Heves Megyei Népújság, 1989. április (40. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-15 / 88. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. április 15., szombat NÉPÚJSÁG-HÉTVÉGE 7. Az Operaház A Yárkert-kioszk Az építészet kimagasló művésze Százhetvenöt éve született Ybl Miklós Szerencsés az a nép, amelynek jól képzett és tehetséges építészei vannak. Mert nincs senki és semmi a természeten kívül, ami jobban meghatározná az emberi civilizáció arculatát, mint a bennünket körülvevő tér jól-rosszul sikerült épületei, építményei, amelyek életünk meghatározó részeivé válnak. Egy-egy jellegzetes épület akár a város vagy az ország jelképe is lehet. Valamely ország építészeti karakterét mégsem néhány kimagasló alkotás adja meg, hanem az a sok tízezer ház, utcasor, tér, amelyben naponta megfordulunk, amellyel együtt élünk. A szép látvány ízlést alakít, kritikai érzéket fejleszt. A talentumos építész műalkotásaival figyelemre méltóan hat mindazokra, akik találkoznak műveivel. Kimagaslóan nagy művésze volt hivatásának a 175 esztendővel ezelőtt, 1814. április 6-án, Székesfehérvárott született Ybl Miklós, aki nagy munkabírással sok megbízásnak tudott eleget tenni. Mégpedig igen magas színvonalon. Nála egyre ment, hogy palotát vagy házacskát bíztak rá, egyforma művészi igénynyel nyúlt mindegyikhez. Az építészettörténet szerint a német Semper és a francia Gamier mellett a neoreneszansz leghivatot- tabb képviselője. (A neoreneszansz a reneszánsz stílus elemeiből alkotott, s a XIX. század második felében igen kedvelt építészeti irányzat volt.) Ám hosszú űt vezetett a csúcsig. Építészeti tanulmányait Ybl a bécsi Polytechnikumban kezdte. Miután végzett, négy évig dolgozott a Nemzeti Múzeum megalkotója, Pollack Mihály mellett, innen a bécsi H. Koch- hoz ment, akinek megbízásából a prágai Kinsky-villa építését ellenőrizte. Tanulmányait 1840- ben a müncheni akadémián folytatta, innen Itáliába utazott. Hazatérte után Pollack Ágosttal társulva együtt tervezték az ikervári Batthyány-kastélyt. Ekkor kérvényezte felvételét a Magyar Építő Céhbe, ahova azonban húsz esztendőn át nem vették fel! Ezután kisebb-nagyobb tervezési és újjáépítési munkákat végzett, míg 1845—1855 között megépíthette első nagy művét, a fóti templomot, kiérlelt romantikus stílusban. Első pesti alkotása a Múzeum körút 7. számú, úgynevezett Unger-ház, még ro-' mantikus stílusban. 1859-ben gróf Széchenyi István megbízta a nagycenki templom felépítésével, amelyet szintén a romantika jegyében készített el 1864-ben. A hatvanas évektől stílusa lépésről lépésre közeledett a neo- reneszanszhoz, amint azt a Nemzeti Múzeum mögötti paloták tanúsítják. Nevezetes műve a mai Bródy Sándor utcai volt képviselőház 1865-ből (ma Olasz Intézet). Sorban emeli Pesten a bérházakat, palotákat, közintézmények székházait, templomokat, sőt egy kutat is, a Danubius-ku- tat,amely eredetileg a Kálvin téren, ma az Engels téren áll, és Fessler Leó szobrai díszítik. Műveinek egyenkénti felsorolására nincs hely. Csupán egyetlen mondattal jellemezzük munkásságát: Hekler szerint messze kimagaslott építész kortársai közül, és „élete főműveiben (Királyi Operaház, Várkert-bazár, Szent István Bazilika) az olasz érett renaissance szellemének és formavilágának lett hitvallója, de sohasem puszta utánzója...” Valóban, 1870-től sorban építi mesterműveit, amelyek azóta is büszkeségei fővárosunknak: a közgazdasági egyetem napjainkban gyönyörűen rendbehozott épülete, a királyi palota krisztinavárosi szárnya és a Bazilika. Ez utóbbit ugyan Hild kezdte el, de Ybl folytatta, és az először beomlott kupolát újra tervezve építette meg. Teljesen Ybl Miklósé a Várkert-bazár előtti keskeny, hosz- szúkás Ybl Miklós tér, amelyen a nagy építész szobra, mögötte az ugyancsak Ybl építette eredetileg szivattyútelepeknek tervezett Várkert-kioszk áll, sajnos, méltatlanul elhanyagolva, rogyadozva, helyenként romokban a Várkert-bazárral együtt. Cs. K. A tenger „gyümölcsei” Az ember kapcsolata a tengerrel régi korokra nyúlik vissza. Régészeti leletek bizonyítják, hogy az ember sok évvel időszámításunk kezdete előtt már meglovagolta a hullámokat, rövi- debb-hosszabb utakra indult kezdetleges vízi járművein. Táplálékát is a tengerből egészítette ki, halászott. Sokáig ezek is maradtak a tenger hasznosításának a módjai, és csak miután az ember bejárta a tengereket, megismerte a földgolyót, kezdte el tanulmányozni magát a tengert. Az elmúlt 100 év alatt lassanként megismerte a tenger értékeit, de a kiaknázásukra irányuló kísérletek csak az utóbbi néhány évtizedben kezdődtek el igazán. A Föld felszínének valamivel több mint kétharmadát, 71 százalékát bontja víz. A tenger az emberiség nagy élelmiszerforrása, amely egyre nagyobb mennyiségű táplálékot képes biztosítani. Már ma is jelentős a tengerekből nyert élelmiszer mennyisége, de ez a világ gyorsan szaporodó népessége miatt a jövőben növekedni fog. Ezt a számok is bizonyítják: 1950-ben a világ halászatának hozama 21 millió tonna, 1970- ben pedig már 69 millió tonna volt. A becslések szerint az 1990-ben halászott halmennyi.- ség meghaladja majd a 100 millió tonnát. Az óceánok vizében körülbelül 150 ezer állatfaj (közülük 15 ezer halfaj) és több mint 10 ezer növényfaj él. A halhúson kívül alkaímasak emberi fogyasztásra a tüskésbőrűek, a puhatestűek (kagylók, csigák) és a rákok is. Újabban a tengeri algákat is hasznosítja az ember, főként a háziállatok takarmányozására. Végső fokon persze így is emberi táplálékká válnak, de kísérleteznek közvetlen felhasználásukkal is. Japánban körülbelül 900 ezer tonna algát takarítanak be évente. Ezek ipari feldolgozása is megkezdődött már. Műtrágyákat készítenek belőlük, és főMesterségesen tenyésztett tengeri kagylók bőséges választéka Kínában (MTI-Külföldi Képszolgálat) leg a gyógyszeripar nyer általuk értékes nyersanyagokat. A tengeri halászat a világ álla- tifehéije-termelésének jelenleg körülbelül 15 százalékát adja, melynek nagy részét ma még a halliszt jelenti. A tudósok véleménye szerint az ezredfordulóra az emberiség a fehéijeszükségle- tének 20—40 százalékát szerzi majd a tengerből. Reálisnak tűnik ez a számítás, különösen ha figyelembe vesszük, hogy az ember eddig inkább csak „aratott” a tengeren, anélkül, hogy „vetett” volna. De ha erőteljesen beavatkozik a tengeri halak tenyésztésébe — szaporításuk elősegítésével, nemesítéssel — nagyobb hozamokra számíthat majd. A hosszú tengerparttal rendelkező országok újabban az alsóbbrendű állatok („a tenger gyümölcse”) mesterséges tenyésztésével is sokat foglalkoznak — sikerrel. Különféle kagylók „farmokon” való tenyésztéséből az állatok sok-sok tonnája kerül piacra. „Légyen az Úrnak dicsőség mindörökké és örvendezzen az Úr az ő teremtett állataiban.” Okos állatok Mottó: 104. sz. zsoltár: Az emberek többsége nem ismeri az állatokat. Sokan úgy vélik, hogy az állatok oktalanok, buták, bárgyúak és ha sérteni akarunk valakit, így titulálunk: te állat. Azt manapság már senki sem tagadja, hogy testünk felépítése, szerveink működése az állatokéval úgyszólván azonos. Az állatok intelligenciáját egyszerűen nem ismerjük, és így azt sem, hogy az állatvilág jelrendszere mi mindenre teszi képessé, alkalmassá e lényeket. Ha ismernénk, csodálnánk őket. Sőt! Tanulhatnánk is tőlük... Manapság, amikor fellendülőben van a világon az állatkultusz és harcot folytatunk állatfajok végleges kipusztulása ellen, többen szentelik életüket arra, hogy jobban megismerjék ezeket a lényeket, az emberiség legfőbb segítőit, társait. Együtt élünk, tenyésztjük és megesszük az állatok jelentős részét és mi tagadás, az emberiség nem tudna megélni az állatok nélkül. Tanulmányok, tudományos értekezések, sőt regények, filmek jelennek meg hűséges barátainkról és elkápráztató intelligenciáról tanúskodó tapasztalatokat szerzünk például a delfinekről, az elefántokról, más tanulékony állatfajról. Miközben bámulatba ejtenek saját felfedezéseink, mind több kérdés marad megválaszolatlanul: hogyan tájékozódnak a madarak, az emberhez való hűség, ragaszkodás, önfeláldozás miből, honnan táplálkozik? A finomnál is finomabb, az ember által nem érzékelhető „titkos” jelrendszerük miként működik? Gyakorta emlegetjük, hogy a mózesi kőtáblára írt tíz parancsolat betartása és betartatása erkölcsünk alapja, túlélésünk záloga. És mégis mennyien és menynyiszer megsértjük ezeket az erkölcsi normákat. Ölünk, lopunk, fajtalankodunk, értelmetlenül irtjuk egymást. íme egy új gondolat, amelyet talán papírra még senki sem írt le: az állatok nem vétkeznek e parancsok ellen. Az oroszlán csupán akkor végez áldozatával, ha éhes, egyébként a zebrák békésen legelhetnek Afrika szavannáiban a tigrisek, a leopárdok és a többi ragadozók közelségében. Az állat nem hazudik? Ószintén viselkedik; ragaszkodik, hízeleg, szolgál, haragszik, ók is gondoskodnak a fajfenntartásról és ezt természetesen a maga idejében teszik. Féltik, őrzik, menekítik fiaikat, életük kockáztatásával is védelmezik azokat az emberek elől. Az állat ragaszkodó, hűséges barát, érzékeny idegrendszere van, megérzi a bajt, a veszélyt és azt igyekszik elkerülni. A hasonlításokat természetesen nem szabad egyértelműen elfogadni, egyebek mellett azért sem, mert sajnos nem ismerjük eléggé az állatokat, amelyekkel emberré^válásunk óta együtt élünk. Úgy tűnik, manapság mind jobban szeretnénk ezt, de mind több a titok és a rejtély. Néhány érdekes történettel, példával szeretnénk szolgálni a továbbiakban arra vonatkozóan, hogy az állatok megérdemlik figyelmünket, kíváncsiskodásun- kat, tanulmányozásainkat. Any- nyi biztos, hogy az állatok táplálékuk megszerzéséért, fajfenntartásukért, életük megóvásáért mindent megtesznek, sőt kockáztatnak is. Kifinomult érzékszerveik és a „félelem” az, amely megóvja őket a veszedelmektől. Az a félelem, amely az állatokat megmenti, az embereket megalázza és tönkreteszi... *• Közismert, hogy a fürj és a fogoly, a hazai madárvilág között — a túzokhoz hasonlóan — kipusztulásra ítélt, legalábbis sajnos effelé halad. Védettségük indokolt, házi tenyésztésük ellentétben a fácánnal — aligha megoldható. — Egy alföldi kukoricás homokos, napos végében fogolycsalád fürdött a porban. A mindig figyelmes fogolymama észrevette a fölöttük köröző héját, mire gyors vészjelzést adott le. A fiókák szétrebbentek és egy szem- pillantás alatt eltűntek a még térdig sem érő kukoricásban. A ragadozó mind lejjebb landolt, mire az anyamadár törött szárnyúnak tettetve magát a tábla szélén, a takarást fel sem használva, vergődni látszott és szinte kínálta magát a héjának. Amikor az lecsapni készült, elbújt egy pillanatra, majd ismét feltűnt és betegséget színlelve a csibéitől ellenkező irányba csalta az éhes ellenséget. így ment ez mintegy negyedóráig,majd a héja megunta a „játékot” és magasba lendülve eltűnt a felhők alatt. Amikor az anya újra biztonságban érezte a családot, hívó szóval ismét egy- begyűjtötte övéit. Túljárt a ragadozó eszén... ♦ Ki gondolná, hogy a mezei nyúl, milyen ravasz állat, ellentétben a rókával, amelynek ravasz híréhez képest, százszorta ravaszabbnak kellene lennie: — Csikorgós, hideg téli éjszakán ült a vadász a szalmakazal tövében rókát, illetve rókabőrt remélve. Elővette a nyúlhívó sípot, amely — ha ügyesen használják — úgyszólván tökéletesen utánozza a hurokba jutott nyúl keserves sírását. Hallotta ezt valahol a róka, és meg-megállva, figyelve ugyan, de egyenesen loholt korgó gyomorral az ígérkező „vacsora” felé. Elővigyázatlanságára ráfizetett. Nem így a nyúl! Baktatott az erdő szélén ugyanezen a téli estén. Ragyogott a Hold a havas tájon, a nyúl vackolni akart, éjjeli szállást keresett. Tudta jól, hogy hová igyekszik, ismerte a bokrokat, a szélvédett laposokat, de nem futott oda egyenesen, hanem úgynevezett „cselugrásokat” alkalmazott. Jobbra, balra kitért útirányából, majd ugyanazon a nyomon tért vissza és haladt előre még egy darabig. Ezek megtévesztő cselek voltak! Úticélja végén azután egy hatalmas ugrással a vackához érkezett... * Nem új keletű természetesen az állatok viselkedésének a megfigyelése, hiszen már az ókor klasszikusai is nagy előszeretettel tették közre megfigyeléseiket, kifogyhatatlan a múlt az állatmesékben, de a valóságos történetekben is. Lássunk ezek közül néhányat: — Az elefánt érzelmi képességeit nem lehet mendemondákkal lekicsinyelni, hiszen az állati lélektan krónikásai számtalan dokumentummal szolgálnak! Egy nápolyi elefánt viselt dolgairól Buffon is megemlékezik. Ennek az elefántnak az volt a dolga, hogy nagy rézkondérokban vizet hordjon. Ha egyik-másik kondér kilyukadt, elküldték az elefánttal a rézműveshez foltozni. Az történt, hogy amikor az elefánt észrevette, hogy a kondérból folyik a víz, egyenesen a rézműveshez vitte és szokása szerint megvárta, amíg az befoldozza... * Apion alexandriai bölcsész beszélte el hajdan a filmre kívánkozó történetet, amely szerencsére a középkori sötétségben sem kallódott el, hanem a XII. században megjelent a Gesta Ro- manórum című világhíres példázatgyűjteményben. Magyarországra 1695-ben jutott el, amikor az említett könyvet Haller János magyarra fordította. Egy Watson nevű anglikán lelkész századunkban könyvet írt az állatok értelmi képességeiről és ebben elfogadta a régi történetet: — Androclus a szökött rabszolga bolyongásai során egy oroszlán barlangjába tévedt, de az támadás helyett alázatosan morgott és felemelt talpát mutatta a vendégnek. Hatalmas tövis fúródott oda! A rabszolga kihúzta a tövist, az oroszlán viszont hálából egy időre megosztotta vele a barlangját. Az élet úgy hozta, hogy később az oroszlán a cirkuszba, a rabszolga pedig az ítélőszék elé került, ahol úgy döntöttek, hogy vessék a cirkuszba a vadállatok elé. Ott ráeresztettek egy hatalmas hímoroszlánt, amelynek ordításától a rabszolga és közönség félholtra dermedt, de csodával határos eset történt. Az oroszlán körülszimatolta az embert, és nemhogy felfalta volna, hanem lába elé hevert és hálásan dorombolt. A rabszolgát kegyelemben részesítették. Se szeri se száma az állatokkal kapcsolatos talán mesébe illő, de többségükben igaz történeteknek. Merlé: Állati elmék! Ki ne ismerné a csodálatos delfinek históriáját, a mai napig is megfejthetetlen „csodákat” az állatok időérzékéről, az egymással való kommunikálásáról, a megtanított képességeikről? Utazásaik egyenesen elképesztő teljesítményekkel lepnek meg minket. Miként lehetséges, hogy egy babszemnyi szív, ezer és ezer kilométereken keresztül töltse be a motor szerepét és vigye, hajtsa tulajdonosát végcéljáig? Láttam táncoló szarvasokat, akik oly kecsesen lejtettek a tavaszi napfényben a tisztáson, mintha valóban állati lakodalomban lettek volna. Megfigyeltem állatközösségeket, tudok olyan vadállatról, amely felnevelte, tejével táplálta vetélytársa fiait... Ezek nem mesék, még csak nem is Miskolczi Gáspár 1769- ben megjelenő „Egy jeles vadkert” c. munkájából valók, hanem oly valódiságok, amelyeket minden állatbarát és természet- rajongó igazolni tud, vagy az említettekhez hasonló példákkal szolgálhat. Wolfgang Franzius latin nyelven így elmélkedett: az állatvilág rendeltetése, erkölcsi útmutatás az emberiség számára... Lehet, hogy igaza van? Szalay István
