Heves Megyei Népújság, 1989. február (40. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-06 / 31. szám

4. KULTÚRA - KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. február 6., hétfő * v ' _____________________________________________________________ G ondokkal küzdve Disputa a hatvani Ady-könyvtár igazgatójával ______________________________S_________i_______________________ A közművelődés talán legfon­tosabb műhelye Hatvanban az Ady Endre Könyvtár, amely saj­nálatosan nincs abban a helyzet­ben, hogy az olvasók, a látogatók igényét mindenben kielégítse. De az itt dolgozók szempontjá­ból sem közömbös: milyen kö­rülmények között tudják ellátni feladatukat, képesek-e munká­juk szinten tartására a mostoha viszonyok közepette. Fontos lenne a szolgáltatás oly értelmű fejlesztése is, amely szerint a nem kikölcsönözhető dokumentu­mokról gyorsmásolatot készít­hessen az intézmény, amihez egy 250 ezer forint értékű gép kelle­ne. A hiányok, a pótolnivalók költségének biztosítása végett a közelmúltban Kocsis István igaz­gató a helyi tanácshoz fordult, kérve, hogy az 1989-es eszten­dőtől minimálisan 300 ezer fo­rinttal emelje meg a könyvtár 1,8 millió forintos költségvetését. E témák kapcsán látogattunk az igazgatóhoz, kérve, tájékoztassa olvasóinkat az időközbeni fejle­ményekről. — December elején kaptam meg a tanács végrehajtó bizottsá­gának határozatát, amely szerint a kért összeget nem tudják ren­delkezésünkre bocsátani. Csak 100 ezer forintról lehet szó! De most nem is ez a gond. Sokkal in­kább, hogy megtudtuk az újsá­gok, folyóiratok árának óriási mérvű növekedését, ami szinte lehetetlenné teszi, hogy az eddigi kínálattal szolgáljunk olvasóink­nak, akik ide járnának böngész­getni. Holott a jövőben ez az igény, ugyancsak" financiális ok­ból, várhatóan megugrik! Leg­jobb tudomásom szerint ugyanis a hatvani újságelőfizetők mintegy 30 százaléka 1989-ben már nem tart igényt kedvelt újságjaira a nagy drágaság miatt. — Mennyire lenne szükség, hogy legalább a könyvtárban vé­giglapozhassák az újságokat a kispénzű emberek? — Ahhoz, hogy az olvasóter­meket rendre fűteni, világítani tudjuk, valamint előfizethessünk a különböző napilapokra, idő­szaki sajtótermékekre, továbbá a könyvállomány, lemeztár gyara­pítása némileg lépést tartson a piaci kínálattal, még félmillió fo­rint költségvetés kiegészítésre lenne szükség. Éspedig a legsür­gősebben ...! Hiszen amit ma nem veszünk meg, az nem csu­pán a ma olvasóinak hiányzik, hanem kihat a jövőre, károsan befolyásolja a gyűjtemény szer­kezetének alakulását, a felnö­vekvő generációk szélesebb is­meretszerzési lehetőségét. — Milyen realitása van a hiá­nyolt összeg fedezetének? Illetve miként képzeli el az igazgató e félmillió forint előteremtését? Vagy van-e egyéb ötlete? — Azt hiszem, hogy a tanács­tól kért vagy inkább remélt tá­mogatásra nem sok esélyünk van. Emiatt gondoltunk arra pél­dául, hogy a könyvtár bizonyos szolgáltatásait pénzért kínáljuk fel az irántuk érdeklődőknek. Vállalkoznánk a szakmai, társa­dalomtudományi információk kigyűjtésére vállalatok, gazdál­kodó szervek megrendelése alapján. Gondoltunk arra is, ' hogy a szükségleteknek megfele­lően egy-egy témakör szakfolyó- irati, illetve szakkönyvi hátterét teremtenénk meg, hasonlóan felkérésre. Ugyanúgy szívesen kapcsolódunk be az idei esztendő­től különböző belső munkahelyi képzések támogatásába, s ahol erre szükség van: rendelkezésre bocsátjuk .videoeszköztárunkat, -felvevőnket, természetesen szerződés alapján. Itt jegyzem meg, olvasóinknak talán kedve­zőtlen hírként, hogy az éves be- irakozási dijat, ami 10 forint, fel­emeltük 20-ra, s csak a nyugdíja­sok, a gyermekek vehetik igény­be a könyvtárat kedvezménnyel. — S ettől összegszerűen mit re­mél a könyvtár? Milyen beszer­zést tud eszközölni? — Szinte biztosra veszem, hogy lényegi, döntő változást így nem tudunk elérni. De már azt is eredménynek tartanám, ha a jel­zett forrásokból gépparkunkat karbantarthatnánk, folyamato­san pótolhatnánk a tönkrement alkatrészeket, s videokazetta-ál­lományunk elmozdulhatná a holtpontról... (moldvay) Önálló csoportokból állna — Folyik a szer­vezés — Nem csak megyénkből — Koor­dinációs hálózat Megújuló KISZ — a közép- iskolásoknak Egy KISZ-en belüli középis­kolai szervezet jön létre, amely autonóm csoportokból áll, és meg szeretné szüntetni a jelenle­gi iskola-város-megye hierarchi­kus felépítést, irányítást. Ez a Diák Pedagógus Liga, néhány megyénkbeli középiskolás KISZ-vezető új kezdeményezé­se. A név egy gimnáziumi, szak­középiskolás, szakmunkáskép­zős diákokból és tanárokból álló képviseleti és koordinációs háló­zatot takar. A szervezés folyik, a térvek szerint a belépők — sze­mélyek vagy csoportok — saját belső érték- és normarendszer alapján tevékenykedhetnek majd, de el kell fogadniuk a KISZ politikai platformját. A li­ga által segítséget kaphatnak például közös érdekeik érvénye­sítéséhez, vagy a képviseleti munka összehangolásához. Emellett megismerkedhetnek más, meglévő szervezetekkel, azok programjával, s közéleti, oktatási kérdésekben is felvilá­gosítást nyerhetnek. Idővel — ha elég magas lesz a tagok száma — a liga átvehetné a megyei diákta­nács szerepét. Az alapítók első­sorban szűkebb hazánkból vár­ják a csatlakozókat, de a Heves megyén kívüliek jelentkezését sem zárják ki. A Párizsi Magyar Intézet évfordulója Fennállásának 60. évforduló­ját ünnepli a Párizsi Magyar Inté­zet. A jeles évforduló alkalmából háromnapos tudományos kol­lokviumot tartottak a Sorbonne- on és a Magyar Intézetben. A kollokvium a Sorbonne díszes Bourjac-termében nyílt meg Jean Perrot professzor, az egyetemközi hungarológiai köz­pont igazgatója elnökletével. El­sőként Köpeczi Béla tartott elő­adást a XX. század magyar és francia kultúrájából, majd Szá­vai János, az ELTE összehason­lító irodalomtörténeti tanszéké­nek igazgatója beszélt a két vi­lágháború közti francia—ma­gyar irodalmi kapcsolatokról. Herman József, az MTA Nyelv- tudományi Intézetének igazga­tója Eckhardt Sándor francia nyelvészeti munkásságát érté­kelte, Süpek Ottó, az ELTE francia tanszékének vezetője az Eötvös kollégium jelentőségéről tartott előadást. Perrot professzor a magyar nyelv elterjedtségét mutatta be a Trianon utáni Európában. A to­vábbi előadások témái között szerepel Tihanyi Lajos festésze­te, mint a magyar és a francia avantgárd összekapcsolója, Sá­muel Beckett és Örkény István drámai abszurd és groteszk vo­násainak összehasonlítása, a ma­gyar aktivisták és Tristan Tzara levelezése, József Attila francia élményei, Kodály és Franciaor­szág. Két előadás mutatja be a Párizsi Magyar Intézet hatvan évének történetét. Az évforduló alkalmából Be- rényi Pál, a PMI igazgatója foga­dást adott, amelyen megjelent Francois Scheer, a francia kül­ügyminisztérium főtitkára, a művelődési minisztérium több vezető munkatársa. Ott volt Fej­tő Ferenc, az ötven éve Francia- országban élő író, történész, po­litológus, Nagel Lajos, a magyar szerzők egyik legjelentősebb nyugat-európai kiadója, számos francia és magyar emigráns mű­vész és író. Üzenetben üdvözölte a 60. évforduló alkalmából tartott kol­lokvium résztvevőit Czibere Ti­bor művelődési és Várkonyi Pé­ter külügyminiszter, francia rész­ről Roland Dumas külügyi ál­lamminiszter és Jack Lang kultu­rális miniszter. Stark Antal művelődési mi­nisztériumi államtitkár az MTI tudósítójának nyilatkozva el­mondotta, hogy a Nyugaton mű­ködő magyar intézetek eredmé­nyessége nagyrészt a világpoliti­kai légkör hullámzásától függ. „Fő funkciójuk — a magyar kul­túra és a nép megismertetésén kívül — a személyes kapcsolatok elősegítése, a kulturális szálak élővé tétele. A 60. évforduló al­kalmából rendezett kollokvium például arra is jó alkalihat nyújt, hogy megismerjük egymás gon­dolatait, közelebb kerüljünk egymáshoz. Néhány időszerű együttműködési kérdést is meg­vitattunk a francia művelődés- ügy illetékesével. Határozott ígé­retet kaptunk mind a külügymi­nisztérium mind a kulturális és az oktatási minisztérium képviselő­itől arra, hogy segítséget adnak a Magyarországon működő há­rom franciára szakosított gimná­zium bővítéséhez. Nemcsak ta­nárokat küldenek, hanem tanu­lóinkat is készek fogadni francia földön. Felvetették azt is, hogy az ott végző magyar gyerekek ké­sőbb francia egyetemeken foly­tathatnák tanulmányaikat. Java­solták a természettudományi és műszaki felsőfokú tanulmányo­kat folytató hallgatók cseréjét is. Meddig élnek a legendák? Hajdani diákkorom magyar­óráin a legenda műfaját még így határoztuk meg: a legenda szent­ről szóló monda. A szó jelentése azóta lényegesen módosult, fo­galma, tartalma kibővült. Mai szemléletünk szerint a legendás hősnek már nem kell szükségsze­rűen szentnek lennie, de mint ember kiemelkedik a mindenna­piak közül, s személyének kell olyan erkölcsi értékekkel rendel­keznie, amelyekkél kiérdemli a kortárs tiszteletét és az utókor megőrző visszaemlékezését. Petőfi már életében legendás hős volt. Aczzá tette költészeté­nek szokatlanul őszinte hangja, s az általa kimondott szó és cselek­vés harmóniája. Egyik kötetének bevezető verse akár ars poétikája is' lehetne: „Szabadság, szere­lem! E kettő kell nekem!” Tud­juk, hogy eszmevilága ennél sok­kal többrétű. Ám a családi élet melegségében, a baráti örömök­ben, a természetért való rajon­gásban is nála a haza van jelen; akkor is, amikor még nem a poli­tikus Petőfi írja verseit és akkor is, amikor plebejus forradalmjsá- ga a hazát már „lelke istenségé­nek” nevezi. A hazáért és sza­badságért vívott harcával és ha­lálával válik igazán élő hőssé. Halálának körülményéi mind­máig tisztázatlanok, de segesvári „ eltűnése ” évtizedek óta úgy él az utókor emlékezetében, mint egy mitikus hős megdicsőülése. A tu­rista ma is megilletődötten áll azon a helyen, ahol utoljára lát­ták a híd karfájának támaszkod­va, tekintete áhítattal méri fel a kaptatót, amerre Petőfi mene­kült üldözői elől s a kukoricást, ahol a halált hozó lándzsa életét kioltotta. A nemzet nem tudott bele­nyugodni halálába: visszaköve­telte őt a haláltól az életnek, s to­vább szőtte a róla szóló legendát. Itt is — ott is történetek kereked­nek a bujdosó Petőfiről, és ál-Pe- tőfik születnek, akik megpróbál­ják életét tovább játszani. S to­vább él az iskolás tankönyvek­ben, tudós emberek tanulmá­nyaiban, ünnepségek szavalatai­ban, a művészetekben, s talán nincs hazánkban olyan politikai megmozdulás, amelyik nem írná lobogójára Petőfi nevét, emléké­vel élve vagy azzal visszaélve. A 40-es évek elején egy egé­szen újfajta Petőfi-legenda kelet­kezik: első világháborús hadi­foglyok hozzák magukkal a hírt a Szibériába elhurcolt költőről, aki ott is írja verseit, megházaso­dik, családot alapít: sírja fényké­pétmutogatják. Az újságok szen­záció számba menő cikkekben foglalkoznak a Szibériába került Petőfivel; aztán az újabb értesü­lések megszűntével a tudósítá­sok is elmaradnak. Fél század múltán a szibériai legenda újra­éled, ám hamarosan letiltják a vele való foglalkozást részben a bizonyítékok komolytalanságá­ra hivatkozva, részben azzal az indoklással*Jiogy nem szabad az emberek tudatában a segesvári hősi halál illúzióját lerombolni. Napjainkban ez utóbbi kutató­munka újra felerősödik, s várha­tó, hogy az állítólagos szibériai sír feltárásával a pert a tudomá­nyos exhumálás végre eldönti, s amennyiben az azonosítás meg­történik, méltányos lesz, hogy hazánk egyik legnagyobb líriku­sának földi maradványai vissza­jutnak országunkba. Ezzel a köl­tő egykori vágya is teljesül: „Itt ringatták bölcsőm, itt születtem; itt domborodjék a sír is fölöttem” Bizonyos, hogy egy ilyen for­dulat hatásaként sokakban om­lik össze egy régóta ápolgatott il­lúzió. Nehéz lesz elhinni, hogy ugyanaz a Petőfi, aki egyik versé­ben ifjú hitvesét „egy világnál többet érő kincs”-nek nevezi, nem sokkal Szibériába jutása után újra házasodik. S még nehe­zebb lesz megbékélni azzal a gondolattal, hogy el tudott sza­kadni attól a hazától, melynek szabadságáért egy életen át küz­dött, és kész volt érte életét is fel­áldozni... Ámde beláthat-e az ember igazán egy másiknak a lei­kébe...? Az archeológus nap­fényre hozza az évszázadokkal előbb föld alá került romokat, a restaurátor újjá és teljessé alakít­ja egy-egy szobor torzójának kis töredékét: egy valami van, amit a kívülállónak talán sohasem sike­rült restaurálnia: s ez az emberi lélek. A Petőfi-legenda talán még tovább is formálódhatik. Évek­kel ezelőtt már bebizonyosodott, hogy a költő nem szavalta el a Nemzeti Színház előtt március 15-én a Nemzeti dalt. Ezt más tette, ő csak jelen volt. Mindezt saját írásos feljegyzése tanúsítja. Mégis ha utunk a Múzeum-kert előtt,visz el* ma is ott látjuk őt lel­ki szemeinkkel az épület kiugró alapzatán, s halljuk, amint eskü­re emelt kézzel a tömegnek har­sogja: „Rabok tovább nem le­szünk!” S mi magunkban vele együtt mondjuk: „Esküszünk”. Kellenek a legendák. Az sem baj, ha ugyanaz a hős másféle változatban él tovább. Meg kell találnunk, melyik az, amelyik legjobban szól hozzánk, melyet magunkénak érzünk, mert ma­gunk is többek leszünk általa. A legendák Petőfije pedig fáklya­ként világítja meg utunkat, hogy el ne tévedjünk a sokszor megis­métlődő sötétségben. Abkarovits Endre rdélyezés” Új fogalom kering kisded hazánkban. Többnyire idegenkedve vagy fölényesen, jobb esetben értetlenül vetik oda: sok már ez az er- délyezés. Ha csak erdélyezésre gondolnak, igazuk van. Ebből a kevés is sok. Az erdélyezés nagyhangú, üres hivatkozásban és hivalkodásban áll. Akik erdélyeznek, azoknak semmi közük Erdélyhez, kisujjukat se mozdítják Erdélyért és az erdélyiekért, számukra pusztán divatos szólam. Mellesleg az erdélyezés egy sorba tartozik a magyarkodással, a nemzetieskedéssel, a népieskedéssel, a függetlenkedéssel, az ellenzé­kieskedéssel, a reformkodással. Közös jegyük e fogalmaknak, hogy álmegnyilatkozást, áltevékenységet, álmagatartást fejeznek ki. Ha­misságot, hamisítást. Itt fordul meg a kocka. Lévén, hogy a hamisság az igazságot utánozza, akár a hamis­gyöngy az igazgyöngyöt. A hamisság nem magában veszélyes, hanem az igazságot veszélyezteti. A hamisítvánnyal együtt könnyen szemét­re vethetjük az igazit, az igazat is. Felelősen ítéljen hát, aki erdélyezésről beszél. Válassza el a hami­sat a hitelestől. Vigyázzon, hogy amit az erdélyezésben elutasít, azzal ne sározza be Erdélyt, az erdélyiséget, az erdélyi ügyet magát. Olyan időt élünk, mikor ebben a szó tettel ér föl. Korábban Erdélyről szólni se lehetett, leszoktunk erről a szóról, nemzedékek nem tanulták, nem ismerték ezt a szót. Egyesek azt hit­ték ugyanis, hogy az el nem hangzó szó nemlétezővé avatja a szóban megnevezett valóságot; lám mily furcsa materializmus. Most a földrengés robaját árasztja a szó, hogy Erdély. És a földren­gést lehetetlen elhallgattatni vagy elhallgatni. Kivált, ha országok, nemzetek rázkódnak bele. Erdélyben, 1970 és 1972 közt, öt egyház kimutatásai 2 millió 471 ezer magyarról tudtak. Már akkor megszüntették területi autonómi­ájukat, azaz a Maros Tartományt, és szellemi központjukat, a kolozs­vári magyar Bolyai Tudományegyetemet. Jövőjüket a nemzeti jelleg megsemmisítésében, az egységes román társadalomba való beolvasz­tásban határozták meg, az ezredfordulóig tartó szakaszokban. Ebben a többi nemzeti, nyelvi, vallási kisebbség is osztozott és osztozik. Szá­muk, ugyancsak 1970 és 1972 közt, elérte a 2 millió 160 ezret. Össze­sen csaknem 5 millió ember ez. Földrengés — írtam föntebb. Bizony, földrengéshez hasonlítható, hogy a nemzetiségi, nyelvi, vallási beolvasztás kényszere elől, 1972 óta, 380 ezren vándoroltak és menekültek ki Romániából. Közülük 45—50 ezer magyar (sokan németek vagy zsidók házas- társaként, családtagjaként települtek más országba). Ebből 25—26 ezer nálunk keresett és keres hazát és otthont. Csak az utóbbi hóna­pokban mintegy 17 ezren érkeztek. Persze, a számok mögött sorsokat kell látni. Zömben nehéz, meg­töretett személyes sorsokat, és a mai magyarság közel egyötöd részé­nek közös sorsát. Mintha egy népes család tíz tagjából kettőt pusztulás fenyegetne. Ilyenkor nincs kibúvó. Segíteni és menteni kell őket, áldozni és küz­deni kell értük. Ezt az állapotot idézi föl itt és most a szó, hogy Erdély, erdélyiség, erdélyi ügy. Ennél a jelentésnél húzódik a szó hitelességének, illetve hamissá­gának határa. Ha a szóból hiányzik ez az Erdély, ez az erdélyiség, ez az erdélyi ügy, nos, akkor az a szó valóban nem más, csak erdélyezés. Lépjünk tovább azonban. Erdélyezésen először is az kapatik rajta, aki gyakran és hangosan beszél Erdélyről, de nem segít, nem áldoz, nem küzd, nem cselekszik. Hogy tegyen valamit, az, természetesen, nem kötelessége. De a ké­nyelmességet, a közönyt, az önzést legalább ne akarja hiúsággal meg­koronázni. Hamisabb magatartás is akad. Rossz, sőt romlott szándék vezeti azokat, akik az igazságot rágalmazzák meg, a segítséget csúfolják ki, a hiteles szót ássák alá. Tudatos ravaszsággal ők keverik össze a fogalmakat is. Erdélyezés- nek címkézik azokat a tetteket és szavakat, melyek valójában Erdélyt, az erdélyiséget, az erdélyi ügyet szolgálják. Leggyakrabban és leg­hangosabban az ő szájukból fröccsen ki a mérgezett szó: erdélyezés. Értsük meg ezt a szót. Indokoltan bánjunk ezzel a szóval. Óvakodjunk azoktól, akiknek a szájuk sűrűn rááll erre a szóra. Sz, Á. Harmadás Erzsébet amatőr festő A Zala megyei Szentliszlon él Harmadás Erzsébet amatőr festő. A hatvannyolc éves nyugdíjas élete eseményeit, a falusi emberek munkáját, életét festi. Szívesen másol és fest vallási tárgyú képeket is. (MTI-fotó)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents