Heves Megyei Népújság, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-16 / 64. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. március 16., csütörtök Agg Ádám Örökösen megújuló ős Kiállítás a színház aulájában • i / Egy különös nap vége Bartók Sándor lapjait, színes grafikáit, reliefjeit vitte a közönség elé a Gárdonyi Géza Színház aulájában. Ez az előtér valóban alkalmas arra, hogy egy, eddig a szakmában teljesen ismeretlen egyéniség magára vonja a figyelmet. A közönség nem is fordít hátat az alkotásoknak, mert érzi, megsejti, hogy a formai különösségek mögött egy, a saját körén belül önálló teremtő erő keresi a megjelenítést, a hatás jól kezelhető elemeit. A kiállítás címe: Asszociáció. De ezek az elemek, amik itt sorban-sorozatban képi, rajzola- ti valósággá állnak össze, a színek, amikbe az érzelemvilág be- burkolódzik, adnak-e fogódzót a szemlélődőnek? Annak, aki nem azért hatódik meg egy tárlaton, mert a különösség, a szabálytól való eltérés extravaganciája mindig is érdeklődést vált ki: választ kér, a tárlat is, arra ingerel, hogy vitaállásba forduljunk. Nem ellene! A jegyzetíró kíváncsi ilyenkor, hogyan is válaszolnak a közönségből a társak, akik végigtekintették ezt az anyagot, és netán tudakolták, mit is kaphattak ettől a művészettel. A vendégkönyvbe sokszor üres ömlengéseket írnak bele, alkalmasint rosszízű megjegyzéseket. És mert a művész tanár is ez esetben, talált hát egy ákombákomos betűkkel odarótt mondatot, aláírással és dátummal megtoldva, mondhatni, egy tizenéves emlékiratát: ’’Nehéz ez az asszociáció, tanár úr!” Ez a mondat, netán ítélet alig több egy sóhajtásnál, amivel ez a kamaszgyermek elment a tárlatról. A jegyzetíró valamivel több tapasztalattal rendelkezik, már koránál fogva, mint a kamasz, aki koraéretten, de teljes őszinteséggel megvallotta: nem könnyű eligazodni ebben a feltárt világban, ahol minden az érzelmek, a hangulatok áradására utal, miközben a jelenségeket, az embert, a többieket, de azért legelsősorban önmagát érzékelteti a művész. Ha eljutunk az egybeolvadás ötletéig, mert valahogyan meg akarjuk fejteni a rajzolatokat; azt a kulcsot akarjuk megtalálni, amely eljuttat a szemérmesen bujkáló alkotó rejtjeles magamutogatásának olvasatáig. Nem a felrakás sorrendjében indulunk el! A Katarzist kérdezzük előbb, aztán a Terepjáró örömérzést, az Egy különös nap végét, majd az Örökösen megújuló, a Zsongást, az Egy vad szerelem emlékét, az Elkötelezett férfi és nő oldalról szemügyre vett alakját, amint közöttük áll a kapcsolatot teremtő kereszt — hajói olvassuk az ábrákat -; nos, akkor adódik az alábbi gondolat is: Itt van egy szemérmes ember, akinek a testét, s vele párhuzamosan a képzeletét az átélt valóság arra készteti, hogy valamiképpen ragadja meg az élményt, öltöztesse formába, színekbe, vonalak határozott rendjébe, de úgy, hogy a szereplők ne legyenek felismerhetők. Az Agg Ádám és az Agg Éva legalább annyi kérdést tesz fel nekünk, mint a többi figurális kompozíció. Mert itt az emberi test némely részlete feltűnik, ám úgy fantomokká lényegítve, átalakítva, hogy csak az indító élménygyökerét találjuk: mindazt, amit a művész átélt, le kellett tennie a színek és ábrák közé, hogy megszabaduljon attól a félelemtől, hogy ő, a művész, ezeket az értékeket, a nagy és mindenen túlburjánzó érzéseket már nem kapja meg, vagy ha igen, nem úgy kapja meg, mint ahogyan azokat egyszer átélte. És mert az ösztön hatalmas lendítő ereje munkál benne, nem akaja kiadni az ő lelki drámáinak társszereplőit, nem szeretné a hirtelen múlt szerelmi extázis társutasait sem feltárni — miközben hazudni sem akar —, marad a megoldás: a testhez hasonló, a környezetünkben még nyomon követhető formákból összeszerkeszt egy ábrarendszert, határozott és határozatlan rendeltetésű egyenes és görbe vonalakkal. Minden ábrázolásban ott a sajátos ritmus, amit végül is meg lehet fejteni, ha ezt az intellektuális-kirakós játékot nagyon komolyan vesszük. Márpedig a közönség itt és most azért van, hogy részt vegyen ebben a játékban. Egy villanásig Gárdonyi titkosírása is eszünkbe jut, és az az érzésünk, amit a megfejtés után ki is mondottunk: ennek a tartalomnak az ártott volna a legkevésbé, ha azt olvashatóan írta volna meg az egri remete! Ezek az asszociációk mégsem fárasztóak. A játékos színkezelés, a formák összhangja, a néha görcsösen kezelt szándékok, és az a tény, hogy ez a Bartók Sándor nagyon is tudatosan építkezik, egyaránt azt bizonyítja: elindult, a teremtés egy nagyon meg- kínzó, gomolygó szakaszában él, gyötrődik, s hisszük, mire a vad viharzás, az a bizonyos vad szerelem kiegyenlítődik, megtalálja az utat a nyílt, az őszinte, a tiszta beszédhez. Mert a művészet, a szépség szolgálata nem más, mint levetkőztetni magunkat a gyónás természetes hangjáig. Persze, a poklot meg kell járnia mindenkinek, aki erre az útra vezéreltetett. Farkas András Terepjáró örömérzés (Gál Gábor reprodukciói) Korlátok nélkül Kedvelem a Világablak adásait. Mindenekelőtt azért, mert a szerkesztők olyan zsurnaliszták, akik hivatásuk magaslatán állnak, akik tisztában vannak azzal, hogy a gondolat nem ismer béklyókat, hogy aki csak a megtanult, az elsajátított ismeretekre esküszik, haladást gátló, tudományellenes konzervatívvá válik. Ők viszont azt vallják — teljesen egyetértek velük —, hogy nincsenek csodák, csak feltérképezésre váró erők. Ezért foglalkoznak a parapszichológia témakörébe tartozó kérdésekkel, azokkal, amelyekről a vaskalaposak nem óhajtanak hallani sem. Elég elszomorító az, hogy 1984-ben született egy olyan akadémiai állásfoglalás, amely minden megfontolás nélkül lesöpörte az asztalról ezt az izgalmas problémacsomagot. A legutóbb azt az Úri Gellert mutatták be, akinek káprázatos adottságaira világszerte felfigyeltek, aki ezek révén milliomossá vált, aki épp ezért mit sem törődik azzal, hogy méltatják-e zsenialitását. Reklamálás, háborgás helyett teszi a dolgát, szolgálva megbízóit, gyarapítva már így is tekintélyes vagyonát. Lekörözi a geológusokat, természeti kincsek lelőhelyére mutat rá, távolról hajh'tja meg az ezüstkanalakat. Sorolhatnánk tovább, de minek? Inkább hangsúlyozzuk azt, hogy személyiségünk jóval varázslatosabb, mint hinnénk, s nincs felviilanyzóbb feladat, mint titkainak kitartó, hosszú távon feltétlenül sikereket ígérő nyomozása. A félreállított költő Jékely Zoltán már hét esztendeje nincs közöttünk. Keveset emlegetjük, pedig megérdemelné, hiszen úgy volt hazai poéta, hogy az európai követelményeknek is eleget tett. Március 7-én kedden délután róla beszélgetett Benyhe János, Domokos Mátyás, Kéky Béla, Lator László, Éengyel Balázs, Mészöly Dezső és Nemes Nagy Ágnes. A rendkívül színvonalas program a kiemelkedő személyiség mellőzésének időszakára is rámutatott, arra a periódusra, amikor a Széchenyi Könytár hírlaptárában kulizott, amikor a nyolcórai robot kimerítette alkotó energiáit, s bizony az is előfordult, hogy szundikált. Ekkor mondták kollégái, hogy ne za- vaiják, mert ’’Zoli úr éppen álmodik”. Bármiféle vádaskodás helyett csak azt sajnáljuk, hogy aprópénzre kellett váltani azt a tehetséget, amely mindnyájunk számára kamatozott volna. Egy királynő tragédiája Adatok regimentje tanúskodik arról, hogy a múlt századbeli magyarok mennyire szerették a hivatalnok uralkodó I. Ferenc József ritka szép feleségét, Erzsébet királynőt. A március 8-i Asszonysorsokban Kövesdy Zsuzsannapróbáha — szakértők közreműködésével — megfejteni különös, egzaltált, szuperérzékeny karakterének összetevőit. Kiderült — Katona Tamás történész révén —, hogy férjétől azért szakadhatott el, mert átörökítette rá a vérbajt. Ehhez persze hozzájárulhatott az is, hogy nem éppen illettek egymáshoz, hiszen a bántó középszerűséget, a leki ürességet nehezen viseli el az átlagon felüli elme. Kellenek, szükségesek az ilyen műsorok, ugyanis elődeink öröméből, bánatából, vívódásából, téves vagy követésre méltó cselekedeteiből okulhatunk, s ha konfliktusaikat átérezzük, azokkal teljes mértékben azonosulunk, akkor az így kínált katarzis minket is megtisztít. Előnyünkre. Emberségriogató Tizedikén, pénteken új sorozat rajtolt, a Támasz. Indításként az örökbefogadás jó néhány, polgártársunkat érintő eseteit taglalták. Méghozzá igen hatásosan, valamennyiünket megrázó módon. Szembesülhettünk azzal a cigányszármazású Mónikával, akinek szülei méltatlanok erre a minősítésre, akit egy tisztességes família karolt fel, aki ebben az otthonban megkapta mindazt, amire valaha hiába vágyott. Most mégis veszélyeztetett helyzetű, mert vissza akarják követelni azok, akik korábban megtagadták, akik vétettek az emberség íratlan törvényei ellen. Ez talán nem sikerül, ám a nyugtalanság sátrat vert e menedékben is. Jogos a kérdés: tulajdonképpen kit véd a családjogi törvény? Válaszoljanak azok, akiknek régen kellett volna: az illetékesek. Reméljük, nem húzódoznak... Pécsi István S Gyulai Líviusz, az animációs rendező Gyulai Líviusz grafikusművész illusztrációi — alkotójuk nevével együtt — szinte a szépirodalmi művek részeiként, észrevétlenül épülnek be az olvasó tudatába. Sokoldalú tevékenységének ez a domináns része élő kapcsolatot biztosít számára a közönséggel. Sokan ismerik az illusztrátori életmű gerincét képező, gyermekkiadványokhoz készített munkáit, melyek elsősorban a Móra kiadó mesekönyveiben láttak napvilágot. A legfrissebb: az Akadémiai Könyvkiadó gondozásában karácsonyra megjelent, színes fametszetekkel illusztrált Baranyai népmesegyűjtemény. Jóval kevesebben ismerik viszont Gyulai Líviuszt, az animációs rendezőt. A művészt határozott személyiséggel bíró, életerős figurái vezették a számukra nagyobb mozgékonyságot biztosító rajzfilm világába. Az 1976-ban készült Delfinia kirándulásra invitál a felnőttként már csak a kiválasztottak számára járható terepre: a gyermekálmok világába, ahol eljátszhat például bárki a gravitációval. A Magyar Televízió számára készített Jómadarak című szatirikus sorozata után egy minden korosztály számára élményt kínáló, igazi szerzői animációs produkció következik Új lakók címmel. A címszereplők háromtagú kentaurcsalád tagjai, akiknek minden igyekezetük ellenére sem sikerül közös fedél alatt élniük a bérház többi lakójával. A szóbeliséget tökéletesen mellőző műben lényeges gondolatokat körvonalaznak a rajzok saját szabálytalanságainkhoz való viszonyunkról, egyéniségünk vállalásáról is. Gyulai Líviusz legújabb animációs munkája ismét a kicsinyeknek készül. A Fifi kalandjai című, tizenhárom részes sorozatot 1989 első negyedében adják át a megrendelőnek, a Magyar Televíziónak. A munka színhelyén, a Pannónia Filmvállalat kecskeméti műtermében beszélgettünk a rendezővel egyéni és közös feladatokról, a műhelymunkáról. — Mit jelent az ön számára grafikai műtermének hermetikus csendje után a problémáktól, nézetkülönbségektől sem mentes közös ntunka? — Inspirációt, élményt, de elsősorban az egymásért való felelősség kellemes terhét. — Nem az első eset, hogy alkotói műhelyében a kultúrtörténet távoli képviselői adnak egymásnak — nem ritkán egyetlen figura kontúrjain belül is — találkozót. Fifi, a gyermekkentaur azonban e távolságot illetően alighanem a listavezető. Kifejezetten erre a sorozatra született, vagy pedig volt már előzménye az űrből érkezett, mitológiai ősök örökségét is hordozó figurának ? — Az Új lakók című filmemben szerepelt az a kentaurcsalád, melynek csemetéje adta az ötletet. Fifi, az égiek között is nyughatatlan, rosszcsont kentaurfiúcska gyanútlanul és tulajdonképpen ártatlanul keveredik bele a számára megmagyarázhatatlan földi dolgokba. Minden epizód új problémák köré épül, melyekben mindig más-más módon mutathatja meg, hogy mire képes. Különleges tulajdonságai egy átlag gyereknél sokkal védettebbé teszik. Szüksége is van erre, mert túlságosan naiv, és sokan visszaélnek jóindulatával. — Mivel a szereplők nem szólalnak meg, a hangulatok, érzések árnyalásában különlegesen nagy szerepet kap a zene. — A zene ezúttal speciális, szervező módon vesz részt a munkában. Kiderült, hogy nem nehezíti, hanem a várakozással ' ellentétben könnyíti az animá- lást. A nézőnek, reméljük, hasonlóképpen a segítségére lesz Tomsits Rudolf zenéje, hogy erre a látvány- és mozgásvilágra hangolódjék. Ez a zene ugyanis rag- time-muzsika, mely követni képes különleges rugalmasságával a lassú, de a gyors eseményeket is. — Ön azok közé az alkotók közé tartozik, akik a már említeti ifjúsági könyveken, dia- és animációsfilmeken keresztül is igen sokat találkoznak a gyerekekkel. Ennyi műfaj tapasztalatait felhasználva mit.Járt fontosnak, amikor erre a korosztályra figyel munka közben? — A legfontosabb, hogy minden körülmények között tartsuk tiszteletben a gyerekek különlegesen jó absztraháló képességét. Ha naturális mintákkal, elavult sémákkal vesszük körül őket, éppen az alkotó invenciót fogjuk kiirtani. Legkellemesebb élményeim gyermekrajzpályázatok zsűrizéséhez kapcsolódnak, mindig öröm találkoznom a legkisebbek munkáival, melyek azon frissiben és hatalmas bátorsággal dolgozzák fel a számukra fontos élményeket. Károlyi Júlia
