Heves Megyei Népújság, 1989. február (40. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-18 / 42. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. február 18., szombat NÉPÚJSÁG-HÉTVÉGE 7. Ilyennek álmodhatták A veszprémi színház belülről Nem tudom, kik lehettek a tagjai Veszprémben a színházpártoló egyesületnek, de a lelkesedésük felől nincs kétségem. 1905-ben alakultak meg, 1907- ben kérték fői a kor újításokra kész építészét, Medgyaszay Istvánt, és már 1908. szeptember 17-én meg is volt a színházavató. Ez az egy esztendő igen rövidnek tűnik, ha figyelembe vesszük mindazokat a kikötéseket, amelyekkel Medgyaszaynak már a tervezés során számolnia kellett: például, hogy a színházépület legyen egyéb célra is alkalmas, bálok, gyűlések megszervezésére; ezenkívül kapcsolatban kellett állnia a mellette lévő szállodával, s meghatározott területre kellett a kijáratokat terveznie. Medgyaszay Istvánt nem riasztották meg e követelmények. Előző évben kapott éppen aranyérmet Milánóban a világkiállításon a magyar pavilon megtervezéséért; jó kihívás volt számára a színház sok kötöttsége. A nézőteret, ami egyben a nagyterem, síkpallóval tervezte meg, amelyre ferde dobogózás került, ha színházi előadás folyt. Medgyaszay sokat foglalkozott ekkortájt a vasbeton-építészettel, s elsőként Magyarországon itt alkalmazott vasbeton födémeket, előregyártott vasbeton ablakokat, szellőzőrácsokat, s ugyanebből (!) a csatlakozóteraszokon, pergolákon pedig erdélyi motívumokat. Bizonyos, hogy hajtotta az idő; bizonyos, hogy a színházpártolóknak nagyobb vólt a lelkesedése, mint az anyagi lehetősége. A veszprémi színház átépítése idején készült felmérés arról tanúskodik, hogy „a szegényes eredeti anyagok” vizsgálata kimutatta: a tervezői elképzelések nem mindenütt, s nem úgy valósultak meg . . . így maradtak fehéren a falak a ruhatárban, a színházteremben. Amikor Szendrő Péter építészszel együtt Szenes István belsőépítész megkapta a feladatot, hogy hozzák létre az eredeti színházat, ismét csak rengeteg kötöttséggel kellett számolniok: megóvni Medgyaszay eredeti elképzeléseit; korszerű, kiszolgáló épületekkel ellátott színházat, és egyben eredeti hangulatot adó épületet létrehozni. A szecessziós épület szerencsére sok szabadságot ad a fantáziának. A tervezők kitalálták az üveg- illetve tükörbetétes, fekete kazettás ajtókat, ezekhez simul ma már a büfé, a ruhatár minden berendezési tárgya. A matt fekeA felújított színház homlokzata A színház előtere (Fotó: Arany Gábor — MTI-Press) Még egy szín — még egy anyag — kap szót a berendezésben, és ez a réz. Köztük is legszebb a főlépcsőt díszítő rézkandeláberek kettőse, amely Albert András ötvös munkája. A mai színházpártolóknak már csak az a feladatuk, hogy vegyék birtokba ezt a régen megálmodott, ma újból és igazabban megvalósított ragyogó színházépületet! Torday Aliz te mellett világít a fehér, a sok opálos üvegbúra, amely Horváth Márton és Simái Lajos tervezői fantáziáját dicséri. A fehér fal is bevonatot kapott — hogy festés miatt soha ne álljon le a színház — kerámiából. A fekete és a fehér (opál) mellé a mályvaszín, az orchidealila dominál a berendezésben: Szekeres Károly akusztikus kerámiát tervezett a nézőtérre e színben — a pécsi Zsolnay- gyárban készült el —, amely nemcsak nemesen szép bevonat, de hangelnyelő is. Formáját az eredeti beton mellvéd Medgya- szay-féle motívuma inspirálta. A társalgóban, s a színházterembe textil falibevonatok is készültek. Gönczi András és Szenes Zsuzsa munkáinak technikáját úgy lehetne nevezni: gépesített nemezelés. Mert a hártyavékonyra kihúzott és megformázott alapanyagot gép préselte az előkészített, előmunkált felületre. így a textilkép finomsága, lágysága az akvarellfestészethez hasonlítható. * A padlóburkolat fekete szegélyben helyezett kubai orchidealila márvány, a nézőtéri padlóborítás pedig ugyanilyen színű padlókárpit. A Zeneakadémia számára zsöllyékből tervezett egy sorozatot annak idején a Debreceni Hajlítottbútorgyár, ennek egy változata, a „magyar Thonet” került a nézőtérre. BELGRÁD. Látkép a Száva és a Duna folyók partján épült városról. A kép közepén a nemzetgyűlés épülete Kőotejfúró torony. A szovjet Távolkeleten létesített „Szahalinszkaja"kőolajfúró torony dolgozói jó eredményt értek el az olajkitermelésben 1988- ban. A Szahalin-sziget északi részénél felállított kontinentális talapzatú fúrótorony még novemberben is működött — ilyen késői időpontban még nem végeztek fúrásokat a sziget északi végénél (MTI — Külföldi Képszerkesztőség) Nem ismertem az apám Csak te drága hegedűm Nincs barátnak gondja rám Kísérj mindenhová hűn Édesanyám rég meghalt A szeretőm rég megcsalt (Ismeretlen szerző dala) V askos köteteket tesz ki manapság a cigányirodalom. Múltjukat kutatják, jelenüket formálják, nyelvük, zenéjük, művészetük mind ismertebbé válik, és ezekkel együtt az elhatározás is arra, hogy hátrányos helyzetüket megszüntetve jobban beilleszkedjenek a nemzet egészébe. A cigányok már a tizennegyedik század végén kezdtek beszivárogni Magyarországra, de zömük a balkáni háborúságok miatt, csupán a tizenötödik században érkezett hozzánk. 1423-ban Zsigmond király adott nekik védőlevelet, amelyben megengedte, hogy az országban éljenek és letelepedhessenek. A védőlevél meghagyta önkormányzatukat, így engedelmeskedni továbbra is a vajdának tartoztak, aki viszont felelősséget vállalt értük a hatóságok előtt. Főuraink mindig pártolták a cigányokat, nem úgy a köznép, akikkel gyakran akadt összekoccanásuk. Korlátlan szabadságuk kényszerű engedélyezéséhez az is hozzájárult, hogy ahol felbukkantak, ott mindig a török elől menekülő jámbor keresztényeknek adták ki magukat, akik babonás bűvészkedéseikkel, jóslásaikkal, énekkel, zenével, mókáikkal elszórakoztatták a titokzatosságokra, szenzációkra éhes, a középkor misztikus eszmevilágában élő magyarokat. A cigányság, a tőle idegen, így a nyugati kultúra hatása ellenére makacsul őrizte évszázadokon keresztül az ősi szokásokat, a gyakran nyomorral keveredő csodálatos de romantikus mesevilágot, amelynek a vándorló élete során részese volt. Mindig szerették a dalt, a zenét, a henye, sátorozó, semmivel sem törődő életet, és mivel erkölcseik és szokásaik különböztek azon népekétől, ahol kóborlásaik során megfordultak, bizony gyakran hányatott volt az életük, űzték, üldözték őket. Amikor az rdők tisztásain, holdvilágos estéken, lobogó tüzek körül guggolt, vagy hevert a fekete csapat, és tüzesen méla, fájdalmas dalokat dünnyögött, még nem gondolta a világ, hogy ez mind kincs, nagy értékű ősi zene és tánc, és hogy létezik a cigánynyelv, vannak ősi, törzsi hagyományok. Az igazsághoz tartozik, hogy a nép, eltérő szokásaik, rossz tulajdonságaik miatt többnyire megvetette őket, nem fogadták a cigányokat szívesen, mint főuraink. Ebben az időben, — vagyis a tizenötödik, tizenhatodik'században — közülük még csak kevesen muzsikáltak és ha éppen dolgozni akadt kedvük, akkor vaskovácsolással, teknőké- szítéssel, vályogvetésselfoglalkoztak. A többségük kupeckodott, lóval, jószággal kereskedett, előszeretettel csereberéltek, sokan csaltak, loptak, emiatt gyakran a vajdák ítélőszéke elé, illetve a hatóságok elé álltak. Tévedés lenne azt hinni, hogy a cigányok zenészekként robbantak bele a magyar közéletbe, vagy éppen a főurak palotáiba. Akkortájt a magyar zenei élet zárt hagyományokból táplálkozott, így legföljebb, mint a török seregben szereplő „hadimuzsikusok” léphettek színre egy-egy palotában, vagy úri lakban, hírrel szolgálva az ottani szokásokról. Hazánkban csupán a tizenhetedik században enyhült velük szemben a közhangulat, ekkor gyarapodott a magyar zenei élet is idegen minták, idegen formák és mesterek tömegével. Nem mindenki tudja bizonyára, hogy akkoriban a „muzsikusok” egyben alárendelt, udvari cselédek is voltak, afféle játékos népség, akik a muzsikáláson kívül házimunkákat végeztek, leveleket hoztak, vittek, postáskodtak, háziteendőkkel is foglalkoztak. Az elsőhegedűstől például megkívánták, hogy értsen a borbélymesterséghez is. A cigányok, akik többnyire alkalmi, és kisegítőmunkákkal foglalatoskodtak, és a török megszállta területeken muzsikáláshoz is értettek, kapva kaptak a lehetőségeken és — amint a korabeli írások idézik — „behízelegték magukat” az úri házakhoz. Az idegen művészet térhódításával nyílt ki a főúri paloták ajtaja egy-egy tehetségesebb zenélő cigánydinasztia előtt, akik már akkor is a népies zene művelői voltak. Mitagadás, hamarosan divat lett a cigányzene, a kitűnő hallással rendelkező cigányprímások és cigánybandák szereplése. A tizenhetedik század végén, a tizennyolcadik elején, ellentétben a magyar és idegen zenészekkel műsoraikban szépen megfért az egyházi dallamok és német áriák mellett a magyar nóta, sőt valamiféle cikor- nyázással össze is olvadt. 1800 körül már akkora divatja lett a cigánymuzsikának, hogy elterjedését tiltani, 'illetve korlátozni is szükségesnek látták. — Még a templomban is cigányok muzsikálnak — siránkozott a korabeli sajtó. Pár évtized után már maga Liszt Ferenc sem tudta igazán, hogy magyar-e a cigányzene vagy sem, sőt külföldön még most is kísért híres könyve, amelyben azt írja, hogy a magyarokat a cigányok tanították meg az igazi magyar zenére. Lelkesedésében így írt: „Hogy a cigány a páriák nemzete, ugyan mi baja vele a művészetnek”. Tudjuk, hogy a hasonlatok általában sántítanak, de azért kimondhatjuk, hogy akkortájt olyan divat lett a cigányzene, mint később a dzsessz, vagy napjainkban a fiatalokat gyakran megbolondító „famíliák” zenéi. Panaszkodni akkor is szerettek mind a magyarok, mind a cigányok. Gyakran szidták egymást. 1848-ban a Charivari Dongó című élclapban, a nemzetiségek panaszai között a muzsikus cigányok imigyen elégelték meg a korábban sóvárgott dicsőséget: 1 „Nem vala nemzetünknek sem nappala, se éjjele a zsarnok magyaroktól: nappal az életet megölő dologra hajszolnak, éjjel pedig —, ha kedvök ered — nemzetünk zenekedvelőit fosztják meg az édes álomtól. Míg ők vígadnak, mi verejtékes izzadás és fáradtság között húzunk ki számtalan éjszakákat.” A magukat tárgyilagosnak nevezők így nyilatkoztak a múlt század közepe táján: „a cigány, nagy tehetségű zenei interpretátor nemzetünk múltjában”. Visszaidézve a letűnt évszázadokat, a cigányság hazai történetét, kétségtelen, hogy cigánymuzsikusokkal legelőször a királyi udvarokban találkozunk. 1449-ben Beatrix királyné kobzos cigányairól, 1525-ben II. Lajos hegedülőiről, majd 1543- ban Izabella királyné cigányzenészeiről olvashatunk a kutatások során töredékes adatokat. A cigány finom hallása, ritka előadóképessége, feszültségektől mentes viselkedése tehát sokkal előbb érvényesült a palotákban, kastélyokban, mint a köznép szórakozóhelyein. A cigányzene, a magyar nóta ma sem választható el egymástól. Híres zenekaraink, prímásaink, énekeseink oly sok kellemes percet és órát szereznek számunkra mind idehaza, mind határinkon kívül, hogy művészetüket sohasem feledhetjük. Értéküket éppen időtállóságuk igazolja... * Szalay István Mióta van cigányzene?
