Heves Megyei Népújság, 1989. január (40. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-13 / 11. szám

4.__________ KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. január 13., péntek Pécsi István — Zahemszky László: Segesvártól — Szibériáig? Hol halt meg Petőfi? A szálak összefutnak (X/9.) No, nem a naptár lapjai pereg­tek vissza, csupán a tévérajongók hallgathatták meg az elmúlt szombat délelőttjén a Rádióka­baré megismételt, három és fél­órás szilveszteri műsorát. Akik ráértek, nem csalódtak, mert ez a kínálat gazdagabb, vál­tozatosabb, szellemesebb, tömö­rebb, s épp ezért célbatalálóbb, kifejezőbb volt, mint a képernyő­sök monstre-nek hirdetett vállal­kozása. A reménytelen riválisok prog­ramjával kapcsolatban — egyik korábbi kritikámban megjegyez­tem, hogy manapság nincs köny- nyű dolga a humoristáknak, hi­szen a felgyorsult élet, a gyorsvo- nati sebességgel terebélyesedő demokratizmus olyan sztorikkal szolgál, amelyekkel aligha ver­senghet a toliforgatók csipkelő­dése. Most korrigálom ezt a megál­lapítást, mivel az összeállításban közreműködők nem adták fel a partit, s zömében túlléptek régi önmagukon, igazolva, hogy nincs az a színvonal, amit ne le­hetne hatványozni. Leginkább a számomra valaha egyáltalán nem szimpatikus Ve­rebes István nyitóblokkja tet­szett, mert kitágította a műfaj ke­reteit, s bebizonyította, hogy já­ratlan úton feltétlenül maradan­dót produkál az, aki markáns mondandóját óhajtja eddig szo­katlan öltözékbe bújtatni. Félreértések elkerülése végett mindjárt hangsúlyozom: vala­mennyi észrevételét felelősségér­zet, a megszerzett, a megszenve­dett értékek védelmének vágya hatotta át. Ugyanakkor — s ez következik az előbbiekből — ke­ményen replikázott mindazok­kal, akiket irritál a nyilvánosság ereje, kik helytelenítik a hibák őszinte, kendőzésmentes feltárá­sát s mielőbbi orvoslás sürgeté­sét. Üzeneteit — bárhová is pos­tázta azokat — mindenütt értet­ték. Lehet, hogy nem örvendez­tek, de hát ez lényegtelen, a fon­tos az, hogy bele kellett nézniük abba a jelképes, abba a nem tor­zító tükörbe. Reméljük: nem feleslegesen... Kiemelkedőt nyújtottak a szerkesztők: Farkasházy Tiva­dar, Kaposy Miklós és Sinkó Pé­ter. Érdemük: a válogatás szigo­rúsága, a különböző blokkok arányos ötvözése, az egységes összhatás kialakítása. Kétségkívül adottságok ezek, de bizonyos mértékben, nem lankadó szorgalommal megta­nulhatók, elsajátíthatók. Tessék megpróbálni... Érdekes eletut Hétfőn megint jelentkezett a nyugdíjasok rendszeres prog­ramja, a Hogy tetszik lenni? A címként használt kérdés ebben az időpontban kedélyborzoló töltést kapott, hiszen A Hétben vasárnap este jelentették be a szolidnak aligha nevezhető ár­emeléseket, elrontva ezzel milli­ók hangulatát, amelyet még in­kább megkeserített az egyik pénzügyminiszter-helyettes megnyerőnek semmiképp sem titulálható, s több szempontból erősen vitatható magyarázkodá­sa. A csapások — s ezt céltalan nyomatékolni — elsősorban azo­kat sújtják, akik a megérdemelt pihenés esztendeit töltik, s a lét­minimumot meg sem közelítő vagy azt csak némileg meghala­dó ’’összegekből” kell fenntarta­niuk önmagukat. így aztán a legokosabb, ha a feltett kérdésre dukáló választ nem idézem, úgyis tudja azt min­denki. Ráadásul könnyedén megfe­ledkezünk róluk, holott majd mindannyian kincseket hordozó egyéniségek. Mint a bemutatott Pohl Ferenc, aki pillanatnyilag Pesten él, de a szomszédos Bor­sod megyéből, az Ózd melletti Somsálybányáról származik. Kiss Magdolna szerkesztő-ri­porter jóvoltából mesélhetett kuriózumokban bővelkedő sor­sának meghatározó jellegű állo­másairól. Az egykori fiatalem­bert — katonaszökevénynek nézve — halálra ítélték, de egy egri szakaszvezető, Dobozi Ká­roly megmentette, s ő indulha­tott tengernyi kalandja felé. Be­lépett az idegenlégió kötelékébe, később innen megszökött és szerzetes lett Afrikában, majd a franciaországi Lyonban. Végül a tengerészeinél kötött ki, hogy behajózza az egész világot, s útja­in olyan neves politikussal is ta­lálkozzon, mint Willy Brandt, akivel később megbarátkozott, s vendégeskedett is nála. Itt ismer­kedett meg — többek között — Olof Palméval, aki akkor újságí- róskodott. Hősünk e pálya örö­méből és gondjaiból is ízelítőt kapott. A honvágy azonban 1956 után hazahozta. A kohász­városban természetesen bizal­matlanul fogadták, s csak fizikai munkásként alkalmazták. Esz­tendőknek kellett eltelniük ah­hoz, hogy nyelvtudásához, ké­pességeihez méretezett álláshoz jusson. Hadd pironkodjak azok he­lyett — ők egyébként sem tennék meg —, akik semmibe vették az általa szerzett tapasztalatokat. S hadd gratuláljak a kitartás­hoz, a hűséghez, a példamutató honszeretethez, mivel a rádióso­kon s a vele levelező külföldi ál­lamférfiakon kívül ezt eddig mindenki elmulasztotta. Meghökkentő... (pécsi) Varga! Farkas! Domorót! Emlékeznek még Svigel elbe­szélésére? 1940-ben azt nyilat­kozta a Magyarság tudósítójá­nak, hogy Barguzinban találko­zott egy 1849-es hadifogoly — Varga József — fiával. Édesapja féltve őrzött naplójából Svigel megtudta, hogyan jutottak el a foglyul ejtett magyarok a seges­vári csata után Kisinyovon és Ki- jeven keresztül Szibériába. Omszkban Petőfi és barátja, Var­ga szökést kíséreltek meg, ezért 21 napra az omszki börtön 47-es zárkájába csukták őket. A bör­tönudvaron Petőfi egyszer ma­gyar szóra lett figyelmes. Kide­rült, hogy Farkas Károlyt, Bobort és Kovácsot is szökés miatt zárták ide. 1850. január 19-én Petőfit és Vargát kényszermunkára ítélték. Omszkból több település — köz­tük Csita — érintésével, öt szánon indultak el a kijelölt kényszer­munkahelyre. Az első szánon Pe­tőfi, Varga és Nemes ült, a máso­dikon Kovács, Tót és Farkas, a harmadikon Mikes és Domorót, a negyediken Öttövényi, Tormás és Bobor, az ötödiken Zámbori, Kalmár, Pintér és Csizmadia. Vi­szontagságos utazás után 1851. júniusában érkeztek Barguzinba. Petőfi 1854-ben megnősült, Ili- szunszkba költözött — Varga már előbb ott telepedett meg — és gazdálkodni kezdett. Sokat bete­geskedett, 1856 januárjában megfázott, másodszor is a kór­házba került, ahol bevérzett a tü­deje és meghalt. Temetésén Var­ga, Pintér és Bobor vett részt. Eny- nyit jegyzett meg Svigel Varga naplójából, majd elbeszélését az­zal zárta, hogy Vargát, Farkast és Domorótot Barguzinban temet­ték el. Azősírjaikat látta Muravjov is 1952-ben! Állításai igazolására Svigel orosz nyelvű szibériai lapokból kivágott, rövid újságcikkeket ho­zott magával, a csizmájába rejt­ve. Az egyik arról tudósít, hogy a krasznojarszki hadifogolytábor­ban elhunyt Gyóni Géza verseit az 1856-ban meghalt Alek- szandr Sztyepanovics Petrovics őrnagy-költő verseivel együtt könyvben fogják kiadni. ’’Kérdés azonban, hogy az iliszunszki Varga család rendelkezésre bo- csátja-e az őrnagy-költő értékes költeményeit?” Egy másik újságkivágáson — amit lapunkban már reprodukál­tunk — négy orosz nyelvű sor lát­ható : ”A fiatal, az oroszok közt népszerű magyar költő utolsó ver­se, amelyet korai halála előtt írt” — majd egy magyar nyelvű vers­töredék, és a költő 1853-as datálású (saját kezűnek tűnő) alá­írása az oroszul írott "Alekszandr Sztyepanovics Petrovics magyar költő” sorok kíséretében. A z áremeléseket megelő- j/m zően dühöngött a felvá- JL JL sárlási láz. A boltajtó­ban sorban álltunk a bevásárló­kosarakért, aztán vettük ami kel­lett, ami maradt még a pultokon, a rekeszekben. Hullámzott a nép, mint a tangóharmonika, és lökdösték azt is, akinek esze ágá­ban sem volt a felvásárlás, és csu­pán öt zsemlét és egy kiló kenye­ret akart a kosarába tenni. Sokan lázasan, influenzától gyötörten tülekedtek, bosszan­kodtak, mérgelődtek, elegendő volt egyetlen szó, egy bolhacsí- pésnyi megjegyzés, és már a pla­fonon voltak. — Ne lökdössön! Nem látja, hogy én is a tartós tejet keresem? — No, de kérem! Én sem egyedül vagyok ebben az üzlet­ben. És ekkor megjelent a kis sző­ke. Kedvesen, bájosan, moso­lyogva. — Tartós tej? Hozzuk azon­nal! Ez a tejecske most nagyon kelendő, és bújócskát játszik ve­lünk... — Már liszt sincs? — Liszt pillanatnyilag nincs, de éppen most mondta a főnök Noha Svigel több állítása — amint bemutattuk — dokumen­tálhatóan beigazolódott, a laptö­redékek azonosítása eddig saj­nos, még nem sikerült. A két ka­tonaköltő verseinek kiadását hí­rül adó 11 soros cikkecskére Svi­gel ezt írta: „Irkutszki újság, 1917. aug.” Irkutszkaja Gazeta című lapot kollégáink azonban sehol sem találtak. Megírtuk Tyi- vanyenkóéknek, hogy valószí­nűleg egy irkutszki újságról van szó (a sok közül) — aminek a pontos címét Svigel nyilván elfe­lejtette ráírni a kivágott cikkre —, mert nem tartjuk logikusnak, hogy az egyik helyen az orosz cí­met úja föl (Amurszkaja Zsizny), a másikra meg az erede­ti orosz cím magyar fordítását. Információnk vétele után szibé­riai kollégáink kiderítették, hogy a jelzett időben több újságot is kiadtak Irkutszkban. Ezek átné­zése azonban hosszabb időt vesz igénybe. Nem vezetett eddig eredmény­re annak a lapnak a felkutatása sem, amelyben a magyar verstö­redék és az aláírás található. Pe­dig ez lehetne az egyik legdöntőbb argumentum arra, hogy Petőfi túlélte a segesvári ütközetet. Ezt az újságot ugyan Svigel Russzkoje Szlovónak emlegeti — s ilyen címre emlékszik a Svigel-”inter- júra” reflektálva egy másik volt hadifogoly is —, de könnyen el­képzelhető, hogy annyi év után mindketten rosszul emlékeztek. Beresztovszkij ugyan azt álhtja, hogy a moszkvai Lenin Könyv­tárban átnézte a nevezett lap va­lamennyi számát, de semmiféle Petőfiről szóló cikket nem talált. Ez azonban még nem bizonyít semmit, mert egyrészt tudomá­sunk van róla, hogy több, hasonló című újság létezett (ha ugyan egyáltalán ez volt a címe), más­részt már láttuk, mennyit érnek Beresztovszkij egyéb, határozott állításai. (Itt jegyezzük meg, hogy a Petőfinek tulajdonított aláírást megmutattuk egy kiváló pszi- chografológusnak. Róla — mi­után egyelőre nem kívánja meg­nevezni magát — most még csak annyit mondhatunk el, hogy írás- szakértőként a bűnüldöző szer­vek is eredményesen veszik igénybe szakmai tudását. Meg­vizsgálva az aláírást, határozot­tan kijelentette, hogy az későbben keletkezett az ismert Petőfi-alá- írásoknál, és olyan embertől szár­mazik, aki egyik lábára sántított és tüdőbajban szenvedett.) Voltak és vannak olyanok is, akik egész egyszerűen hamisítás­sal vádolják a nyomdász Svigelt. Úgy gondoljuk azonban, hogy Svigel — technikai szempontból nézve — a magyar és orosz nyel­vű részt még csak-csak össze­montírozhatta volna valahogy, úr, hogy úton van egy újabb szál­lítmány. A kis szőke felbukkant itt is, ott is, de többnyire ott, ahol ide­geskedést, hangos szót hallott. — Mi a baj, kedves bácsi? — Ez a kölyök tülekedik itt előttem, rálépett a fájós lábamra. — Szörnyű ez a lábfájás! Gon­dolja el, az én nagyapám le sem hunyta a szemét az éjszaka, any- nyira hasogatott a lábába. Tet- szett-e már próbálni a reumazse­lét? — Tudja aranyoskám, mi öre­gek már mindent megérzünk, nekünk már minden fáj... A lány bólintott, még meg is simogatta a bácsi karját és fél­hangosan a fülébe súgta: — Tessék szólni, ha nem talál valamit! Az eladók állták a rohamot, törékeny kis asszonykák, testes hentesfiúk kezében villant a bárd, sertéshús bőven volt, mar­hának se híre, se hamva. Béké­sebb percek következtek. Töb­ben elmondták, hogy csak az osztrák sógorok ne szóljanak semmit, mert Vízkeresztkor úgy jöttek Sopronba, Győrbe, olcsó kaját, pezsgőt vásárolni, mint a de a többi orosz cikket feltétlenül Szibériából kellett magával hoz­nia. Tápláljuk a reményt, hogy előbb-utóbb mégiscsak előkerül az a lap... Folyik a nyomozás Petrovics leszármazottai után. Kemény dió ez is, hiszen utódja Kuznye- cov és Konyevin néven is keres­hető. A magyarázat: a számű- zöttek gyermekei csak anyjuk nevét viselhették, ám esetünk­ben a dolgot tovább bonyolítja, hogy Petrovics halála után Anna Kuznyecova másodszor is férjhez ment egy Konyevin nevezetű fér­fihoz. Ä barguzini Kuznyecovok és Konyevinok leszármazottai annyi év során bizony alaposan szétszóródtak a hatalmas ország területén. Felkutatásuk — ha egyáltalán lehetséges — hosszú időt vesz igénybe. Pedig ha meg­találnák valamelyiket! Ismere­tes, hogy költőnknek „farkasfo­ga” volt — erősen kiállt a bal ol­dali szemfoga, amely — Illyéssel szólván — nevetségesen csúnyá­vá tette őt. Az antropológusok — a csontszakértők — szerint ez az anomália több nemzedéken át is öröklődhet. Nem kerültek elő a bizonyítha­tóan a költőnek tulajdonítható versek sem. Kollégáink találtak ugyan — feltehetőleg — Szergej Konyevin keze írásával lejegy­zett két orosz nyelvű verset, ame­lyek olyanok, mintha Petőfi írta volna őket. Mintha! A szibériai száműzetésben élő Mihajlov — költőnk első orosz fordítója — például maga is írt „Petőfi”-ver- seket. Valódi bizonyítékként csak eredeti, magyar versek len­nének elfogadhatók. Bekell vallanunk, ebben a vo­natkozásban nem osztjuk szibé­riai kollégáink optimizmusát. Fagyejevszovjet író naplójegyze­teiből tudjuk, hogy a polgárhá­ború éveiben a Távol-Keleten és Kelet-Szibériában az is előfor­dult, hogy emberekkel fűtötték a mozdonyokat — fehér a vörös­sel, vörös a fehérrel... A barguzi­ni öregtemetőben is feltüzelték a fejfákat, sőt a sírokat körülvevő vaskerítést és Kjuhelbeker fém­ből készült sírtábláját még száza­dunk derekán sem kímélték a fémhulladék-gyűjtési kampá­nyok során. Hogyan lehetett vol­na akkor esélye a megmaradásra egy-két régi papírlapnak ? Búvárkodásaink közben érde­kes mozzanatokra figyeltünk fel, melyeket rögvest tudattunk szov­jet kollégáinkkal. Lászlóffy Im­rének a szabadkai Naplóban 1940 karácsonyán megjelent cikkében költőnk ugyan Alek­szandr Petrovics Vengerov néven lép elénk, s az előadott történet szemlátomást jó adag valótlan­ságot tartalmaz, mégis van benne búcsúsok. Mások jól értesülten biztatták a többieket, hogy lesz itt áru abban a pillanatban, amint hivatalosan bejelentik az áremel­kedést. — Miért nem közölték előre? Akkor nem lett volna roham. — Azért, mert így nagyobb volt a felhajtás! Sok volt az el­adatlan áru, és év elején, leltáro­zás előtt kellettek az üres bol­tok... — Ne féltse maga ezeket! Tudják, hogy mit csinálnak... Ezúttal a pénztárnál támadt ribillió. Kiömlött egy púposán rakott kosár, szanaszét a porté­ka, az emberek — mintha kígyó egy sor figyelemre méltó részlet. A sebesült Petrovicsot — így a cikk — egy magyarországi kór­házban operálták meg orosz ka­tonaorvosok. Tábori sebesült- szállító kocsin Oroszország bel­sejébe szállították, majd a többi magyar hadifogollyal együtt Szi­bériába került. A foglyokat a Bajkál-tó környékén több tábor­ban telepítették le — Csita, Ilji- szunszk és Aío/o^o környékén. E táborok valamelyikéből került a fogoly költő az emlékező édes­apjának uradalmába. ”A bal ke­ze béna volt, és erről a kézfejéről két ujja hiányzott, valamint az egyik lábára — most már nem tu­dom, hogy melyikre — bicegett. ” Ami a lábát illeti: Emlék­szünk még a pszichografológus véleményére? És a keze? Mezősi Károly 1972-ben kiadott könyvében — Közelebb Petőfih ez — közli Bay- novics Mihálynak, Bem futárjá­nak hosszú évtizedekig kézirat­ban lappangó emlékezését. Eszerint Petőfi karddal a kezé­ben, szemtől szembe harcolt a kozákokkal. Kardvágást kapott a fejére. — Képzeljék csak el: jobb kézzel forgatja a kardot, a balt meg automatikus védekező ref­lexszel a szeme elé kapja! A költőnk deportálásáról szó­ló „szibériai legendákat” tanul­mányozva — bár be kell valla­nunk, eddig csak kisebb hánya­dukat volt érkezésünk feldolgoz­ni — arra jöttünk rá, hogy ezek­nek két kiindulópontjuk van. Az egyik szál Magyarországról in­dul, közvetlenül a szabadságharc bukása után, a másik pedig a tá­voli Bajkál-vidékről. (Az utóbbi először Barátosival, majd kiter­jedt hullámban az Oroszország­ból hazatért világháborús fog­lyokkal jut el hazánkba.) A szi­bériai talajon keletkezett legen­dákban annyi a közös motívum, hogy valószínűsíthető: a szabad­ságharcban foglyul ejtett magya­rok ottani leszármazottaitól erednek. Akik láthatták a köl­tőt azokon a messzi tájakon... Rá kellett döbbennünk, hogy szibériai barátaink szakértelem­mel párosult buzgólkodása annyi nóvumot eredményezett, hogy okvetlenül felülvizsgálatra szo­rulnak a Petőfi eltűnésével és ha­lálával kapcsolatos régebbi isme­reteink. Ám ez a munka már nem lehet csupán egy maroknyi lelkes ön­kéntes — budapesti könyvtáros, salgótarjáni népművelő, egri új­ságíró-tanár páros, magánexpe­díciót szent hevülettel szervező, pesti filmgyári dramaturg, a sír­feltárást jókora summával támo­gató, nagyrédei mecénás — ügye. A szaktekintélyeknek is észre kell venniük, hogy ennyi új infor­máció birtokában napjainkban már nem elég, ha tudományuk falai mögé rejtőzve — vérmér­sékletüktől függően — hűvösen legyintenek, vagy iróniába már­tott nyilakat lövöldöznek a régi­új hipotézis hangoztatóira. Mert — hogy Dienes szavaival éljünk -: ’’Senki nem állíthatja, hogy a „ hol”-rapusztán Segesvár és a „mikor”-ra pusztán július harmincegyediké a felelet.” (Folytatjuk) csípte volna meg őket — félrehú­zódtak, senki sem nyúlt semmi­hez, csupán a fiatalasszony sipí- tozott idegesen: — Igazán segíthetnének! Bá­mulnak, mint a birkák. A sor közepén egy morcos ba­riton szentségelni kezdett, de ott termett a kis szőke: — Semmi baj asszonyom! A csokit kicserélem, mert rá tet­szett lépni, a tejet is mindjárt fel­törtöm és adok helyette másikat, a többi áru pedig már itt is van a kosárban. így ni! Tessék szépen megnyugodni és fizetni, elvégre sok jó ember megfér együtt, nem igaz? Amint felállt a hajlongozás- ból, babaarca olyan piros volt, mint a nyíló rózsa, makrancos hajfürtjeit ügyesen a fehér fityula alá igazította. A sor megindult, a fiatalasszony megnyugodott, a káromkodós csonttorkú is elhall­gatott és kijelentette, hogy a pá­linkát nem emelik, mert nem merik... A kis szőke röpke félóra alatt legalább négy-öt tüzet kioltott, közben mosolygott, még nevetett is, mert valaki megjegyezte, hogy olyan aranyos, mint a tv-ben a „bummos” nő, csak fiatalabb. Délelőtt tíz óra volt. Az üzlet zsúfolásig, az áru fogytán, és a raktárból a friss árukat kellett ki­hordani. Ebből viszont az eladók között támadt vita, a főnök dör­gő szavát is hallottam. Egy idő­sebb eladó felcsattant. A kis szőke kettőt tapsolt a bolt közepén és. mosolyogva el­kiáltotta magát: — Hipp, hopp, kedves vevők! Azonnal itt a friss áru, hozzuk, jövünk, csak egy picike türelem­mel kell érte fizetni. Aztán maga is a raktárba futott. Néhány perc múlva folytató­dott a roham, a főnököt keres­tem, hogy szót váltsak vele, a kis szőkéről szakadt a víz, de mintha mi sem történt volna, továbbra is mosolygós volt és udvarias. A bolt sarkában, a piperecik­kek mellett találkoztunk a főnök úrral, aki megállás nélkül maga is dolgozott, a homlokát törölgette. — Gratulálok az eladójához! — A kis szőkére gondol? Az Isten is kereskedőnek teremtette. Ebben a lányban, uram, egy pe­dagógus és egy pszichológus ve­szett el, és ami a legfontosabb, kötélből vannak az idegei. — Sírni még sohasem látta? — Láttam, de azok örömköny- nyek voltak. Ez a gyereklány ké­rem, úgy bánik a vevőkkel, mint­ha valamennyi személyes, jó is­merőse lenne. Mosolygós, segí­tőkész, és ha valahol kitör a há­ború, ő békét csinál. Néhány pillanatig az ajtóban álltam, kíváncsian bámultam a vásárlási rohamot, az embereket, akik megpakolt szatyrokkal, nylonzsákokkal hordták kifelé az árut. Szinte valamennyien ki­merültek és fáradtak voltak, de a kis szőke utánuk mosolygott: '— A viszontlátásra... Szafay István A kis szőke

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents