Heves Megyei Népújság, 1989. április (40. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-15 / 88. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. április 15., szombat Erdőtelki változások Kovács doktor kertje megmenekült Kuznyecov utcája Az új orvosi rendelő Ebédelni akarunk Erdőtelken. Megállunk az autóval a központban, a vendéglő előtt. Katika néni, az „egységvezető” fejből mondja az étlapot, csontleves finommetélttel, rántott hús rizzsel és kompót. De még várjunk egy kicsit, most jött a teherautó, lisztet és egyéb alapanyagokat hozott a konyhára. Addig Katikától, a pultoslánytól kérünk két kólát. Körülöttünk munkások, akik megszomjaztak délidőben, ők is üdítőt isznak. Az önkiszolgáló részen csak ketten vagyunk. Nincs még vége a tanításnak. Nem jöttek a gyerekek. A nem messze lévő iskolában ugyanis nincs menza, naponta 50-60-an ebédelnek itt. Mire útnak indulunk már másodszor szólal meg az énekesnő, Tanita Tikaram hangja. Felnézünk a hangfalakra, de az azokból jövő vezeték bánatosan lóg a fal mellett. A pultnál szól a magnó. 120 forintot fizetünk ketten, igazán olcsó. Közben újabb teherautó érkezik; meghozták a sört. A tulajdonos megőrült Sétálunk a meleg tavaszi utcán, fölöttünk az első gólyák rep- desnek. Nem kell sokat mennünk, hogy megtaláljuk a nevezetes erdőtelki arborétumot, amelyet már a Dormánd — Heves útszakaszon is hirdetnek. A kerítésen tábla: a kapu zárva, tessék csöngetni, két-három percen belül jövök! Benyomjuk a gombot és várunk. Az arborétum melletti Buttler-kastélyt nézzük. Jelenleg eléggé romos, hiszen éppen felújítják. Az építtető a tanács, a kivitelező a helyi téesz. Csak nem jön senki, csöngetünk még egyszer, hosszabban. Egy pillanaton belül felénk biciklizik bentről egy férfi. — Nyitva van a kapu — mondja — az asszonyok elmentek ebédelni. Lenyomjuk a kilincset és röhögünk magunkon. Aztán az ajkunkra fagy a mosoly, amikor az arborétum vezetője Novak Károly a kastély és a kert sorsáról kezd mesélni. — Maguknak szerencséjük van, hogy nem látták a kastélyok pusztulását. — Ott kezdődött a baj, amikor itt 1945 tavaszán „Ivánék végigvonultak”. Úgy higyjék el, hogy a falu legalját tették meg vezetőnek. Akkor a kastély tulajdonosa Kovács doktor úr volt. Ö akkoriban már csak az itt lakókat gyógyította, de olyan ember volt, hogy ha bárki bejött a faluból, megvizsgálta, és még tíz pengőt is adott neki, hogy azon vegye meg a gyógyszert. Őt zavarták le a cselédházba, a festményeket, a könyveket elégették és később állami gazdaság lett az épületből. Azok tovább pusztítottak. Ennek az lett a vége, hogy Kovács doktor megőrült, s 1955-ben meghalt. A kertet is már kijelölték lakóházhelynek, de végül szerencséje volt. Egy egyetemi tanár ismerte a gyűjteményt, s mivel 1950-ben még neki volt szava, országos védettségre javasolta. De csak a 70-es évek második felétől kezdődhetett meg a bővítés, és főleg az utóbbi öt évben fejlődtünk sokat, amióta a Bükki Nemzeti Park átvette a területet. Addig ivóvíz sem volt, azóta pedig létesült üzemi épület a dolgozóknak, a gépeknek. A kastélyban 1984- ig iskola volt, akkor elment a négyszáz gyerek. Régi óhaj volt már ez, hiszen rendkívül zsúfoltan voltak. A téesz akkori elnöke beszélte meg a tagsággal, hogy a nyereségükből ajánljanak fel az új iskolára. Ez meg is történt, de valakinek ez nem tetszett, úgy hogy jöttek a revizorok a téeszbe ellenőrizni. Nem találtak semmit. A megyei tanács sem támogatta a tervet, de megnyertük az ügynek a jelenlegi igazságügyminisztert, aki Erdőtelek szülöttje, így sikerült, s most itt majd szálloda lesz. De erről a tanácselnök többet tud... Nemzetközi fogadó Néhány perc van még hátra a községi tanácsülésig. Fontos témáról, a költségvetésről lesz szó. Oszlánczi István elnök mégis készséges, hellyel kínál és belevág: — Falusi turisztikai központot kívánunk kialakítani. Kétcsillagos fogadót, amelyet 60-62 látogatóra tervezünk. Lesz tanácsterem is, ahol akár nemzetközi szimpóziumokat rendezhetnénk. Az a gondunk, hogy még nem tudjuk ki lesz az üzemeltető, ezt rövidesen el kell dönteni. Annál is inkább, mivel a 90-es évek elején már szakmai vezetőnek kell lennie. Biztosan látták az új épületet a kastély mellett, abban fog működni a konyha, mert lesz étterem is. Hamarosan készen leszünk, 1990. december 31-e az 50 milliós beruházás átadásának végső határideje. — Említette a nemzetközi tanácskozásokat. Úgy gondolom, hogy ehhez a falu többi részét is csinosítani kell... — Erről még inkább ne kérdezzen. Valószínű, hogy így lesz, ám még nincs konkrét elképzelésünk. Ki volt Kuznyecov Nyikolaj Vlagyimirovics? Az egyik házon emléktáblát pillantunk meg, amelyik azt adja hírül, hogy 1945-ben ott halt hősi halált Kuznyecov Nyikolaj Vlagyimirovics. (Állíttatták a hálás erdőtelkiek 1969-ben). A lakásban jelenleg Péter Judit lakik. Megkérdezzük tőle: ki volt Kuznyecov Nyikolaj Vlagyimirovics? Azt mondja, nem tud róla semmit, nem régen költözött ide, de „elvan” a táblával. Korábban már járt erre a szovjet hős felesége és voltak koszorúzások is. Mostanában azonban nem történt semmi ilyesmi. A falunak persze rossz a nyelve. Van, aki azt állítja, hogy a katona egyszerűen leittasodott és öngyilkos lett. Más úgy hallotta, „öregségben” halt meg, ám hős volt, mert részt vett a falu felszabadításában. Van a faluban egy másik emlékmű is, amely az ösz- szes Erdőtelken megfordult szovjet katonát élteti. Az oszlop körül park van, körülötte kerítés, azon kiskapu, azon pedig lakat... „Én vagyok a tanyagazda” Erdőtelek megbízott párttitkárát keressük, aki az általános iskolában igazgatóhelyettes. Neki egyébként kilenc funkciója van, ő többek között a tanácselnök-helyettes, az MHSZ-titkár, és tagja a Heves Városi Úttörőelnökségnek. Épp felőle tudakozódunk az egyik tanító néninél, amikor az első emeleten valaki ütni kezdi az ablaküveget, és ingerülten integet, hogy menjünk fel. Elindulunk a lépcsőn, gyerekek ordítanak ránk: kik vagytok, filmesek? Hasonló a fogadtatás Török László igazgató irodájában is, ugyanis ő volt az, aki az előbb invitált. Bemutatkozunk. — Én szeretem az alternatívokat — közli —, de rendnek azért kell lennie, itt nem lehet anarchia. Ha maguk ide bejönnek, akkor először engem kell megkeresni. Én vagyok a tanyagazda. Magyarázzuk, hogy a helyettesével szeretnénk beszélni, s mivel vele csak most találkozunk, így „bejelentkezünk.” — De láttam, hogy már tölti be a fényképezőgépet az udvaron — mutat Koncz kollegám masinájára. — Sok most a probléma, éppen ezért ehhez tőlem kell engedélyt kérni. Én vagyok a tanyagazda. Honnan jöttetek, főiskoláról? — Népújságtól, Egerből. — Értem. De azért rendnek kell lennie. Bocsánat a tegezé- sért. Tessék kérdezni! De hát mi továbbra is Szabó Benedeket keressük, s miután ezt elmondjuk, búcsúzunk. A megbízott párttitkárral a folyosón találkozunk. Csak azt kérdezzük tőle, amit eredetileg is akartunk: mennyiben érezhetőek Erdőtelken az országos változások? Ó így válaszol: „egyáltalán nem, hála istennek...” A faházat lebontották Kevesen tudják a faluban, hol is található a Magyar Filatéliai Vállalat erdőtelki kirendeltsége. A telefonkönyvben lévő cím már nem érvényes, azóta új helyre költöztek. Végül mégis rájuk lelünk egy családi ház néhány szobájában. Ketten fogadnak bennünket — Szigili Jan cwné vezetőhelyettes, és Szatló Istvánná — ám összesen 45-en készítik a bélyegsorokat bedolgozóként a környező községekben. Külföldre szánják munkájukat, tematikus sorokat készítenek, különNegyvenhárom év után felújítják a kastélyt böző országok olimpiával, vagy éppen az állatvilággal kapcsolatos bélyegeiről. Azt mondják, valamilyen rejtélyes oknál fogva a helyi tanács nem szereti őket, pedig hát nem szívnak el semmiféle munkaerőt, nyugdíjasokat, gyesen lévőket foglalkoztatnak főleg. Szigiliné félje korábban önkéntes rendőr volt, s a szolgálati lakás udvarán építették azt a faházat, ahol korábban székeltek. Két hét után azonban szólt a tanács, bontsák le. így most bérelik ezt a házat, s készülnek az új építkezéshez. Egyébként jól érzik magukat. Aki szorgalmasan dolgozik, akár heti kétezret is keres. Merre van Tenk? Utoljára autóval is körbejárjuk a települést. Kis utcákban bolyongunk, hepehupákon zöty- kölődünk. Délután van már, hazajöttek a lányok az iskolákból, lenge ruhákban bicikliznek, beszélgetnek. Sokan nézik a kocsinkat: kik lehetnek ezek, nem lehet sűrű vendég errefelé az idegen. A cigánysoron házromok között csöppecske épületek, némelyik előtt a hátát a falnak támasztva fekszik egy-egy férfi, bámul a semmibe. Van, aki talán favágásból érkezik, mert jókora fejszét hoz magával. Megállunk mellette. — Kit keresnek? — kérdezi, úgy hogy nem tudni igazán barátságosán-e vagy bizalmatlanul. — Kérdezz tőle valamit — súgja társam. Talán rossz beidegződés, de én a hideg baltafejre nézek és ekképp vágom ki magam: — Egy kicsit eltévedtünk, merre kell menni Tenk felé? — Arra — mutat egy irányba a szekercével. Elindulunk, ő tovább bandukol hazafelé, ahol negyven éve lakik. írta: Kovács Attila Fotó: Koncz János Bélyegsorozat Erdőtelekről az NSZK-ba Tavasz van, gyönyörű...! A hála virágai Szűz Máriának^ Gáz — van!
