Heves Megyei Népújság, 1989. február (40. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-18 / 42. szám
s. NÉPÚJSÁG-HÉTVÉGE NÉPÚJSÁG, 1989. február 18., szombat Képzelt interjú Charles Bronsonnal Drága a tejtermék . r \ Szegény ember vízzel főz — tartja a közmondás. Az lenne ugyanis az igazi, ha egy életműsorozat televíziós sügárzásának apropójából telefoninterjút készítene az ember a sztárral, ez esetben Charles Bronsonnal. De 1. nem tudom a telefonszámát; 2. ha tudnám, sem fizetné meg senki a nyilván tetemes telefon- költséget; 3. a kérdéseket még csak fel tudnám tenni angolul, és félő, hogy a válaszokat sem érteném... Tehát inkább más forrásokhoz fordulok, hiszen Charles Bronsonnal annyi interjút készítettek már, és azokból jó néhányhoz hozzájutottam, hogy azokban szinte minden — terveim szerint felteendő — kérdésemre választ kaphatok. Mit tehetek egyebet: kölcsön veszem ezeket a válaszokat, és elébük rakom a kérdéseimet. Tehát: — Ha szájharmonika-muzsikát hallok, azonnal Önre gondolok. Nyilván sejti, hogy miért. — Valószínűleg, mert látta a Volt egyszer egy vadnyugat című filmemet. — ...amely nagyon népszerű nálunk is, sokáig játszották, többször felújították a mozik, sugározta a televízió, világhírűvé vált zenéjét pedig lépten-nyo- mon lehet hallani. Alighanem ez az oka, hogy a tévénkben most indult Charles Bronson-sorozat- ban ez a filmje nem szerepel. — Nocsak! Hány filmemet, s főleg melyeket láthatja most a magyar közönség? — Hat filmet választottak ki, ezeket január 7-e óta szombatonként sugározzák. Az első a Vörös nap volt, ezt követi a Határzár, A halál 50 órája, A hét mesterlövész, a Szerelem és golyók, végül a Nem lehetsz mindig győztes... — Hm. Van néhány jellemzőbb filmem is. Ne vegye szerénytelenségnek, de tényleg: egész sereg filmemnek címszereplője voltam, és az utcán szembe jövő emberek nem azt mondták, hogy itt jön a Bronson, hanem a filmbeli nevemet. Például azt, hogy: Hello, Géppuskás Kelly! Aztán voltam A könyörtelen férfi, A félelmet nem ismerő férfi, A dinamitférfi, csupa férfi, férfi, férfi. Ez az én skatulyám. — Ön elég későn került ebbe a skatulyába, hiszen harmincéves elmúlt, amikor első filmszerepét eljátszotta. Aztán másfél évtizedig szinte csak statisztált, és csupán azután — mégpedig Európában — készültek a jobb filmek, nagyobb szerepekkel. De akkor már villámsebesen világsztár lett. — Bizony nehezen indultam. Litván származású bányászcsaládban születtem a pennsylvaniai Ehrenfieldben. Akkor még Charles Buchinskinak hívtak. Tizenöten voltunk testvérek, és én mindössze tízéves voltam, amikor apánk meghalt. Magam is bányász lettem. Ez bizony kemény iskola volt. Aztán bevonultam katonának, és a háború tovább edzett. Utána más életet akartam kezdeni. Felsorolni is nehéz, mi mindennel próbálkoztam, voltam sofőr és bokszoló, szakács és szénhordó. Aztán életemben először elmentem színházba, Philadelphiában. „Ezeket ezért fizetik? Ezt én is tudom!” — gondoltam, és elhatároztam, hogy színész leszek. De nem részletezem tovább. Elég az hozzá: az út mostanáig hosszú volt és nehéz. — Bizonyára ez az életsors rajzolta arcára a markáns vonásokat, érlelte ki erős testalkatát. — Annyira, hogy „Hollywood legcsúnyább férfijának” neveznek. Nem baj! Az én szerepeimhez nem kell szépnek lenni, hanem ügyesnek, bátornak. Úgy látszik, ez sikerült. — Hát igen, Bronson ma már a legkeresettebb, legjobban fizetett sztárok közé tartozik. Mondja, elégedett ember Ön? — Igen! És boldog. Második feleségem, Jill Ireland, ugyancsak színész, mindkettőnknek vannak gyermekeink az első házasságunkból, és van egy közös lányunk. — Ön az idén hatvankilenc éves lesz, bár ez nem látszik férfias, barázdált arcán. Mit vár a jövőtől? — Nézze, már jó néhány éve a testemre írják a szerepeket, a filmjeim sikeresek mind Európában, mind az USA-ban, a családi életem kiegyensúlyozott. Hogy mit hoz a jövő, nem tudom. Jó egészséget és jó szerepeket remélek. — Kívánjuk, hogy kívánságai teljesüljenek! Elképzelte: Erdős Márta Új státuszszimbólum (Boros Béla rajza) Legenda születik Azt hinné az ember, hogy a legendák ősforrását a régmúltban kell keresni, ha ugyan megtalálható. Manapság is születik legenda. Olaszország egyik vidéki lapjában — La Gazzetta di Rimini — nemrég a következő apró- hirdetést olvashatta, ha valaki csőszködő szemmel figyelte az újságmezőt. „ Készpénz ellenében felkínálom az egyik vesémet olyan személynek, aki veseátültetésre vár. Komoly, egészséges asszony vagyok, aki természetesen hajlandó tüzetes orvosi vizsgálatnak is alávetni magát.” A szokatlan ajánlat nem várt fogadtatásra talált. A kíváncsi sajtó révén most már a körülményeket is ismerjük. Ezek szerint egy 34 éves asszony adta fel a hirdetést. A közvetlen előzmény a televízió szervátültetésekkel foglalkozó műsora volt, amiből is kitűnt, hogy minden árat hajlandók lennének megfizetni, akik már csak a transzplantációhoz kötik megcsappant továbbélési reményüket. A hirdetésből esemény lett, melyet a részletek értékeltek fel, jobban azoknál, amelyeket a kül- és belpolitika együttesen szállított aznap. A szerkesztőségben csengeni kezdtek a telefonok, mondjuk így: a kíváncsiság és aj együttérzés sajátos árveréseként. Kiről van szó? Mi áll az elhatározás hátterében? Nos, a kétgyerekes asszony nevét és címét nem adták ki, de azt a rádió révén megismerhette Olaszország, hogy 200 millió líra — mintegy 8 millió forint — kellene ahhoz, hogy kifizesse a családi adósságot. Évekkel ezelőtt kölcsönt vettek fel, az Üzlet nem sikerült, és a bank nem vár tovább. A történet innentől tulajdonképpen szokványos. Aki azt hallotta ki belőle, hogy segíteni kell, pénzt ajánlott fel. Ilyenek sokan voltak. Mások, talán az utolsó lehetőség reményében, vevőként jelentkeztek — Nápolyból valaki félmilliárd lírát kínált az eladó veséért. A sztori azonban úgy teljes, ha idézzük azt a néhány mondatot, melyet egy rádióriporternek válaszolt telefonon. Arra a kérdésre, hogy nem tartja-e képtelenségnek az ötletet, s rendkívül nagynak a kockázatot, így felelt: „Ha az ember reménytelen helyzetbe kerül, mindenre képes. Es végül is mosogatni, főzni, enni adni egy vesével is lehet. Ez még mindig jobb, mintha a család menne tönkre a gondok súlya alatt. ” Hihetetlen történet Rohantam a Parlamentbe, mert hívatott a miniszterelnök. Útközben azon törtem a fejem, vajon mit követtem el, hogy ilyen magas rangú személyiség kéret maga elé. — Szeretném, ha segítene rajtunk — tért a lényegre a politikus, miután a felmerült nemzetközi és belpolitikai kérdések megítélésében teljes nézetazonosság alakult ki köztünk. — Az a szomorú helyzet, hogy üres az államkassza, viszont Bedudáliá- ból háromnapos látogatásra hazánkba érkezik a miniszterelnök. Mivel egy fillérünk sincs, nem tudjuk vendégül látni. A delegáció már útban van, nemzetközi botrány lenne, ha a kormányfő repülőgépét Budapest — teszem azt, köd miatt — nem fogadná. Ebben a nehéz gazdasági helyzetben arra kérem, hogy Ön lássa vendégül a bedudál miniszter- elnököt! Holnap délelőtt fél tízkor érkezik a gép a Ferihegy 2-re. Mindössze egy hivatalos tárgyalás lesz délután négykor itt, a Parlamentben. Nyelvi problémái nem lesznek, mert Nemír Namír kormányfő az ötvenes évek elején Budapesten járt egyetemre, beszél magyarül. A szívességét azzal tudom honorálni, hogy a költségek egy részére a pénzügyi kormányzat adókedvezményt ad. Világos? Mit lehet erre válaszolni? Világos. Másnap a repülőtéren katonai tiszteletadás és díszsortűz helyett meleg kézfogással köszöntöttem Nemír Namírt, majd kis Trabantommal a Hősök terére indultunk koszorúzni. — Maguk miben sántikálnak itt? — kérdezte tőlem egy civil pasas, amikor a Műcsarnok mellett leálh'tott kocsim csomagteréből kezdtem -kiráncigálni egy szerény külsejű koszorút. — Koszorúzni jöttünk — mondtam a rendőrség képviselőjének, mert a civil ruha ellenére lesírt róla, hogy legalább őrmesteri rendfokozatig vitte fel az isten a dolgát. — Kik maguk? — Ő a bedudál miniszterelnök — mutattam Nemír Namírra. — Szóval, alternatívok? — kérdezett vissza a rend őre. — Figyeljen ide, aranyapám! A koszorút visszarakja a kocsiba, és gyorsan olajra lépnek, mert különben iderendelem a vízágyúkat! Mondanom sem kell, hogy a miniszterelnöki fogadással is gondok voltak. Két és fél órát késett a lajosmizsei személyvonat, emiatt késő estig elhúzódtak a délután négyre kitűzött tárgyalások. Hogy mi köze a lajosmizsei vonatnak a bedudál miniszterelnökhöz? Hát az, hogy a hadügyminiszternek a magyar kormányhoz közel álló vadásztársaság egyik tagja adott szállást Al- sódabason. A tábornok jött volna Pestre időben, de elromlott a Cinege Lajos nevét viselő katonai helikopter, így kénytelen volt vonattal utazni. Nem akarom a bedudál vendég itt-tartózkodásának minden percét teljes részletességgel ismertetni, de annyit még elmondok, hogyan bonyolítottuk le takarékossági okok miatt a budapesti városnézést. Nemír Namírt elvittem egy Szondy utcai borozóba, rendeltem két liter rácalmási rizlinget, majd egy képeskönyvet dugtam az orra alá. Megnéztük benne a Népstadiont, a Halászbástyát, az Operát, a Bazilikát, meg még sok más nevezetességet. Sajnos, a Pénzügyminisztérium dolgozóinak Lóránt utcai lakásait, házait nem tudtam megmutatni. De azért a harmadik liter után a sztorit elmeséltem. Éjjel tizenkettőt mutatott a Bazilika nagyharangja, amikor elindultunk hazafelé. A poha- razgatás miatt a Trabanton már nem tudtunk a pestlőrinci szálláshelyünkre hajtatni, ezért az egyik kerületi rendőrkapitányság előtt elénekeltük a székely himnuszt, és közben Nagy Imrét éltettük. Rögtön kaptunk szállást. Reggel viszont tisztáztuk, hogy az éjjeli éltetésnél a mostani, a kisebbik Nagy Imrére, a KISZ KB első titkárára gondoltam, nem pedig a régire... A ■ bedudál vendég elutazása után a költségelszámolást annak rendje-módja szerint benyújtottam a pénzügyi kormányzatnak. Egy hét múlva a következő levelet kaptam: „T. Ügyfelünk! Személyi jövedelemadó-bevallása alapján megállapítom, hogy 34 ezer 850 forint adóhátraléka van... stb... stb...Tizenöt napon belül fizesse be...” Visszaírtam, hogy a beadványom nem adóbevallás; hanem költségelszámolás volt, mivel nekem tartozik a kormány. Újabb levél: „Benyújtott kérelmére értesítem, hogy számítógépünk tévedése következtében a 34 ezer 850 forintos adótartozásából 13 forint 25 fillért jóváírunk és visz-’ szautalunk. Az összeget az APEH jánoshalmi pénztárában veheti fel. Útiköltséget nem térítünk.” Ekkor határoztam el, hogy panaszt teszek gjn i n i szterelnök né!. Már második napja hívom telefonon, de nem tudják adni. Állítólag delegáció élén hivatalos, baráti látogatásra Bedudáliába utazott. Kiss György Mihály mmJ
