Heves Megyei Népújság, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-24 / 71. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. március 24., péntek Etíkum és miiiőségeszme Németh László pedagógiai örökségéről (II.) Ha szépen kerekítik a betűt... 5 l* Hátrányos helyzetű . f/, iskolája f Németh László életművének kutatói egyre nagyobb figyelemmel fordulnak az író pedagógiai öröksége felé. Ma már vitathatatlan: sem pedagógiatörténetünk, sem neveléselméletünk nem kerülheti meg ezt a szellemi hagyatékot. Nevelésügyünkben sok kísérlet zajlik; egy hatékonyabb és eredményesebb munka kidolgozásához szükségünk van Németh László felismeréseire, oktatási-didaktikai elgondolásaira. Mindenkivel személy szerint kell törődni (Fotó: Koncz János) A didaktikai koncepciójában a tananyagtervezés „biológiai alapon” a gyermek érdeklődésének és képességeinek fejlődési szakaszait és a tanuláslélektan törvényeinek figyelembe vételét jelenti. A rálátás és áttekintés biztosítása a tananyag felépítésére vonatkozik; a „szellemi rendtartás igényét, a tájékozódás szenvedélyét és képességét” tartalmazza. Azt a központi műveltségtárgyat, amely a fa törzse módjára megtartja a többi tanul- nivalót, a történetiségben jelöli meg, mert „problémalátásra csak a tudománytörténet nevelhet. A történelem mestere az életnek, de mestere az észnek is: hajlékonyabbá teszi.” A tantárgyösszevonás lényege a négy műveltségtárgy: a történelem, a nyelv, matematika-fizika-vegy- tan, biológia-természetismeret. A képzésben a „kert és műhelyjelleg” kiszélesíti és színesíti a pedagógusok körét, teljesebbé teszi az emberi műveltséget és alapja a valódi demokráciának is (Tordáné Hajabács Ilona). Döntően fontos a személyes példaadás. Az oktatás-nevelés munkáját „emberfaragás”-nak nevezi. A kulcsfontosságú a minőségember, aki „nem olthatja el magában a teljesség szomját, s nem nyomhatja el az egész iránti felelősséget.” Mindenféle műveltségelem egyetlen célja: „az ember megértse helyét, a létét szép és hasznos szereppé tudja alakítani”. A legigazibb siker nem a tartós eredményesség és annak elismertsége, hanem „a szépen fejlett, arányos, másokat melegítő élet, amelynek méltóságát a körülötte lévők önkéntelenül is elismerik, titkát keresik, receptjét átvenni igyekeznek.” Németh László pedagógiájának a lényegét, racionális magját kell tanügynek integrálnia: kul- túrmodelljét, minőségeszméjét, csakis így vehet részt a nemzeti kohézió megőrzésében és megerősítésében. Nemcsak a két háború közötti és alatti időszakban (A magyar rádió feladatai, A bűvös szandzsák, Az értelmiség hivatása, Második szárszói beszéd, stb.) sürgette Németh László egy új nemzeti művelődési modell kidolgozását. 1945 után is sorskérdésnek tekintette a kultúra ügyét; a tanügyi reform célját így foglalta össze: „Az embereket nemcsak munkájukban kell egy dolgozó családdá tennünk, hanem a műveltségükben is. ” Mindezt „a képzettség arányosabb elosztásával” és a minőségelv minél magasabb' színtű megvalósításával képzelte el. Ennek okát így jelölte meg: „Emberekre, akiknek nincs közös műveltségi alapjuk, hiába jelentjük ki, hogy egy osztály gyermekei: ez az egyenlőség nem lehet más, mint színlelés vagy erőszak, a műveltebb megalázása vagy a műveletlenebb el- ámítása.” Ha én miniszterlennék(\962) című esszéjében foglalta össze művelődési javaslatait, ajánlatait, amelyek legtöbbje ma is élő, vagyis megvalósítható. Időszerűségüket csak fokozza, hogy új művelődési modellre jelenti be igényét a felgyorsult századvég. Ma már — egy miniszter sem tehet sokat — az egész államvezetésnek kell szembenéznie a helyzettel, a következményekkel: „Gazdasági-társadalmi-politi- kai vonalon nincs hosszabb távra továbblépés a művelődés anyagi bázisának, egész infrastruktúrájának fejlesztése nélkül. Amivel együtt kell járnia az alkotáshoz, oktatáshoz, a nemzedékek progresszív szellemű fölneveléséhez szükséges, a gazdaság hatékonyságát is egyedül megalapozó szuverén teremtő munka lehetőségeinek” (Sándor Iván). Németh László hangsúlyozta, hogy a magyarság számára sorskérdés a vonzó életminőség megteremtése, mert „Európának nincs népe, amelyet ily rég fenyegetne, s egyre jobban, a szétszóródás, a jellegvesztés s el- merülés veszélye, s kevés, amelyre, bár szavát se értik, ekkora várakozással hegyeződné- nek a fülek.” Eszméi nélkülözhetetlenek a század- és ezredforduló értékváltásának időszakában. A kor igényét fogalmazta meg egyetemes érvénnyel a fausti modellt követően, amikor regényben, drámában és esszében felmutatta a harc emberével szemben a belátás hősét, megőrizve a fausti kultúra vívmányait: a személyiség, az egyéniség rangját, méltóságát, alkotó és kezdeményező erejét. A humánum, etikum és minőség jegyében gondolkodott azon, hogyan lehetne felépíteni egy közösségi elveken nyugvó társadalmat, hogyan lehetne „a magyar nép fölött a tudatot újraszőni, s e tudat újraszövésében az európai gondolkodásnak, öntudatnak is helyet adni.” (vége) Cs. Varga István Az elsősök éppen autósat játszanak — ez a kedvenc. Műanyag karikát szorongatnak („mondjuk ez a kormány”), s azt forgatva kanyarognak a padok között. Berregnek, dudálnak hozzá és szaladnak, mert kerekek helyett a saját lábukra vannak utalva. Az egyik kisfiú büszkén vágja ki: versenymotoros akar lenni. Mert ott nyerni lehet... Néhány éve az Egri 15. Számú Általános Iskola neve nem rejti a rossz csengésű szót: kisegítő. A nevelők szerint azonban a névcsere mit sem változtatott, diákjaik szinte megbélyegzettek, sajnos, még szüleik is szégyellik, hogy ide járnak. Az előítéletek a pedagógusokat sem kímélik — nem „sikk” ilyen helyen dolgozni. — Kik tanulnak itt? — teszem fel a formálisnak tűnő kérdést. A tanáriban csupa nő üli körül az asztalt, ami nem véletlen, hiszen a harminc tagú testületben mindössze két férfi van. — Hivatalosan enyhe fokban értelmi fogyatékosok — felel Tardi Jánosné igazgatóhelyettes. Valójában azonban nem mind azok, sokan inkább magatartás- zavarral küszködnek, és tulajdonképpen nem idevalók, de nincs olyan iskola, amely foglalkozna velük. Akkor meg hova küldjük őket? Ritkán van visszaút — Ezek szerint egy osztályba nagyon eltérő képességű nebulók kerülnek... — Szinte szakadék választja el az egy csoportba járókat — így Mondelné Fegyverneki Csilla. — Akadnak, akik az általánosban is teljesíteni tudnák a minimumot, mások inkább foglalkoztatóba il- lenének. Állandó differenciálással próbáljuk csökkenteni a távolságot, de ez tízes-tizenhatos létszámnál nem könnyű. — Hogyan helyeznek valakit a tizenötösbe? — fordulok Hekeli Sándorné igazgatóhoz. — Az óvoda vagy az általános iskola javaslata alapján, a szakértői bizottság vizsgálata után. Egy év elteltével újabb kontroll következik azért, hogy helyes volt-e a döntés. Mi is kezdeményezhetjük, hogy a gyerek normál szintű osztályba lépjen át, ezzel a lehetőséggel azonban óvatosan kell élni. Nálunk alacsonyabbak a követelmények, könnyebben érezhetik sikeresnek magukat azok, akik máshol csak a kudarcokat gyűjtögették. Itt felszabadulnak a kicsik, könnyen beilleszkednek a hasonlók közé. Igyekszünk, hogy a lehető legtöbbet hozzunk ki belőlük, és ne törjön meg az önbizalmuk. Sok energiát követel ez, de mindig újra kezdjük. — Milyen a kapcsolatuk a szülői házzal? — Csoportja válogatja. Nálam például jó, ha ketten eljönnek az értekezletekre. A csemetéink zöme egyben hátrányos szociális környezetből származik. A harmadikban tizenegyből nyolcán számítanak veszélyeztetettnek — szól Mondelné. A tanév elején családvédelmi klubot indítottunk, ennek első előadásán még huszonötén voltak, később már egyre kevesebben, s legutóbb már csak öten jöttek. Pedig fontos lenne, hogy lássák, ami itt történik, és részt vállaljanak a gondokból, vagy legalább bizalommal legyenek. Lakást nem adhatunk — Elmegyünk családot látogatni, látjuk a siralmas viszonyokat, hogy sokszor huszan-har- mincan élnek együtt. Másik lakást nem adhatunk, csak a tényeket konstatálhatjuk — meséli Hekeliné. — így aztán az a legjobb, ha délután suliban maradnak a diákok, legalább enni kapnak és tanulnak... — A 132 növendékünkből 102-en napközisek, vagyis ez volt az arány a térítési dijak emelése előtt. Most még semmi sem biztos, hiszen segélyt eddig nem kaptunk, és nem tudjuk mennyi lesz az. Négy kivételével valamennyiük kereseti papírja szerint 3500 forintnál kevesebb jut egy családtagra, de akad, ahol csak 400-600. Jó néhányuknak nem tudták befizetni az ebédpénzt, otthonról hoznak valami ennivalót. Közben benyitnak a szobába, hogy egy fiún epilepsziás roham tört ki. Telefonálni kell az anyukának, autót szerezni, s közben már lefektetik a kis beteget, aki elalszik. — A főiskolán sok gyönyörű dolgot tanultunk, de azt nem mutatták meg, mit kezdjünk egy ilyen rohammal — szól Mondelné. — Az élethez csak itt szokhatunk hozzá, és ez jóval nehezebb. Persze, éppen ez a szép a munkánkban — sokat kínlódunk, ezért tudunk örülni az eredménynek. írni-olvasni tanítok, s ha év végén hibátlanul írják le a tollbamondás szavait, van egy jó napom... Olajtárolóhók raktárból A megyei pedagógiai napok hevesi programjában most először kapott helyet a gyógypedagógia. A helyi kisegítő szorgalmazta az előadást, szándékukról Árvái János igazgató szólt. — Szeretnénk kimozdulni a perifériáról, s kapcsolódni az általános iskolákhoz. — A körülményeink is a mellőzöttségünket mutatják, az oktatásügy központi fejlesztéséből kimaradunk. Egy intézmény, mégis két helyen tanítunk, tizennyolc tanteremnek nevezett helyiségben. A körülírás indokolt, hiszen olajtárolóból, szárazanyagraktárból átalakított „lyukakban” akadt csak hely egyes osztályoknak. Ezeket a legjobb szándék sem varázsolja ideálissá. — A megyétől kaptunk némi segítséget, ebből készül most két terem. Teljesen üj épületre lenne szükségünk, a városi vezetés tisztában van ezzel, s megígérték, hogy majd a következő években... — Az lenne a cél, hogy körzeti gyógypedagógiai központtá váljunk — fejti ki Kocsisné Suga Irma — mégpedig kollégiummal, hogy fogadhassuk a környékbelieket. Az áldatlan állapotok is A gyurmázás jót tesz a kézügyességnek okozzák, hogy a tanári karunkban igen sok a lemorzsolódás. Nyolc év alatt 43-an fordultak meg nálunk, köztük sok képesítés nélküli. Elmondják, hogy a városban cigányiskolának hívják őket, a tanulóik 87,5 százaléka ilyen származású. Ide sem csak fogyatékosok jönnek, hanem olyanok is, akik lassabban fejlődnek, érnek. Ráadásul egyre nehezebb nevelni őket, hiszen azonnal megérzik a társadalom kiegyensúlyozatlanságát, amire ingerültséggel, nyugtalansággal válaszolnak. Élvezik az önállóságot A testület mégsem hagyja, hogy beletöijön a bicskája a feladatba, új lehetőségek után kutatnak. A másodikosokat a Zsolnai-féle módszerrel tanítja Újváriné Törőcsik Rozália. — A program bevált, azt változatlan tartalommal, de lassított időtervben vettük át. Negyedikben már annyit tudnak az „enyémek”, mint a hagyományos tanterv szerint az itt végző nyolcadikosok. Örömmel dolgoznak, és büszkén fedezik fel, hogy képesek az önállóságra. Mióta ezt csinálom, jóval több a munkám, de a sikerélmény sem marad el. Ügyesebbek lettek, könnyebben kommunikálnak, sőt kevesebbet hiányoznak, mert nem nyűg számukra az óra. Újra eszembe villan a kocsiká- zós játék. A kislány, aki járművet épít az asztalon a Jáva-készlet- ből, amivel „Londonba” akar menni. Meg a lurkó, aki versenymotorosnak készül. Vajon sikerül majd a nyertesek sorába kerülnie? Palágyi Edit K ora hajnal volt, amikor elindultak. Elkötötték a lovat a jászol mellől, aztán kivezették az istállóból. Nehezen, csökönyösen mozdult a Sárga, úgy kellett húzni a kötőféket. — Agyonverem ezt a dögöt! — dohogott Bársony János és méregbe gurult. Az asszony sajnálta a lovat, pi- tyergett a goromba szóra és köténye sarkával nyomkodta a szemét. — Meg ne sirasd már ezt a csökönyös dögöt! Dolgoztál volna vele csupán egy hónapig... — Az életben sem lesz többé ilyen szép lovunk... Jancsi két pofára ette a kolbászt még akkor is, amikor a hangoskodásra kilépett az ajtón. — Gyere már az istenedet! Neked még éjszaka is jólesik az ennivaló? A legény apja akkorát rántott a kötőféken, hogy végül a Sárga is megunta a vonszolást. Megszegte a nyakát, aztán mintha a földbegyökerezett volna a lába megállt az udvar közepén. — Csendesedj apa! Hagyj békét ennek a szegény lónak. A fiú meg azért eszik, mert éhes. Amikor te is húsz esztendős voltál, te is két pofára etted a szalonnát. A gazda elhallgatott és magá- baroskadva bámulta a ló földbegyökerezett lábait. — Csökönyös, mint az albán szamár! Ezt csinálja néha a szekérben is, és csak akkor húz, amikor meggondolja magát. Telt az idő, ki is virradt, de a Sárgával még mindig ott kínlódtak az istálló előtt, biztatták, nógatták, rángatták a fejét, de nem lépett egy tapodtat sem. — Látod Margit! Ezért kell eladnunk a szép lovat, mert a szépség az nem minden, mit érünk vele, ha makacs és csökönyös. Forróság öntötte el a fejét és mérgében nem tudta eldönteni, hogy a lovat üsse-e vagy az asz- szonyt? A fiú lenyelte az utolsó falatot, kivette az apja kezéből a kötőféket, megsimogatta, megveregette a Sárga nyakát. — A lóval bánni kell tudni! — szólt inkább magához és mintha mi sem történt volna, elindult a lóval. Bársony János hol a fiát bámulta, hol a lovat és mintha csoda történt volna, kicsúszott a kérdés a száján: — Mit csináltál vele? — Súgtam neki valamit! — Lóvásár szólt durcásan és úgy érezte, mintha őt vinné az apja a vásárra... Nagy sürgés-forgás volt a vásáron. Sercegett a zsír a lacipe- csenyés tepsijében, tehén bőgött, ló nyen'tett, valaki tengeri malaccal planétát húzatott. — Vegye meg a szerencséjét uraság! Kilenc óra tájban jött az első komoly vevő. — Mennyire tartják? — Az sok! — Akkor hazavisszük! — reménykedett a legény és abba bízott, hogy nem kel el a Sárga, dugába dől az apja terve. Később egy sörhasú kupecféle érkezett, megemelte a ló patáját, szoringatta a nyakát, nem kehes- e, még meg is futtatta ott a kocsi körül. Jancsi megszalajtatta a lovat és lihegve mondta: — Látta, hogy tartja a nyakát? És a járása... — Akkor miért adják el, ha annyira kedvükre való? — röhögött a kupec és odébb állt... Ácsorogtak a fa alatt, Jancsi később abrakos tarisznyát akasztott a Sárga nyakába és félszemmel egy házaspárt figyelt, akik titokban már régebben arra forgolódtak és az asszony le sem vette a szemét a lovukról. — Úgyis eladjuk! Miért pocsékolod rá az abrakot? — Mennyi idős a ló? — kíváncsiskodott először az asz- szony. — Öt éves. — Vevők vagyunk rá, ha megegyezünk. Mennyi az ára? Bársony János mintha elbizonytalanodott volna először a feleségére, majd a fiára nézett. — Az utolsó árát mondják. A szomszéd faluból valók vagyunk, remélem nem csapjuk be egymást... — Ennyi! Sem nem több, sem nem kevesebb. A vevők tanakodtak, visszavonultak, Jancsi pedig azon tűnődött, hogy hol látta, vagy kire hasonlít ez az asszony? — Engedjetek ötszázat! — Huncut, aki bánja... A Sárga gazdát cserélt. Jancsi leszedte a fejéről az abrakost, megsimogatta, megveregette, még beszélt is hozzá valamit. — Szép ló! Piroska a lányom is biztosan örül majd neki, ha hazavisszük... A legénynek akkorát dobbant a szíve, hogy tulajdon fülével hallotta. A Kékesi Piroska édesanyja lenne ez a menyecske? — Szépnek szép, de jó lesz-e? — kíváncsiskodott az új gazda. — Majd elválik! — nyilatkozott Bársony, közölve, hogy a lóvásár olyan, mint a házasság, szépnek szép a menyasszony, de hogy jó asszony válik-e belőle, az csak idővel válik el... Délre járt az idő, amikor a vevők hazafelé indultak, de Jancsi titokban még akkor is az asszonyt figyelte. Szép arcát, csillogó barna szemét és a tartását, amelyik hasonmása a Piroskáénak. — Ha valami baj lenne vele, csak nekem üzenejenek! — kiáltotta utánuk... Hazafelé alig beszéltek valamit, csupán az apja örvendezett, hogy végre megszabadult ettől a szeszélyes, csökönyös lótól, az anyja meg magába fojtva siratni kezdte a Sárgát. Jancsi vidámnak látszott. Madarat lehetett volna vele fogatni, az anyja azt hitte, elment az esze. — Nem is sajnálod a Sárgát? — Miért sajnálnám? Eszik az még zabot az én istállómban... Szalay István
