Heves Megyei Népújság, 1989. február (40. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-08 / 33. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. február 8., szerda „Olyan a filmem, amilyen vagyok” A legjobb operatőri munkáért Horváth Miklós, az operatőr vezérelve Fiatal ember, mégsem kezdő. 1972-ben lépte át először a Magyar Televízió kapuját, és a kijevi főiskolai éveket leszámítva mindig is ott dolgozott. Igazában csak egy dologban járatlan még: sohasem nevezett fesztiválra, nem leste az eredmény- hirdetés pillanatát, nem készült a díjátvételi ceremóniára. így esett, hogy Horváth Miklós, a 28. Miskolci Televíziós Fesztivál legjobbnak ítélt operatőre táviratból értesült a kitüntető cím elnyeréséről. Az ünnepélyes pillanatokban a Parlamentben forgatott, mert a megtiszteltetés szép dolog, de a beosztáson már nem lehetett változtatni. Harmincnégy évesen ezen a pályán senki sem tekinthető még a szakma nagy öregjének, de azért van már mire visszatekintenie. A modell, az Inna Csurikováról készített portré, a Japánban felvett Zen buddhizmusról szóló ismeretteijesztő film, vagy a szovjet film történetét bemutató sorozat, mindmind újabb jelentős állomása az önállósulásnak, az ösztönös és tanult filmkészítési technikák, világítási és kamerahasználati trükkök kipróbálásának. A televízió pedig óriási lehetőség: az egyik nap sportot közvetíthet, ahogyan azt az olimpia idején tette, másnap már egy tudományos magazinműsorban dolgozik, harmadik nap akár a színházból, a színészek megunhatatlan világából adhat képet. Az Ultimátum, a díjazott alkotás megrázó és felkavaró élményekből született. A társadalom perifériájára szorult, önkényes lakásfoglalókat kísér a kamera, megszólalnak a „bűnösök”, a kilakoltatást végző hatósági emberek, látjuk az igazi áldozatokat: a vétlen gyerekeket. „Végig, a forgatás alatt az az ellentmondásos érzésem volt, hogy sajnálom ezeket, sokszor a saját hibájukból reménytelen helyzetű embereket, igazat mégsem adhatok nekik. Ezt az ellentmondást, a bennem kavargó, váltakozó érzelmeket igyekeztem a képekben visszaadni — mondja, amikor a filmről beszélgetünk. — Általában nagyon fontosnak tartom az emberi kapcsolatokat, én csak jó légkörben, barátok között tudok dolgozni. Az operatőrnek alkalmazkodnia kell szinte valamennyi munkatársához, persze elsősorban a rendezőhöz, hiszen az ő elképzeléseit valósítom meg a képi hangulat megteremtésével. És ma már nem divat a lélekről beszélni, pedig anélkül csak szép színes fényképeket lehet csinálni, üres, semmitmondó filmek születnek. A filmem olyan, amilyen én vagyok, itt azonnal lelepleződik aki nem őszinte.” Először mesél magáról újságírónak — így hát egy kicsit zavarban van. Nem szokott hozzá, hogy tervekről, álmokról kérdezzék. Csak azt tudja, fontos, hogy megmutathassa magát, hogy kipróbálja, mire képes, ha színészekkel játékfilmet készíthet. Vágyott rá, hogy nyeljen, de nem hitt benne, hogy sikerül. Pedig a vágyak néha teljesülnek. R. Á. Negyedszázados a Magyar Iskolatelevízió Amikor 1964. február 5-én először hangzott fel az Iskolatelevízió, hamar ismertté vált szignálja és jelent meg a képernyőn a stilizált szem, a közkedvelt embléma, sokan hittük, hogy jelentős támogatást nyer általa a magyar közoktatás. Hittünk benne, hiszen a külföldi példák jeles eredményeket mutattak, de hittünk azért is, mert neveléstörténetünk igazolta, hogy a magyar pedagógus mindig is kereste a megújulás lehetőségeit, eszközeit, módszereit. Ismeretes, hogy a világon elsőként magyar oktatófilmgyár alkotásait használhatták fel a pedagógusok, hogy számos jeles kísérletező pedagógusunk áll példaként előttünk. A pedagógusképző intézményekben is nagy várakozás előzte meg a Magyar Iskolatelevízió születését, hiszen minden pedagógiában alkalmazott újításnak, reformnak, kapcsolatban kell lennie a pedagógusképzéssel, ill. továbbképzéssel. Olyan eszközt láttunk benne az egri tanárképző főiskolán is, amely modellt ad, követendő példát jelent, hiszen adottságainál fogva a legkorszerűbb ismerethordozóvá válhat. Tudtuk már a kezdetkor, hogy az eszköz tudatos alkalmazására is fel kell készíteni a pedagógusjelölteket, különben tévézni fognak a tanórákon és a mindig drága idő kevésbé lesz felhasználva. Éz az oka annak, hogy főiskolánkon már a kezdet kezdetén együttműködési megállapodás született a Magyar Iskolatelevízióval, hogy neveléstudományi tanszékünk biztos partnerré,, a gyakorlóiskoláink bázisintézményeivé vált az ITV-nek. Mi is elmondhatjuk, hogy közel negyedszázada indítottuk el azt a folyamatot, amely a műsorok alkotóinak, ill. azok felhasználóinak rendszeres találkozását, szakmai tapasztalatcseréjét eredményezte. A „fényképezett iskolai óra” megjelenése óta nagy utat tett meg iskolatelevíziónk, amelynek krónikásai ma már köteteket írhatnának tele, Kelemen Endre és munkatársai mindig is arra törekedtek, hogy dacolva a pedagógiai divatokkal, a világban tapasztalható legtöbb eredménynyel biztató formákat, módszereket alkalmazva, a legkorszerűbb ismeretek élményszerű nyújtásával segítsék közoktatásunk fejlődését, a tanulók, a szülők, a pedagógusok egyre nehezebbé váló, a jövőt is formáló munkáját. Gratulálunk az elmúlt 25 év eredményeihez, a hazánkban és a nagyvilágban nyert elismerésekhez, további sok sikert kívánunk az újabb évtizedekhez! Nagy Andor Manapság — a sűrűn adódó ütközések ellenére is — a terebélyesedő demokratizmus korát éljük. A kétségkívül felgyorsult folyamatok hosszabb távon feltétlenül az egészséges megtisztulás, illetve a valamennyiünk által óhajtott gazdasági és szellemi kibontakozást ígérik. Persze csak akkor, ha mindezt nem lassan megkopó szólamként hangoztatjuk, hanem teszünk is azért, hogy így legyen. Ki-ki a maga frontján. A valamirevaló zsurnaliszta alapvető kötelessége, hogy a hovatartozás tudatától vezérelve ne csak higgadtan, precízen, pontosan tájékoztasson, hanem úgy foglaljon állást, hogy keresi a jelen gondjainak megoldását, s közben pásztázza a jövőt is. Ilyesféle gondolatok foglalkoztattak, amikor hallgattam a nem véletlenül népszerű Vasárnapi Újság legutóbbi „számát”. Nem először fogalmazom meg azt, hogy az itt tevékenykedő felkészült, lelkiismeretes, oknyomozó hangoltságú kollégák a valóság árnyalt megközelítésére törekszenek. Ez akkor is igaz, ha információik, riportjaik olykor felborzolják a kedélyeket. Erre utalnak azok az olvasói levelek, amelyeket — s ez igazolja tárgyilagosságukat — rendszeresen közzétesznek, azaz fórumot biztosítanak a pro és kontráknak egyaránt. Az sem zavarja őket, hogy, néha ezek a küldemények szubjektív indulatoktól fűtöttek, és szerzőik azért ostorozzák a stáb tagjait, mert — szerintük — számos dologról, esetről, ügyről egyoldalú képet rajzolnak. Többen még drasztikusabban minősítenek, s eszükbe sem jut, hogy abba a jelképes, abba a másnak ásott verembe maguk esnek bele. Mindenekelőtt azért, mert ők feledkeznek meg az objektivitás mindenkire érvényes előírásairól. Meggyőződésem, hogy örülnünk kell a szabad, a korlátok nélküli véleményformálásnak, hiszen a nyilvánosság tisztítótüzében edződik az igazmondás acélja. Hadd világítsam meg az előbbieket friss példákkal. Megszólaltatták Czoma László országgyűlési képviselőt, akit nem kevesen „rohamoztak” régebbi nyilatkozata miatt. Olyannyira, hogy felvetődött — a Hazafias Népfront Zala Megyei Bizottsága részéről — a Parlamentből való visszahívásának kérdése is. Ez az egyértelműen jó szándékú, segítőkész közéleti személyiség azt nehezményezte, hogy az Országgyűlés padsoraiban majdhogy egymás mellett ülnek az áldozatok, s azok, akik azzá tették őket. Meghökkentő megállapítás, s az is, hogy az egyik 168 óra adásában jelentkezett az a Barcs Sándor, aki úgy vélte, hogy rá vonatkozik ez a verdikt, hiszen valaha a Rajk-per népi ülnökeként is tevékenykedett. Nem maradt el a reakció, annak rögzítése, hogy a szókimondó honatya nem emberek, hanem medicinára szoruló jelenségek orvoslásáért hadakozik, azért, hogy a tavaly májusi pártértekezleten megfogalmazott célok nagyobb zökkenők, felesleges kitérők, indokolatlan mellékösvények nélkül valósuljanak meg, azaz — s ez egész országunk, népünk érdeke — minél hamarabb kilábaljunk aggasztó nehézségeink regimentjéből. Ez elképzelhetetlen viták nélkül. Mellőzzük hát düheinket, tanuljuk az építő diskurzusok szabályait. Ha kell, akkor az elemi iskolás szintről indulva, de mindenképpen a közmegegyezés parancsolatától sarkallva. Szerintem ezért beszélt Sára Sándor filmrendező korábbi vállalkozásainak kálváriájáról, azt, hogy rosszul leplezett sztálinista mozzanatok miatt szabtak megálljt alkotásai vetítésének. Az érintettek azért is felmordultak, mert meghitt kapcsolat szövődött a katonatanító és az ukrán tisztfeleség között. Füstölögtek, tiltottak, mintha fogalmuk sem lenne arról, hogy az élet nem ismer efféle osztályszempontokat. Ez persze már a múlté, de az árát mindnyájan megfizettük. Épp azért beszélünk, disputá- zunk róla, hogy soha többé meg ne történjen, hogy holnapjaink szebbek, felhőtlenebbek, napfényesebbek legyenek nem csak derűs tegnapjainknál. Mindenütt... Pécsi István Ljudmila Uvarova A vezér másik fia Lapunkban az elmúlt évben „A vezér fia” címmel Sztálinnak arról a fiáról írtunk, aki német hadifogságba esett és tragikus körülmények között halt meg. Ez az írás a másik fiúról, Vaszilijról szól. III/l. A háború előtt úgy két és fél évvel, de meglehet, hogy valamivel előbb — nem tudok visszaemlékezni a pontos dátumra — német nyelvtanárként kezdtem dolgozni egy moszkvai szakiskolában. Az idő tájt még nem töltöttem be a tizenkilencedik évemet, a hátam mögött mindössze az idegen nyelvi technikum volt, igaz, a főiskolán levelezőn tanultam tovább. Emlékszem az első tanítási napra. Az iskola igazgatója kísért az osztályterembe, egy piszkálódó, kötekedő ember, a mindenkit mindennel gyanúsítgató, bizalmatlan demagógok közül való, akik bőven tenyésztek abban az időben; az a fajta, akinek a jelenlétében hallgatni is, beszélni is nehéz. Úgy volt öltözve, ahogy akkoriban sok felelős munkatárs öltözött: félig katonai szabású zubbony — Sztálin elvtárséhoz hasonló —, lábán göndör bárányprémmel szegélyezett fényes nemezcsizma. Mielőtt az osztályba léptünk volna, az igazgató még a tanáriban odaadta az osztálynaplót, amelybe akkurátus oszlopba volt beírva a tanulók neve. A lista végén nem egy családnév, hanem csupán egy keresztnév állt: Va- szilij. — Tudja, ki ez? — kérdezte az igazgató. Hunyorögva átható pillantást vetett rám, kigombolta, majd újból begombolta a zubbonya nyakát, összehúzta gyér szemöldökét, mintha csak a következő szavak jelentőségét kívánta volna előre jelezni. — Sztálin elvtárs fia — mondta szuggesztív hangon. — Érti? Furcsa, hogy sok minden kitörlődött emlékezetemből az elmúlt esztendőkben, ám erre a beszélgetésre a legapróbb részletekig emlékszem; újból magam előtt látom a bajusz keskeny csíkját az igazgató felső ajka föVaszilij Sztálin (1943 július) lőtt; ravasz szemeit a duzzadt zacskókban, hallom a hangját, ahogy kissé sipító hangszínét elvesztve váratlanul fennkölt parancsoló tónusba megy át. Parancsoló, ám egyúttal szolgaian alázatos. Nem is tudom, hogy ötvöződhetett két ilyen egymással ellentétes intonáció a hangjában, de ami tény, az tény: ötvöződött! Megállt, szünetet tartott, hogy ezzel is hangsúlyozza, amit mondani fog. — Soha, semmilyen körülmények között, senkinek se mondja el, hogy Sztálin fia á mi iskolánkban tanul. Megértette? Némán bólintottam. — És jegyezze meg: nagyon vigyázzon, nehogy elveszítse az osztálynaplót! Az ellenség kezébe kerülhet. Meglehet, hogy az ellenség információkat gyűjt Sztálin elvtársról, az ellenség számára fontos lehet, hol tanul Sztálin elvtárs fia, hol lehet megtalálni Sztálin elvtárs fiát... Éppen ezért nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy úgy vigyázzon az osztálynaplóra, mint a szeme fényére! — Jegyezze meg azt is — és felemelte gondosan ápolt, hosszú körmű körzőhegyes mutatóujját —, hogy feleltetheti Sztálin elvtárs fiát, kihívhatja a táblához, de soha ne tegyen neki semmiféle megjegyzést. Ezt vésse jól az eszébe! Aztán bemutatott az osztálynak, és távozott, én meg leültem az asztalhoz. Bevallom, nagyon szerettem volna már látni vezérünk fiát. De még mennyire szerettem volna! Hiszen ha úgy vesszük, nem voltam sokkal idősebb a tanítványaimnál, és a helyemben — lett légyen az a legtapasztaltabb és legérettebb ember! — ugyan ki ne szerette volna személyesen, a tulajdon szemével látni a Népek Atyjának fiát... És akkor váratlanul a homlokomhoz csapódott valami, fájdalmat nem okozott, de azért érezhető volt. Meglepetésemben •fölugrottam. Az osztályon nem titkolt nevetés hulláma futott végigFehér csóka hullott az asztalom mellé, felemeltem, avatott kéz készítette egy makulátlanul fehér, meglehetősen vastag kartonlapból. A nevetés egyre fokozódott. „Mit tegyek? Fogjam fel tréfának?” Egy szó nem sok, de még any- nyit sem szólhattam, amikor valahonnan oldalról újból az asztalomra röppent egy fehér kartoncsóka. — Ki volt az? — kérdeztem. Néma csönd. — Remélem, hogy az, aki idedobta, lesz annyira öntudatos, hogy őszintén beismeri a vétkét... Újból csönd. Aztán az ablak felőli padsorban felállt egy zömök fiú. Jól ismert, sokszor látott vonást véltem felfedezni a dölyfös rajzú ajkakon, az ormye- reg felé hajló komor szemöldökön; alsó szemhéja kissé fölemelkedett, ezért a tekintete osto- bácskának tűnt. Fejét hátravetve világosan, érthetően szólalt meg: — A vétkét? Miféle vétekről beszél, szeretném tudni?! Az arcát fürkésztem, és minél tovább néztem, annál ismerősebbnek tűnt az alacsony homlok a függőleges barázdával, a rövidre vágott vöröses haj, a nyesett áll. — Én voltam — mondta Vaszi- lij (hát persze, hogy ő az!). — Én küldtem magának a csókákat. Üdvözlésül vagy köszönés helyett, nevezze, ahogy akarja... Szaggatottan lökte ki a szavakat, mintha kettéhasította volna őket; dölyfös ajkán sötét mosoly ült. — Megértette? — kérdezte olyan hangon, mintha én vétettem volna ellene. (Folytatjuk) (Zahemszky László fordítás)
