyen mocskolódások, meg effélék akadtak. Például nem olyan régen láttam nyilatkozni a televízióban egy kiváló urat, valamelyik reformpártnak — ÜMÖSZ vagy ÜSZE, vagy mit tudom én, mi a fenének — a tagját, vezetőjét, aki annak idején a följelentés színvonalán írt ellenem egy cikket a Népszavába. Szóval az ilyenek úgy elő-előjövögetnek, s most ők a nemzeti hőseink... — Mostanság mivel tölti az idejét? Azért kérdezem, mert úgy hallottam, hogy rövidesen újra megindítja a Négy évszak című lapot... — Ezt el tetszett találni, mert valóban ez izgat mostanában a legjobban. Hat, annak idején a Négy évszakot — hogy úgy mondjam — adminisztratív módon megszüntették... Ennek körülbelül három esztendeje... — Ne haragudjon, hogy közbevágok. .. Milyen indokkal tették mindezt? — Nálunk, Magyarországon, az ember leszokik arról, hogy indokokat halljon, hogy indokokat mondjanak neki... Azért egy pár dolgot fel tudnék sorolni. Az egyik az volt, hogy néhány — az életszínvonalunkkal, meg hasonlókkal kapcsolatos — problémáról írtunk beszámolókat. Aztán mi is volt még? Ja, igen, egy másik, egy másik ami azzal függött össze, hogy a párt rendkívül szemérmes... Nagyon haragudtak rám azért, mert három éve odaprodukáltam egy meztelen nőt a borítólapra. Méghozzá azt a bizonyos, hírneves Mariettát... No, ebből lett, hogy szennylap vagyunk, meg ez disznóság, szemérmetlenség és így tovább. A vezető káder elvtárs úgy üvöltözött, mintha mondjuk legalábbis az anyaszentegyház képviselőjeként rohant volna neki ennek a dolognak. Egyszóval effélék estek meg, de más igazán nem volt. A Négy évszak most a legnagyobb rendben van, megkaptuk a hivatalos engedélyt a lapindításra, s úgy néz ki, hogy június elején meg is jelenik az első számunk. — Számomra borzasztó szimpatikus, hogy amikor ön visszatekint az élete eseményeire, akkor olyan kívülről, olyan bölcs iróniával szemléli akár a legkínosabb epizódokat is, hogy az szinte hihetetlen. Soha nem veszítette el ezt a tulajdonságát? S egyáltalán miből táplálkozik mindez? — Hát, hát, ez fogas kérdés... Valami olyasmi talán a válaszom, hogy ha már egyszer vagyok — jobb htján —, ha már egyszer „üzemelek”, akkor próbáljam valamennyire tartalmasán csinálni. Mondjuk ennyi... Ami az iróniát illeti... Ez a családomon belül volt divatos, szóval ez egy általános szokás volt, ezt hallottam az apámtól, a nagybátyámtól, másoktól. Nálunk ez természetes közlésformának számított. — Mi a véleménye mindazokról a folyamatokról, amelyek jelenleg mennek végbe hazánkban? — Nagyon nehéz kérdés, valóban az. De — tudja — engem igazából az izgat ebben az egészben, hogy lehetőleg ne ugyanazok csinálják a jelenlegi „kurzust”, akik egynéhány évvel ezelőtt csinálták... Ennyi lenne a felelet... S ne haragudjon, de arra kérném, lassan-lassan fejezzük be, mert — sajnos — nagyon elfáradtam... Sárhegyi István First Dog Megszaporodott a washingtoni Fehér Ház lakóinak száma — közölte az örvendetes hírt á bennfentes sajtó. Bush elnök kedvenc kutyája ugyanis 6 egészséges kölyökkel örvendeztette meg a gazdit. Millie — így hívják a First Dogot, vagyis az Első Kutyát — természetesen egy fehér kutyaólban végezte a sors által rászabott dolgát, a baljós előjelek ellenére szerencsésen. Hogy közelebbről mik voltak a kutyakörökben általában könnyedén viselt problémák, nem lehel tudni. Millie azonban — állítólag — annyira ideges volt a jelentős esemény előtt, hogy az elnök szobát változtatott, azért, hogy még csak ne is idegesítse a főszereplőt. Élet, élet, kutyaélet, ez aztán az élet! Max a holland műkarosz- szériá- jú autó Féltő gonddal tolják helyére a RAI kiállítási központban az első holland műanyag karosszériájú autót, a Maxot. A Max Motors cégnél gyártott, kézi erővel rétegelt poliészterből készült, 170 km/óra végsebességű sportkocsi kb. 25 000 dollárba fog kerülni. A gyárban egyelőre öt ilyen típusú autó készül el naponta. (Népújság telefotó — MTI Külföldi Képszerkesztőség) Megjelent, de betiltották Churchill néma maradt Winston Churchill „teljes és pontos információval rendelkezett arról, hogy a japánok megle- petéses támadásra készülnek az amerikai flotta ellen Pearl Har- bornál” — állítják egy Londonban megjelent, és azonnal be is tiltott könyv szerzői. Eric Nave — az ausztrál, majd a brit hírszerzés egyik kulcsembere, valamint James Rusbridger, az angol kémelhárítás egykori tagja nem is akármilyen bombát robbantott, azt állítva, hogy „Churchill mindenképpen ki akarta erőszakolni az USA hadbalépését, ezért aztán eltitkolta az információt Roosevelt előtt még akkor is, amikor a japán flotta már útban volt Pearl Harbor felé, amikor már tudták, hogy 1941. december 7-én várható a rajtaütés.” És az be is következett. Meghalt 4500 amerikai katona, és gyakorlatilag megsemmisült a csendes-óceáni flotta. A könyv megjelenését állambiztonsági okokra hivatkozva nem engedélyezték, a The Independent azonban ismertette a tartalmát. Ebből kitűnik, hogy az angolok már a húszas évek óta szemmel tartották a japán hadihajók minden mozgását az egyik szerző, Nave kapitány jóvoltából, aki ausztrál kiküldetésben dolgozott Japánban, majd 1925-től ő vezette a londoni hírszerző iskola japán tagozatát. „1940-től gyakorlatilag minden nehézség nélkül elolvashattuk a japán flotta titkos üzeneteit, a munka inkább unalmas volt, mint gehéz” — mondotta. Ezt az unalmas élményt azonban sohasem osztották meg az amerikai szövetségessel. Ennélfogva azok nem tudhatták azt sem, hogy Jamamoto admirális november 20-án éjszaka a következő döntő fontosságú parancsot adta: „21-én éjfélkor megkezdődik az ellenségeskedés második szakasza.” London számára nem volt titok, hogy 6 repülőgép-anyahajó, 2 csatahajó, 3 cirkáló és 9 torpedóromboló elhagyta a támaszpontot. Megfejtették azt az utasítást is, miszerint ezeknek az egységeknek december 4-re készenlétben kell lenniök. Már december 1-én Churchill előtt volt a japán flottaparancsnok üzenete: a hajóknak december 7-én Nitakamaja magasságában kell lenniök. Minthogy az említett név Japán legmagasabb hegyével azonos, nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy lefordítsák a parancsot: a támadás ezen a napon várható. „Természetesnek tartottuk, hogy Churchill megosztja az információt a legfontosabb szövetségessel, és úgy véltük, az amerikaiak is készülnek. Aztán nem értettük, hogy miért nem védekeznek? A magyarázat nyilvánvaló: Churchill szándékosan nem adta át a japán előkészületekről gyűjtött anyagot. És ez a magyarázata annak is, hogy miért nem jelenhet meg a könyv.” Kívánkozik a kérdés, melyet oly sokszor feltesznek: mi lett volna, ha... Nos, a szakemberek nem szeretik a képzelet játékait. Az áldozatok pedig, tudvalévő, sohasem vitatják, hogy mikor és miért történelmietlen némely kérdés. „Jókedvűen” Sztrájk itt és ott Mostanában, amikor oly gyakori a korábban tabutémaként kezelt sztrájkkérdés, egyéb tapasztalat htján a legjobb, ha fúrások után nézünk. Az 1953-ban kiadott Idegen szavak szótára (Szikra, Budapest) szerint: „A sztrájk előre megbeszélt együttes munkabeszüntetés, a tőkés társadalomban a munkásság legfontosabb harci eszköze jobb életfeltételek elérése, vagy politikai követelések érvényesítése céljából. Míg régebben a haladottabb kapitalista államok legalább formálisan elismerték a munkásság sztrájkjogát, újabban ez a formális elismerés is megszűnt...” Mobutu Sese Seko zairei elnök — a Spiegel azon kérdésére, hogy: „Sztrájkolhatnak-e az ön polgárai?” — így válaszolt: „Folyton sztrájkolnak, havonta mindig akad valahol egy sztrájk. Ez tréfálkozóvá, ötletessé, jókedvűvé teszi az embereket.” És a világ még mindig keresi az állandó jókedvhez vezető utakat. A szépség ártalmas A tünetek: szorongás, pánikhangulat A szépség ártalmas. Ezt a tanulságot vonhatnánk le a firenzei Santa Maria Nuova klinika nemrég nyilvánosságra hozott statisztikájából. Miszerint az elmúlt tíz esztendő során 106 külföldi turistát szálh'tottak az idegosztályra, mert rosszul lettek a műélvezettől. A kórház főorvosasz- szonya azt is elmondta, hogy az élmény jobban megviseli a nőket, erősebben érinti az európaiakat, inkább veszélyezteti a haja- donokat és a nőtleneket. A tünetek: szorongás, pánikhangulat, látászavarok, eufóriás öröm, erős szívdobogás, hallucinálás. Mint a felsorolás is tanúsítja, elég sokféle baj leselkedik szegény turistákra, akik mindennek ellenére tömegesen keresik a veszélyforrást, Michelangelo, Botticelli, Giotto és az itáliai művészet más klasszikusaival való találkozást. A betegség neve: Stendhal-szindróma. Azért, mert a műélvezet, útinaplója szerint, őt is beteggé tette. „A meg- indultságnak arra a magaslatára jutottam, ahol a művészet adta mennyei élmények a szenvedélyes érzelemmel találkoznak. Szívdobogás fogott el, amikor kiléptem a Santa Crocéból, ez az amit Berlinben idegfeszültségnek neveznek; teljesen kimerültem, s attól féltem, menten ösz- szeesem” — írta 1817-ben oly tökéllyel, hogy — mint tudjuk — az útiélményt világszerte jegyzett kóresetté tette. A Vörös és fekete írója nevét adta egy betegséghez, a Stendhal-szindrómához. A lényegen mit sem változtat Henri Martineau francia irodalomtörténész kiegészítése: „Stendhal leírása teljes egészében Párizsban készült, rendszeresen felhasználva tíz hónapi bibliográfiai tanulmányt... A múlt minden formájában érdekli; kalandokat eszel ki, találkozásokat rögtönöz, kirándulásokat ír le, melyeket nem tett, műalkotásokról ítélkezik, melyeket nem is látott.”
