Heves Megyei Népújság, 1989. február (40. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-25 / 48. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. február 25., szombat NÉPÚJSÁG-HÉTVÉGE 7. 1851 -ben 773 serfőzőház Igazi látványosság a helyreállított sörösszekér „Aki a sört nem ismeri, a jót nem ismeri; A sör kellemesebbé teszi a házat.” — állapítja meg egy sumér közmondás. A sumérok az ókori Mezopotámia déli részén éltek az időszámításunk előtti 4—2. évezredben. A közmondás tehát azt sugallja, hogy a sör már évezredek óta az emberiség kedvelt nedűje. Honfoglaló őseink bódító hatású itala a kumisz és a boza volt. Ez utóbbi őrölt növényi magvakból főzéssel és erjesztéssel készült ital, amelyet komlóval ízesítettek. Ezek szerint a mai sörre hasonlíthatott. A kumiszról és a bozáról szóló híradás abban a Söripari Emléktárban olvasható, amelyet a Kőbányai Sörgyár alapításának 125. évfordulóján, 1979-ben avattak fel a gyár 2-es telepén. Az emléktár a hazai sörkészítés történetének a legteljesebb gyűjteménye, a söripar fejlődését mutatja be a kora középkortól napjainkig. A három tágas teremben látható sörtörténeti dokumentumok, tárgyi emlékek, szerszámok, a magyarországi sörfőzés különböző állomásairól tanúskodnak. Kevéssé ismert történelmi kuriózum például, hogy az első ipari méretű sörgyárat 11. Rákóczi Ferenc alapította 1701 -ben. A királyi udvar számára a kolostorok, a monostorok és a „serrel adós falvak” készítették az italt. Minden serfőző helységben megvoltak a speciális sörkészítési szokások, amelyeket az elöljáróság rendszeresen ellenőrzött. A történelmi leírásból az is kiderül, hogy a felesleget kiárusították, a sörmérés helyét cégér jelezte. A helyszínre a serfurmányos hordókban szállították az italt. Érdemes felfigyelni néhány régi statisztikára is. így például Pest-Buda 1870 előtt készült térképén 12 serfőzőház van feltüntetve. Egy másik kimutatás szerint 1851-ben 773 sefőzőházban 384 ezer hektoliter sört gyártottak, 1860-ban a főzőházak Száma 449, míg az elkészített sör mennyisége már 665 ezer hektoliter lett. Napjainkban a hazai gyárak közül a Kőbányai Sörgyár egyedül 4 millió 500 ezer hektoliter nedűt gyárt évente. A tablókon és a vitrinekben sörfőzési receptek, tervrajzok, gyárak működését dokumentáló okiratok, söröscímke-kollekciók láthatók. A látogató a sörkészítés útját, módozatait, a technológia fejlődését végigkísérheti a középkori serfőzőházaktól a manufaktúrákon, a múlt század közepén létesített első gyárak alapításán át a söripar államosításáig, a Kőbányai Sörgyár működéséig. A második teremben a sör minőségét meghatározó malátakészítés munkafázisaiba nyerhet bepillantást a látogató a mag tisz.- tításától a csíráztatáson át egészen a pörkölésig. A harmadik teremben a sörlé- készítésnek, az erjesztésnek, az érlelésnek, valamint a sör szűrésének, fejtésének munkafolyamatait bemutató eszközök láthatók. Van itt eijesztő- és hűtőkád, hableszedő kanál és nyeles satni. Ez utóbbi, furcsa nevű szerszámmal az élesztőt szedték ki az erjeszt őkádból. Kevesen tudják, hogy a léhütő kifejezés a sörgyártással kapcsolatos. Ma ez a szó dologtalanul lebzselő, munkátlan, semmirekellő embert jelöl. A sörgyártás egy bizonyos fázisában a kifőtt lét kádakban pihentették, hűtöt- ték. Állítólag a legbutább, a legrosszabb tanoncot bízták meg azzal, hogy a hűtőkádakban felgyülemlett folyadékot figyelje, hűtse, kevergesse. Úgy látszik, e művelethez nem túl nagy szakmai felkészültségre volt szükség. Innen ered hát a léhűtő fogalma. Külön teremrészben mutatják be a hordókat készítő kádárok munkásságát. Tablók, különböző szerszámok vallanak e feledésbe merült szakmáról, megbecsült mestereiről. A gyárban napjainkban már nem dolgoznak e szakma művelői, mert a sört palackozzák, ritkábban alumíniumhordókban tárolják, tehát a kádármesterség a söriparban már a szakmatörténelem emlékei közé vonult be. A terem közepén igazi látványosság áll: egy régi sörszállító kocsi, tele hordókkal, előtte pedig két hajdani mecklenburgi sörösló — igaz, csak kitömve. A látvány mégis lenyűgöző. A sok száz érdekes emléktárgyat, ipartörténeti jelentőségű rekvizitumot magában foglaló söripari gyűjtemény csak előzetesen bejelentett csoportos látogatókat fogad. A látogatás lehetőségeiről felvilágosítást dr. Horváth Iván, a múzeum vezetője ad az 570-922/601-es telefonon. Régi sörösüvegtöltő berendezés (kgym) Életkoruk: 176 esztendő Hidak és mesterek Csak Thalész A matematika imperializmusa A félévi bizonyítvány nehéz napjai, a február eleji megpróbáltatások idején némi vigaszt jelentett, hogy a matematika másutt, más diákokat és szülőket is nyomaszt. Az utóbbiról tanúskodik, hogy a francia Le Monde két oldalt szentelt e témának. A gondok gyökerét keresve a stras- bourgi egyetem matematikaoktatással foglalkozó intézete a középiskolások körében tanulmányozta a helyzetet, és szomorúan állapította meg, hogy bár mindenki tanulja a tárgyat, ám kevesen tudják, hogy miért... A következtetés: a matek elöregedett és megmerevedett tudományág, mi több, holt nyelv. A diákok több mit fele azt hangsúlyozza, hogy az elmúlt 20 év során semmifele felfedezés nem kapcsolódott hozzá. Sőt, a kérdezettek 81 százaléka egyetlen matematikus nevére sem emlékezett, a homályból csak Thalész és Eukli- dész bukkant elő itt-ott. A reálosztályokban minden negyedik, a humán tagozaton minden harmadik diák meg van győződve afelől, hogy a matektanulás semmiféle objektív eredményhez nem vezet; 22—36 százalékuk szerint egyszerűen nyomasztó dolog egy órát azzal tölteni, hogy feladatokat old meg az ember. Hát persze, nem az igahúzótól kell tudakolni, hogy könnyű-e a szekér... Ezért a Le Monde megkérdezte a másik felet is. Nos, Didier Dacunha-Castell párizsi professzor a matematika imperializmusáról beszélt. Elmondta, hogy számos pályán egyszerűen felesleges a magas szintű iskolai követelmény, erre az életben nem lesz szükség. A megjegyzésre, hogy tulajdonképpen a saját tanszéke ellen beszél, azt válaszolta: „Drámai, hogy számos diák sorscsapásnak tekinti a matematikát, egyfajta fájó és elkerülhetetlen verésnek.” Akinek aztán az iskola után gondot okoz egy többjegyű szám osztása. Amit egyébként elvégez majd helyettük egy vacak zsebszámológép is. És innentől a probléma már más tájakon is jól ismert. Kocka, kártya, lottó Hány esztendős lehet az ember játékszenvedélye? Ezt bizony nem lehet pontosan tudni. Képek és szövegek inkább azt őrizték meg, hogy miképpen változott ez a szenvedély időben és térben. Velencében például ma is ismeretes a középkor eseménydús hangulatát közvetítő mondás, miszerint: „Reggel mise, délben játék, este nő.” Ezúttal a déli foglalatosságról essék szó, mint ahogy a lagúnák városában is most, a karnevál idején emlékeznek e korántsem olcsó szenvedély térhódítására. Tény ugyanis, hogy az első játék- kaszinót a szabad ég alatt nyitották meg 1172-ben. Különös története van ennek. Ki tudja, hányadik zsákmánnyal tértek haza a gályák, amikor három hatalmas oszlopot is hoztak. Kirakodáskor az egyik a tengerbe esett. A másik kettővel viszont nemt tudtak mit kezdeni, minthogy senki sem tudta felállítani azokat. Egy bizonyos Niccolo Ba- rattieri erőfeszítését azonban siker koronázta. Már csak azért is érdemes megjegyezni a nevét, mert az oszlopok ma is állnak. De ennél is fontosabb, hogy a teljesítmény elismeréseként, a dó- zse jóvoltából, megnyithatta az első játékteret. Nem tévedés, „kaszinója ” ugyanis az általa felállított két oszlop között működött. De oly sikerrel, hogy néhány év múltán elrettentő törvényekkel kellett kordába szorítani a játékkedvet: pellengér, meg- vesszőzés, orr- és füllevágás fenyegette a hazárdjátékosokat. A feljegyzések szerint nem sok eredménnyel, a kockázatot is vállalták, a szó szerint is, minthogy a kocka, a kártya, a lottó továbbra is dívott. A 17. és a 18. században például már 118 játékkaszinó működött a városban, „mert a pénzét mindenki meg akarta sokszorozni, nemesek, papok, szerzetesek, kereskedők, vándorlegények, gonosztevők és idegenek.” A Serenissima (a felséges köztársaság) tehát illedelmessé tette a hazárdjátékot. A krupié például csak nemesi leszármazott lehetett. A teremben lévőknek álarcot kellett viselniök. A dolgok néhány vonatkozásban még tovább változtak, játékosok gazdagodtak meg és mentek tönkre, pénzek értéktelenedtek el, és rendszerek buktak meg — csak a nyerési szándék nem csökkent. Hála Istennek, mondhatná az OTP is, a velenceiekkel. Tangóbotrány Az emberek és alkotásaik nem választhatóak el egymástól. Az alkotások dicsőséget, hírnevet, de szégyent és gyalazatot is hozhatnak mestereikre. A műemlék- épületeknek egyaránt van művészeti és történeti értékük, hogy a kettő közül melyik a fontosabb, azt legfeljebb egyes esetekre, és azt is csupán szubjektíve lehet meghatározni. Az ókori és középkori emlékek romos állapotú maradványaikban is becsesek, értékelésükben a ritkaság is szerepet játszik. Heves megye jeleskedik műemlékekben, de kevés kivételtől eltekintve a műemlékek megóvásában, őrzésében is, bár a közismert szűkös* gazdasági helyzet nem teszi lehetővé azt a védelmet, amelyet méltán megérdemelnének. Eger történelmi városközpontja, a vár, valamint a megye műemlék nevezetességei közismertek, általában idegen- forgalmi hírességeknek is számítanak, így bemutatásukra gondot fordítanak. Újabb kori emlékeinknél (a reneszánsz és barokk) már esztétikai vonatkozások is döntőek, mert az emlékek sokasága sorrendiséget tesz köztük lehetővé. A romantikával véget is ért a műemléki szempontból számba vett épületek stíluskorszakainak sora, es azóta a 19. századi kapitalista fejlődésre nagyon is jellemző, az építészeti fejlődés mérföldköveit jelentő, művészi értékű alkotások sikkadnak el. Másfél évszázad távlatából vajon tisztában vagyunk-e azzal, hogy hol és hogyan alkalmaztak hazánkban először vasszerkezetet, mikor és kik honosították meg azokat? Célszerű lenne a szerkezeti fejlődést jellemző adatok gyűjtése, ezeket — a még többnyire ma is szolgáló építményeket — a műemlékvédelembe bevonni. Ezúttal — szakértői segítséggel — két olyan Heves megyei nagy időket látott hidat mutatunk be, amelyek egyenként is meghaladják a két emberöltőt, hiszen 176 esztendősek. Még ma is szolgálnak, és közeledve a kétszáz esztendős matuzsálemi korhoz, megérdemlik a figyelmet. A detki Bene-patakhíd és a tamamérai Öregtarhíd 1813-ban épült. A két híd azonos terv és azonos költségvetés szerint készült, ugyanaz a kivitelező egy időben építette. Mindkettő kétnyílású, szélességük egységesen három öl. A hídszerkezet fara- ottkő boltozat, negyedkört al- otó szegmensívekkel. A mellvédfalak a híd közepe felé enyhe emelkedő vonalazásúak s a hídfőknél 45 fokos csatlakozású szárnyfalakban folytatódnak. A töréspontokon kerékvető kőtömbök védik a falat, és e funkcionális jelentőségük mellett hangsúlyozzák az úton haladók számára a híd kezdetét és végét. Mindkét hídmatuzsálem kitűnőállapotban van, ami egyrészt a sólymosi kőbányából származó jó minőségű kőanyagnak, a kitűnő munkának, a gondozásnak köszönhető. A két híd egymástól csupán lényegtelen dolgokban különbözik, így például a detki híd középpillervegének kiképzése alul ívelt háromszög, felül félkör alakú, a tarnameraié végig félkör. A pillérvégek mindkét hídnál a homlokfalak elé ugranak és a mellvédfalak tetejéig fel vannak falazva. Ez a kiugrás a tamamérai hídnál posztamens- ként szolgál, rajta a mellvédfal fülkét alkot, amelyen zömök kőtömbön Nepomuki Szent János népies kőszobra áll. A hidak eredeti tervét és költségvetését az Egri Levéltár őrzi. A terven aláírás és keltezés nincs, a költségvetés keltezése 1813. november 8. Készítője Rábl Károly gyöngyösi kőművesmester. A költségvetésen ez áll: „Antid- pandó Empfangen 400 F Vierhundert Floren” .Továbbá: átvizsgáltam: Markmüller Károly Rendszerént való Indzsenőr. Az iratokból a továbbiakban megtudjuk, hogy a hidak kőfaragó munkáját Kronberger, gyöngyösi kőfaragómester végezte, aki a „tavalyi” egyforintos egységár helyett 2,30 forintot kért egy négyszögöl kő megfaragásáért. Kiderül, hogy Markmüller mérnök ugyanez év december 6-án már jelentette, hogy mindkét híd rendben elkészült. Nagy idők nagy tanúja a két öreg híd, amely fiatalos erővel állja mind a mai napig a szakadatlanul növekvő terhelést. Sza- badságharok, világháborúk, vér- zivataros és nyugodalmasabb békeidők állják útját az emlékezésnek, miközben bámulattal adózunk a szellemi és fizikai munka mestereinek. Az alkotók már el- porladtttk, de alkotásaik, a hidak állnak, összekötnek és elgondolkodtatnak... Szalay István Itt a báli szezon, s egy aggastyán újólag a jogait követeli a táncrendben, ha ugyan még van ilyen. A táncversenyeken mindenesetre jelen lesz, 80 évesen is fiatalon. A tangó, amely 1909- ben szállt partra az öreg kontinensen, felforgatta, megszállta, második hazájává tette, de mint dél-amerikai bevándorolt, hosz- szú ideig gyanúsítottként élt. S amikor Európa már az első világégés felé menetelt, 1914-ben, a báltermekben, stílusosan a „pesz- szimizmus tánca” volt a divat. Párizs érseke ki is fejezte aggodalmát a „tangóbotrány'' miatt. Majd a láz elkapta Rómát is, és ekkor személyesen lépett közbe a pápa. A konzervatív X. Pius nem elégedett meg az aggodalmat árasztó jelentésekkel, élőben kívánta látni e sátáni jelenséget. A demonstráció megtisztelő feladata egy arisztokrata párra hárult, akik a helyzet s a felelősség teljes tudatában az egyszerűbb változatot mutatták be. Egy nemrég előkerült, mértékadó tudósítás szerint Őszentsége nézte e különös mozgást, majd megvonta a vállát, és azt mondta: „Azért a katolikusok jobban tennék, ha megmaradnának a népi tánc mellett.” Ez volt a pápai placet, a tetszésnyilvánítás. Még elgondolni is rossz, hogy hol tartanánk, ha a tangónak illegalitásba kellett volna vonulnia...
