Heves Megyei Népújság, 1989. február (40. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-03 / 29. szám

4. KULTÚRA - KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. február 3., péntek ténfergő lélek keresi belső for­máit, azért, hogy a tartalmat, a nyugtalanságot kifejezhesse. Az esti égen láthatunk talán re­pülő után olyan kondenzcsí- kokat és ellaposodó fodrozó­dásokat, mint ezeken a képeken. És hogy mennyire az idő állítta- tik meg itt, egy elmélázó pillanat, egy lelkiállapot megvallásának erejéig, arra tanűként itt van a szobabelső hangulata. Amiben nem a falak a fontosak, nem is más, csak egy menyasszonyi láda felirata. Szövege szerint: „Tóth Borié ez a láda — 1901.” Ez van a fába vésve, és ez a bevésett intelem többet mond el a magyar falu, a magyar százade­lő parasztjainak lelkivilágáról, mint megannyi értekezés. A szikár formakezelés, aho­gyan a gyorsan csapódó formák itt-ott összetorlódnak, drámai élét is hozzák a magáról valló művész élményének. Mert egy pillanatig sem hiányzik itt a tar­talomnak az emberből kiálló-ki- áradó sávja. Akár a vándor, akár az este, akár az oszlop dől neki a világnak, itt a művész magányát, gondolatait étjük utol. Foglal­hatja szürke, pala- vagy sötét­szürke egyhangúságba azt, amit távirati stílusban közöl velünk, a másik témában felvillámlik a rőt fény, az a pászma, ami­től még kevésbé tud szabadulni a kérdező: ennyire le lehet és le kell egyszerűsíteni a felszínt, hogy kifessék az a bizonyos mély? Most Fridél Lajos űj szakaszt nyitott meg abban a folyamat­ban, amit az életmű felépítésé­nek szoktunk nevezni. Ha későn kezdett is, ez a tudatos munkál­kodás, ez a még inkább szándé­kolt váltás felpörgetheti őt egy olyan irányba, ahol a líra, a nosz­talgia, az elbeszélés helyébe a dráma, a bonyolult gondolati rendek zsúfoltsága is megjelen­hetik. Ez a szűkszavúság — ha van igazság a pszichológia né­hány elméletében — önnön el­lentétébe fog átcsapni. Már most készülhetünk rá! Elegáns képei, szövegei láttán azt a másabbat is várjuk tőle! Farkas András Fridél Lajos a HEMO-ban Hány szakaszhatár van? Fridél Lajos idei első kiállítása az Egri Helyőrségi Művelődési Otthonban látható. Ha ehhez a tényhez hozzáadjuk azt, hogy ta­valy tíz tárlatát rendezték meg — hármat a fővárosban —, akkor, nem túlzás azt állítani, hogy a művész lendületbejött. Több évi szünet vagy várakozás után járja az országot, kapja a meghíváso­kat. Élvezi a sikert, ami az ő ese­tében a lendületbe jövés és az al­kotói szorgalom kamata is. írtunk néhány szerepléséről eddig is, hírt adtunk fotókkal is arról az éppen tetten érhető al­kotói beállásról, szemléleti alap­állásról, amely jellemzi ezt a fel­gyorsuló folyamatokban gon­dolkodó alkotót. Azért is igaz az, amit most leír­tunk a hangulati, stílus- és téma­váltásról, mert mindaz, amit a je­lenlegi tárlat bemutat Fridél La­jostól, az egészen más, mint amit akárcsak 1987 végén is leolvas­hattunk grafikáiról. Akkor ugyanis, jó másfél évvel ezelőtt, számára az tűnt leképezni való­ságnak, hogy a térben megfor­dulnak az emberek. A temetésen családok minden korosztályú tagjaikkal. A falu, a kisváros jel­legzetes figurái álltak körbe vagy találkoztak-fordultak szembe egymással. Elmesélte róluk, amit szíve szerinti emlékeiből, azok­ról az általa ismert emberekről fontosnak tartott megörökíteni. Némi bizonytalansággal vegyí­tett melankólia lengte körül eze­ket a képi elmondásokat, mert a művész azt akarta, hogy emlékei ne menjenek veszendőbe. Fridél akkor a múltjából, a fiatalabb (Fotó: Jakab László) éveinek történéseiből dolgozott, gazdálkodott. Mára ez a fonalakban, vona­lakban, foltokban feltárt múlt, nosztalgia eltűnt. A tájat a mű­vész egy surranó tekintettel futja át. Jellegtelen vagy jelentéktelen akadályokat észre sem vesz, min­dent eltakarít a lendület, a ritmus szeme, figyelme útjából. Megál­lapodik egy ponton, legyen ott akár egy fűzfabokor, egy villany­pózna, egy mezőgazdasági épü­let, ól vagy raktár netán egy em­ber az alkonyaiban, aki búcsú­zik. Ugyan mitől? Hiszen a táj, az este, amit látnia kell, nem hívo­gatja úgy, mint egykor Goethét az a bizonyos nyugalom. Mert itt, ezeken a végigfutott tájakon minden van, csak megpihenő lé­lek nincs. Az Ártéri este, az ószi hangulat, a Tanya, a Bokor, az Alkonyati vándor, a Randevú, a Csónakos, az A berek szele, az Oszlop — egy hirtelen megraga­dott és el nem eresztő pillanat esztétikai megrablása. Kemény és hűvös is lehet itt minden, mert az időben és az időtlenségben Naplórészlet Gárdonyi Gézáról Vacsora után mesélni kezdett az utazásairól. Velencére nagyon haragudott. Ott mindig halszag van. Fene tudja kibírni. Meg is szökött há­rom nap múlva. Firenzében fekete csuklyás emberek folyton temetnek — ez se tetszett neki. Valami hiba mindenütt volt. Hanem... — a legborzasztóbb csalódás Konstantinápoly. Meg­valósította álmát, lement. És legélénkebb emléke egy hősköl­temény maradt onnan, negyven- nyolc órás szünet nélküli harc ez a hősköltemény az ellenségek legrettenetesebbjével: a jjolos- kával. Két éjszaka alatt végiglakta Konstantinápoly összes hoteljeit és panzióit, a legkisebbtől a leg- nagyobbig, véges-végig. Ha el akarnám mondani úgy, . ahogy ő mesélte, nekem is olyan nagy írónak kellene lennem, mint ő volt. Másfél óráig beszélni polos­kákról anélkül, hogy akár unal­mas, akár undorító lenne! Olyan csodálatosan bájos hu­morral produkálta önmagát, a hoteleket, a hotelier-ket és a po­loskákat, hogy mi a nevetéstől majd megszakadtunk. Friss, üde, geniális volt ezen az estén. De — valljuk meg az igazat — mégse ez a módja, hogy az ember egy poétikus úrileánnyal megér­tesse komoly, romantikus, misz­tikus vonzalmát... Szegény Göre! Hogyan tudott olyan bűbájo­sán szerelemről írni könyvben és levélben, mikor szóban oly ke­véssé értette a szerelem nyelvét, akár a kínait? Fura, fura ember. Másnap visszautaztunk Pá­rádra. Három vagy négy nap múlva levelet kapott Margit Egerből; csodaszép, gyöngéd, titokteljes, megkérő levelet; amely burkol­tan bár, de mindent elmond és megmagyaráz; hogy szerette meg, mielőtt látta volna, mit ér­zett és mit élt át azóta, mióta meglátta, mik lehetnének ők egymásnak, mit adhatnának egymásnak... A leány kővé csodálkozta ma­gát. Először majdnem meghara­gudott; aztán lecsillapodott és tiszteletből a nagy író iránt, me­leg és tiszteletteljes hangú levél­ben azt válaszolta; sose megy féijhez, valószínűleg apáca lesz; de nagyon meghatva és megtisz­telve érzi magát stb., stb. Mit érzett ez után a levél után Göre? Nem tudom. Azt hiszem, el­hitte; mert ekkor írta meg az Is­ten rabjait. Portrait volt ez a regény. Még a lencse is ott van Szt. Margit arcán, pontosan ott, ahol a kis húgomé volt. Megjelenése után elküldte ne­ki a regényt; gyönyörű, lemon­dó, bús dedikációval. (Azt hiszem, a „Láthatatlan ember” s a Hatalmas harma­dik”-ban is O a hősnő.) És azután — vége volt ennek is. Semmi több. Néha-néha még eljött hoz­zánk; de még csendesebb volt, mint valaha. Hanem attól a naptól fogva, hogy ezután körülbelül egy év múlva húgom férjhez ment egy fiatal főhadnagyhoz, boldog asz- szony lett — Gárdonyit soha, so­ha többé nem láttuk; se ő, se mi. Még Árpád betegágyához sem jött el; pedig akkor nagyon sok hűtlenné lett jó barát buk­kant elő a ködből. Akkor jelent meg mint kóborló, hazát nem ta­láló lélek, egy órára — hogy az­tán megint eltűnjön Med- nyánszky is. De Görét hiába vártuk. Ennek tíz esztendeje. Azóta semmi közvetlent nem tudtam róla, nem is hallottam ró­la semmit, ami új vonást adna eh­hez a portrait-jához. Elvesztett alakját elnyelte a sűrű köd, ami oly sok, oly sok embert, annyi értéket elragad az ember csodálkozó szeme elől. Az uram halála volt barátsá­gunkon az utolsó hólepel; elta­kart mindent. Aztán jött a háború. Két első évét kinn töltöttük Münchenben. Később, hazajövet, különös, beteges, fantasztikus hírek jutot­tak hozzám harmad-, negyed­szájból az egri remetéről. Gárdonyi alakja, egészen csu- dás, szinte dalai láma-szerű di­menziókat öltött. Láthatatlan emberré lett. De ez Csak növelte alakjának misztikus titokzatosságát. Mindig többet beszéltek róla, és mindig fantasztikusabb, hihe­tetlenebb dolgokat. Tavaly aztán egy reggel azt ol­vastam: Gárdonyi meghalt Egerben. Akkor hallottam azt is, hogy utolsó éveiben körös-körül befa- laztatta nagy, angolkarszékes szobáját; csak pici ablakon szi­várgott be világosság a magas­ból, s ott írt, írt, töprengett és ment, ment az általa kiszabott keskeny és mégis oly széles, grandiózus úton fölfelé: azisme- retlenbe... (1924) Mesék és valéségok Gyermekkorunk mesevilágá­ra valamennyien emlékszünk. Valahol a szívünkben vannak még a kékarcú téli esték, amikor a puharöptű baglyokkal együtt meseszárnyakon kalandoztunk hetedhét országon át. Jó szülénk elmaradt életörömét, ködbe ve­sző boldogságát szőtte bele a ma­ga fabrikálta történetekbe, ve­lünk együtt sírt és nevetett mese­figuráinak kudarcain és győzel­mein. Ezek a történetek önma­gukat kínálva bukkantak fel a ro­hanó mélységekből, arra várva, hogy valaki átörökítse őket a szebbet és jobbat váró jövőbe, így lett a miénk a múlt, elidege­níthetetlen örökségünk része­ként. Gazdátlan világunkban félve vesszük elő a ködbe vesző gyer­mekkort, mesehőseink igazság­ért küzdő vitéz bátorságát. Ki­bontjuk emlékeinket, mint ezüst papírból a szaloncukrot, miközben felnőtt szívvel attól rettegünk, vajon igazak-e még az emlékek, nem hamisította-e meg azokat is az idő, maradt-e még egy csipetnyi igazság a múltból, vagy talán már anyánk meséi is félredobható hazugságokká tor­zultak? Gyermekkorunk mesés való­ságát nem veheti el tőlünk senki, mert azoknak a gyökerei az élet igazságaiból táplálkoztak... Sokáig nem gyújtunk villanyt, küszködik a tekintet a homállyal, de a mesélők azért jól látják egy­mást az utcáról beszűrődő, ho­mályos fényben. Odakint köd van, ködös a január, olyan, mint az életünk, bizonytalanul tájéko­zódik benne az ember. Ide-oda rebbennek a tekintetek, ülünk, ahol férünk, itt-ott keksz- és .sza­loncukorpapír csörög, egy kis rágcsálnivaló a téli beszélgetés­hez, mert most már nincs gu- zsaly, szövőszék, kukoricát sem kell morzsolni. Ülünk és beszélgetünk: — Egy idős asszonyt lelöktek a buszról... — Nem biztos, hogy lelökték, előfordulhatott, hogy megszé­dült. — Lehet! — Hát aztán? — Felsegítette két fiatalember. — Fiatalok? — Tulajdon szememmel lát­tam! Még át is vezették az út túloldalára. Miért ne? Bólintunk a kétségtelen igaz­ságra, elvégre különbözünk egy­mástól, az ujjunk sem egyfor­ma... Télen, alighogy felkel az em­ber, végzi a munkáját, máris itt az este, mert a januári tyúklépések bizony még annyira kurták, hogy összerakva sem tesznek ki egy szűk órahosszát. — Nem emlékszem, mond- tam-e már, hogy a szomszéd ha­zajött a kórházból. — Mennyibe került a műtét? — Semennyibe. Hallgat a csönd, sírni látszik az igazság, hitetlenségünknél csak a sötétség nagyobb a tágas szobá­ban. — Mondom, hogy semennyi­be! — Eltörölték a hálapénzt? Valaki kuncog, homályba ful­lad a nevetés. — Meglépett az orvosok elől! De az ápolónőknek azért osztott csokoládét... — Hogyhogy meglépett? — Nem volt pénze! Üres kéz­zel pedig restellt elköszönni... Garast a fogunkhoz verő idő­ket élünk, megpróbálom ma­gamban összebékíteni a türelmet a berzenkedéssel, már elhiszem, sőt tudom, hogy a hálapénz kér­dése például hamarosan önma­gától megoldódik. Egyetlen fi- tyinget, vagy legfeljebb annyit kap a fodrász, a pincér, a benzin­kutas. Dühömben majdnem le­nyelek egy egész narancsszeletet, amikor eszembe jut, hogy tegnap a tankolásnál a benzinkutas vé­gigcsorgatta a tisztára mosott ko­csim oldalát benzinnel, és „elfe­lejtette” rácsavarni a sapkát, amikor látta, hogy köszönöm lesz a borravaló. Beszélgetünk, miközben hall­gat a tv, a rádió. Nem tudom, ki hogy van vele, de egérfogóban érzem magam, amikor elmegyek valahová, és a háziak nyomban bekapcsolják a televíziót és bá­mulják a filmet, miközben biz­tatják a vendéget: beszélges­sünk! Egy egész esti hallgatás után a napokban ekképpen invi­tált valaki: — Gyere el megint! Milyen jól eldiskuráltunk a múltkor... Nincs befüggönyözve, deren­gésben látom, hogy az utcán hömpölyög á köd, novembert idéz a csikorgó január. Panasz­kodjak a télre vagy dicsérjem, el­végre az is lehet, hogy kímélni akar. Emlékeim között matatok, zúzmarás galagonyákról mada­rakat riasztok, amikor hallom a dörgő hangot: — Miért nem áll elő már valaki vagy valakik? Mi kevertük a bajt, honfitársaim! Itt vagyunk, for­gassátok csak ki zsebeinket, és nézzünk egymás szemébe. Felkapom a fejem, mint akit darázs csípett meg, úgy röppen­nek el az emlékeim, mint az éhes cinkék az ablakpárkányról. — Nincs igazam? A sötétben is látom az igenlő biccentéseket, de hallgat min­denki, elvégre mit lehessen tud­ni, hogy ki sértődne meg, ki ven­né magára a dolgot a jelenlévők közül? — Hol az az ember, aki meg­mondaná most bizonyosra, hogy mi lenne a célszerű? Ä hallgatók minden bizonnyal nem... Szalay István Nemzetiségi bálok A gyulai román és az eleki né­met bállal február 4-én, szomba­ton megkezdődik Békésben a nemzetiségi farsangi bálok soro­zata. A gyulai SZOT-szállóban a Magyarországi Románok De­mokratikus Szövetsége rendezi a hagyományos, országos román bált, amelyen egyebek közt méh­keréki, eleki, kétegyházi népze­nészek, népdalénekesek és nép­táncosok lépnek föl. Eleken a művelődési házban lesz a hagyo­mányos sváb batyusbál; a nyitó­táncot a helyi német hagyo­mányőrző csoport tagjai járják, s a farsangolók sramlizenére rop­hatják hajnalig. Az eleki néme­tek évszázados téltemető — hús­hagyó keddi — maszkajárása az idén sem marad el, február 7-én ismét gyalog- és lovasmaszkák igyekeznek majd tovaűzni a te­let.

Next

/
Thumbnails
Contents