Heves Megyei Népújság, 1989. január (40. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-12 / 10. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. január 12., csütörtök Az ügyintézéstől a politizálásig II. Viták és a demokratizálódás Pécsi István — Zahemszky László: Segesvártól — Szibériáig? Hol Halt meg; Magyarok Szibériában? (X/8.) A párt eszmei-politikai egysége, illetve a vita és vitakultúra szoros kölcsönhatásban áll egymással. A vita a kommunista mozgalom természetes és nélkülözhetetlen velejárója, olyan értéket jelent, amely miatt megkülönböztetett figyelmet kell fordítani rá. Funkciója a vélemények kifejeződése és befolyásolása, a nézetkülönbségek feltárása. Jelentős szerepet tölt be az érdekek egyeztetésében és kikerülhetetlen a közös álláspont megtalálásához: vita nélkül tartalmi egység nem jöhet létre. A határozat csak jó lehet? Miután Ulan Üdéből megkaptuk a szívbe markoló dokumentumot — attól függően, hogy kenyérkereső foglalkozásunk mennyi szabad időt hagyott —, megkíséreltük beleásni magunkat a Petőfi szibériai utóéletével kapcsolatos kérdéskör tanulmányozásába. így bukkantunk Alekszandr Gerskovics irodalom- és színháztörténész Az én Petőfim című könyvére, amelyből megtudtuk, hogy a szerző 1968 őszén — Csák Gyula íróval, az Élet és Irodalom munkatársával — a Bajkál-tó vidékére utazott a Petőfi-legenda szibériai nyomainak felkutatására. 1968. szeptember 17-én, az irkutszki egyetemen összehívták Szibéria és a Bajkálontúl vezető helytörténészeit, és felkérték őket, hogy véleményezzék Petőfi szibériai tartózkodásának lehetőségét. A tudósok tagadólag válaszoltak a kérdésre, többek között arra hivatkozva, hogy a költő száműzetésének sem a folklórban, sem a levéltári anyagokban nincs nyoma. Ment a levél azonnal Ulan Udéba. De. jaj, sokáig jár oda a posta! Hosszú hetek múltán — ’’postafordultával” — megjött a válasz: Tyivanyenkóék is ráleltek erre az adatra, miután Barguzin- ban tudomásukra jutott, hogy húsz évvel ezelőtt mások is keresték arrafelé a Petőfi-sírt. Sőt: addigra Tyivanyenko már felkereste a tanácskozáson részt vett Koval professzort — a Szibériába száműzött dekabristákról és lengyel forradalmárokról szóló jeles munkák szerzőjét —, aki figyelmesen tanulmányozva a kollégáink birtokában lévő anyagot, így nyilatkozott: — "Úgy gondolom, hogy a bizottság elsiette a következtetéseit. Ugyanis mi akkor nem tudtuk, hogy Petőfi eredeti neve Petrovics, s hogy a levéltári dokumentumokban ezen a néven kell keresni. Morokovék visszaemlékezései pedig választ adnak a másik kérdésre is.” Gerskovics nem gondolta, hogy Petőfit Petrovics néven kutassa? (Igaz, azt is állítja, hogy az Iliszunszk-Iljusinszk falut sem találták meg egyetlen térképen sem, holott töviről hegyire végigvizsgálták az 1806—, 1855—, 1888-, 1908-, 1945-, 1954- és 1966-os kiadású térképeket. Miért pont az 1894-es maradt ki?!) Ulan Udéban közben méhecskéket is megszégyenítő szorgalommal gyűjtik az újabb információkat. A szibériai munkások költészete (Ulan Üde, 1974) című könyvből egy tréfás dalocska kerül napvilágra, amit szintén a Morokov testvérek ajkáról jegyeztek le a húszas években: Pet- rovics-petrován. (Petrovánnak régen a Bajkál-vidéken a Pet- rovszkij Zavod nevezetű ércbányában kényszermunkát végző száműzötteket nevezték.) íme a szöveg nyers fordítása: "Hej, Petrovics-petrován, / Senkivel sem mókázol? / Petrovánunk-petro- ván, / Miért nem vagy a mi Ivánunk? / A Sámán-hegyen gyantát főz, /A folyón meg jeget tör, / Halászlének való koncért, sügért fog. / Petrovánt vendégül látjuk, / Amit megkeresünk, megisszuk, / Tanít minket, hogy éljünk, / Hogy a bútól ne csüggedjünk. ” A mai Ülj un faluban egy Zander nevezetű ’’külföldi” költőről is tud a szájhagyomány, bár ezt a vonalat — sok egyébbel együtt — még tovább kell kutatni, mert a róla szóló változatok homályos, ellentmondó elemeket tartalmaznak... Önkéntelenül is felmerül a kérdés: kerültek-e egyáltalában 184 9-es magyar hadifoglyok Szibériába? Gerskovics szerint Sz. V. Makszimov, aki a múlt század hatvanas éveiben alaposan tanulmányozta a szibériai kényszermunka és száműzetés intézményét, nagyszabású munkájában (Szibéria és a kényszermunka, 1871) nem tesz említést száműzött magyar hadifoglyokról. Az irkuszki konferencián ugyanilyen szellemben nyilatkozott a téma több kiváló ismerője. Ugyanezt állítja ma is Váradi- Sternberg János, az ungvári egyetem professzora. Tyivanyenkóék legádázabb szovjet ellenfele, Jevgenyij Beresztovszkij meg egyenesen ezt úja: ”Az orosz tudósok a XIX. században, azután a szovjet tudósok, történészek folytonosan és rendszeresen tanulmányozták a szibériai kényszermunkát és száműzetést, teljes egészében felhasználták a helyi és központi archívumok teljes anyagát. Több mint egy évszázad alatt semmiféle jelét nem lelték annak, hogy 1849-es magyar hadifoglyok — köztük Petőfi — tartózkodtak volna Szibériában.” Sőt, magabiztosan kijelenti: "Mindeddig egyetlen sor bizonyíték sincs arra, hogy 184 9 után magyar hadifoglyokat deportáltak volna Oroszországba. ” Nem tagadjuk, hogy a kutatók ismerték a téma hatalmas orosz, német és magyar nyelvű irodalmát, és nem volt titok számukra, hogy az oroszok sok foglyot ejtettek, a köztudatba mégis az ’’sulykolódott bele,” hogy a cár és Ferenc József közötti megegyezés értelmében az oroszok a hadifoglyokat átadták az osztrákoknak. Ám ki merné határozottan állítani, hogy ebből a szempontból áttanulmányozták a távoli szibériai városok irattárát, mikor — legfrissebb értesüléseink szerint J.M. Kozsevnyikov, a Szovjetunió Minisztertanácsa mellett működő Levéltári Fő- igazgatóság vezetőjének első helyettese úgy nyilatkozott, hogy Moszkvában, Leningrádban, Ki- jevben, Omszkban, Tomszkban, Tobolszkban, Irkutszkban, Ulan Udéban és Csitában található levéltárak Petőfivel kapcsolatos esetleges iratainak tanulmányozására csak akkor lesz lehetőség, ’’miután elvégezték a munkát a megjelölt városok levéltáraiban, a megfelelő anyagok feltárására”. A vitriolos nyelvű Beresztovszkij odáig ragadtatja magát, hogy kioktatja kollégáinkat és ’’szerencsétlen magyarországi követőiket”: "Ha vannak még emberek, akik hisznek ebben (Petőfi szibériai raboskodásában — A szerzők), ajánlatos csendben és szorgalmasan kutatniuk valamiféle bizonyítékot.” Kollégáink e ”jó” tanács nélkül is ezt tették nagy buzgalommal, szívós kitartással. Dordzsi Gombojev Csita megyéből tudatta Pagitjával, hogy Csitától nem messze, Uzon faluban olyan emberek élnek, akik az 1849-es szabadságharcban résztvevő magyar katonák leszármazottainak vallják magukat. Dora Kacnel- szon, a Lvov megyei drogobicsi tanárképző főiskoláról arról írt, hogy a csitai levéltárak négy évig tartó tanulmányozása során 1849-es magyar hadifoglyok szibériai tartózkodásáról talált adatokat. Az irkutszki konzisztóri- um gyűjteményében egy 1851. januári keltezésű — Tyivanyenko által felfedett — irat arról tesz említést, hogy katolikus szerbek bepanaszolták "a magukból kivetkőzött magyarokat, akik meg- szentségtelenítették templomaikat". Verhnyeugyinszkban a század elején előfordult a Varga családnév. Mára a nevük Varganov- ra oroszosodott. Egy bizonyos Sz. Varga neve pedig a Csita megyei Borzjában megjelenő helyi lap 1970. augusztus 22.-i számában tűnt fel. F. A. Kudrjavcev — az irkutszki konferencia egyik résztvevője — a 20-as években tett barguzini látogatásáról ezt jegyezte fel: ”A barguzini temetőben van egy elkerített hely, ahol néhány sír található, amelyeket a barguziniak ’’dekabrista síroknak” neveznek. Különben ismeretes, hogy a dekabristák közül Barguzinban egyedül Mihail Karlovics Kjuhelbeker van eltemetve. Ezen elkerített helyen valószínűleg különböző politikai száműzöttek sírjai vannak.” Igaz, az egykori Barguzinba telepített politikai száműzöttek lajstromában egyelőre még nem találták meg Petrovics nevét. De a kutatás folyik. Nehezíti a keresést, hogy a barguzini levéltár 1936-ban leégett, a Burját ASZSZK Központi Állami Levéltárában őrzött anyagok — egy garmada egyházi iratköteggel egyetemben — pedig még egyáltalán nincsenek feltárva. A barguzini temető titkairól szólván — most már eláruljuk — szándékosan hallgattuk el eddig Murayjov ’’tanúvallomásának” egyik figyelemre méltó pontját. Idézzük az 1988. január 15-i keltezésű levél vonatkozó részét: ’’Miután megtaláltuk M. K. Kjuhelbeker sírját, Matvej elvezetett minket egy szokatlannak tűnő temetkezési helyhez, amely Kjuhelbeker sírjától keletebbre volt. Körülbelül 0,8 méteres magasságú, vasból készült kerítés vette körül; öt sírhant volt belül. A hátsó részen három sír volt, amelyeken körülbelül 1,6 méter magas, fából készült egykorú (egykeresztfás) fejfák álltak. Gerendákból voltak összeróva, világosbarna színük volt. Úgy gondolom, fenyőgyantával voltak bekenve. A keresztek táblácskáin fehér festékkel készült, orosz nyelvű feliratok voltak — balról jobbra a következő sorrendben: József Varga, Károly Farkas, Sztyefan Domorót.” Mi is megfogadtuk a ”jó” tanácsot, és szibériai kollégáinkkal szorosan együttműködve, csöndben, szerényen dolgoztunk tovább. De most, hogy — úgy tűnik — közel a barguzini Petro- vics-sír kihantolásának órája, a nyilvánosság szellemében — ’’titkunkat” mi is felfedve — az olvasók kritikus szeme elé tárjuk információnkat. (Folytatjuk) Az MSZMP Központi Bizottsága a tagsági könyvek cseréjét megelőzően egyéni elbeszélgetések megtartását határozta el. Az 1988 májusában megtartott országos pártértekezlet előtt az előteijesztendő dokumentumot pártvitára bocsátották, s ebben a tagság többsége aktívan, felelős gondolkodással, jobbító szándékú véleménynyilvánítással vett részt. A tagkönyvcsere során lényegében minden párttag elmondta nézeteit, az országos pártértekezlet téziseit tárgyaló taggyűléseken a túlnyomó többség állást foglalt, míg az egri városi pártértekezlet előtti beszélgetésekben a terület közel tízezer párttagjából 1500-an vettek részt. Ezeken az eszmecseréken jól nyomon követhető, hogy a döntő hányad hiányolja a nyíltságot: egyre inkább hajlandó szembenézni a problémákkal, keresve azok okait. A politizáló kedv határozottan megélénkült. Ugyanakkor felszínre kerültek a politikai munka és a vitakultúra gyengeségei, mint például a tolerancia- és kompromisszumkészség hiánya, a konfliktusok kezelésének elégtelensége. Sok a türelA közelmúltban folytatott viták során általános igényként jelentkezett, hogy az „alulról építkezés” ne csak szólam, hanem valóságos gyakorlat legyen. A párttagság egyre határozottabban fogalmazza meg, hogy fontosabb döntések előtt kérjék ki véleményét. A pártviták előkészítéséből hiányolják az alapos tájékoztatást, keveslik a biztosított időt, megkérdőjelezik azt, hogy az elhangzott véleményeket kozmetikázás nélkül továbbítják. A tézisvitát az idő rövidsége miatt sokan „alibi” eszmecserének vélték, illetve azt hangoztatták, hogy ”minek mondjuk el a magunkét, úgysem változik semmi.” A tagság többsége információhiányra hivatkozott. Ezen a továbbiakban feltétlenül enyhíteni kell. Elengedhetetlen a különböző szintű párthatározatok ismerete: áttanulmányozásukat lehetővé kell tenni. Esélyt szükséges teremteni arra, hogy a kérdések megvitatására a párttagság felkészülhessen. Az eddigi irányítás kényelmessé tette a tagságot: azt várja, hogy a problémák zömében a megoldásra kész receptet kapjanak. Ezért elég széles rétegben tapasztalható igénytelenség és közömbösség a tájékozódás iránt, nem használják például eléggé a titkári tájékoztatókat sem, ahogy a pártsajtó sem elég közismert. A megélénkült és kritikussá vált politikai légkörben egyre szélesebb körben tapasztalható elbizonytalanodás az elmúlt időszakban. Ebből következik a kettősség: egyre inkább követelik az önállóságot, de egyúttal a A pártmunkában nincs kialakult rendje a kisebbségi vélémé- nyek felszínre hozásának sem. Tisztázatlan, hogy az eltérő álláspontokat ki, mikor, hol vetheti fel anélkül, hogy pártszerűtlen- nek minősítsék. De ennek egy lehetséges megmetlen, helyenként bántó, közömbös vagy cinikus megnyilvánulás is, és az esetenként demagóg magatartás. Több évtizedes, a politikába és a társadalomba mélyen beleivódott az a hagyományosan „fölülről építkező” módszer, amely gyakorlattá tette a közmegegyezésre való törekvés helyett az információk egyirányú áramlását és a határozott „felfelé igazodást”. Ez az alapszervezetek tevékenységét a végrehajtó szerep- re korlátozta, elsorvasztva a politizálást, a vitát: az alkotó véleménycseréket. Nem késztetett az okok keresésére a párt irányító szervei által az esetek többségében képviselt felfogás, mely szerint helytelen a „felfelé mutogatás”, mert a hibák és a hiányosságok a végrehajtás során keletkeznek. Ugyancsak károsnak bizonyult az a szinte megkérdőjelezhetetlen kiindulópont, hogy a határozatok jók, tehát nem a döntésekkel kell vitatkozni, hanem az elhatározások megvalósítására kell koncentrálni. így vált a mozgalom ügyintéző jellegűvé, háttérbe szorult a politizálás és a politikaformálás, és ez igen hátrányosan érintette a vitakultúrát. felsőbb pártszervek útmutatásait (állásfoglalás, instrukció) is. Az alapszervezeteket felkészületlenül és váratlanul érte az önállóság lehetősége, biztosítása. Sok helyen ezért a felsőbb pártszervek határozatait másolják mechanikusan, nem mindenütt rendelkeznek a továbblépéshez szükséges tapasztalattal és felkészültséggel. A saját vélemény megfogalmazásának egyre szélesebb lehetőségei, az elkövetett hibák és a jelenlegi rendszer működésének fogyatékosságai egyszerre tükröződnek vissza a párttagság és az apparátus viszonyában is. A testületek és apparátusok munkáját a korábbi évtizedekben szinte feltételek nélkül fogadták el. Ez mintegy visszájára fordult, egyoldalú kritizálássá vált, ami különösen a nyugdíjasok és az értelmiség egy részénél tapasztalható. Úgy fogalmaznak például, hogy a nagy létszámú apparátus bürokratikussá vált, „rátelepszik” a tagságra, nem mer konfliktusokat vállalni, különleges, kivételezett helyzetben van, jogtalan előnyöket élvez. A viták többnyire felsőbb határozatra kezdődnek. A pártmunkára még mindig a szigorú szabályozottság, a munkaterv túlzottan precíz betartása a jellemző. Tanácstalanság tapasztalható az időszerű kérdések napirendre tűzésében. Több pártszervnél úgy fogalmaztak, hogy a pártértekezletek előkészítése miatt elképzeléseiket többször is módosítani kellett, nem veszik figyelembe lehetőségeiket, hanem diktatórikus módon beavatkoznak a dolgukba. oldásáról-az előző részben már szó volt. Az előkészítő munka során jelentős idő megy el a különböző fórumokon a véleményezésre, a vitára bocsátandó napirendek kidolgozására és az anyag elkészítésére, megírására. Ez fontos dolog, de legtöbbször végül a vitaanyag formai megjelenésén, a közérthetőséget nem befolyásoló külsőségeken polemizálnak, szem elől tévesztve a tartalmi jegyeket: az adott téma miért kerül testület elé, milyen összefüggéseket tár fel, esetleg javasol-e megoldási lehetőségeket. A testületi üléseken alkalmazott módszerek, a „parlamentáris formák” betartása az esetek többségében a vélemények ütköztetését az indokoltnál jobban korlátozza. A szokásjog szerint minden résztvevőnek általában egyszer „illik” felszólalni. Ez körülményessé teszi az elhangzott véleményekre a reagálást. Az egri pártértekezleten alkalmaztuk az úgynevezett „egyperces” hozzászólást, amely kedvező fogadtatásra talált. Álláspontok és pozíciók Az alapszervezeti taggyűlések többségükben fórum jellegűek. A résztvevők kívülállóként, többnyire utólag tesznek fel kérdéseket, s ezekre az asztal másik oldaláról válaszolnak az „illetékesek”: az előterjesztők és az alapszervezet vezetői. Változatlanul tapasztalható az is, hogy elsősorban az „ügyeletes hozzászólók” szerepelnek, más párttagok viszont évekig nem nyilvánítanak véleményt. Ebben az is szerepet játszik, hogy taggyűléseken is érvényesül a munkahelyi vezetők és a beosztottjaik közötti viszony: az álláspontok súlya jelentősen függ a pozíciótól. De jellemző a kényelmesség is. Az utóbbi időszakban sokan hiányolják, keveslik, illetve nem tartják meggyőzőnek az egyre szaporodó alternatív csoportokkal és politikai áramlatokkal kapcsolatos politikai állásfoglalást. Nem kevesen fogalmaznak úgy, hogy defenzívába került a párt, kifelé nem politizál. A viták összefoglalása, lezárása, a dokumentumok elfogadása is sokszor mechanikus. Ugyanis az hangzik el, hogy aki az előterjesztéssel és az elhangzottakkal egyetért, szavazzon! Nem alkalmazzák következetesen az egyes részkérdésekkel kapcsolatosan, vagy az eltérő vélemények esetében a külön-kü- lön szavazást. A megújulás élén Mind az egri pártértekezletet megelőző vita, mind pedig a jelenlegi közhangulat azt érzékelteti, hogy az eddigi gyakorlaton változtatni kell: a helyi politizálásban is újszerű megoldásokra van szükség. Ezért munkánkban — mindenekelőtt a pártdemokrácia fejlesztése érdekében — nélkülözhetetlen a nagyobb nyitottság, a tolerancia, a kérdések többféle megközelítésére is lehetőséget adó, rugalmasabb módszerek alkalmazása. A vita és a demokrácia persze nem önmagáért való, csak valódi döntési helyzetekben lehet szerepe. Ezek konfliktusokkal járnak, de ezeket az elérendő célok érdekében vállalni kell. Mind szélesebb körben tudatosítani kell, hogy a valódi politikai vita — egy demokratikus folyamat részeként — mindenekelőtt gyakorlás útján válhat szokássá, a közélet mindennapi eszközévé. Az MSZMP „ügyintéző pártból” így válhat politizáló mozgalommá, alakíthatja ki azt az újfajta egységet, amely vezető szerepében megerősítheti, s a társadalmi és gazdasági megújulás folyamatának élére állíthatja. Németh László az MSZMP Eger Városi Bizottságának első titkára npHMepMbiti BhJ 36*opo«eHno nlnpednopazopnou) MDSMjifei ia&Mflap& n»m§ou - PjieKC&Möpcj Cmtno - HOlKUű ntfnpotimo ho cmppOM fiOpZMSHHCKOM KjwddHiue (1952 io2) n MwPüSpet 3 Sándor Píttfi, mai USSqod fljIEKCAHflP CTtfMKOBMM flerpo»»«.-no* Mbl*. MOdtt U fíHHO Cm§nomoOhq Tokúpp&g - igg?tod 5 Hojkob Bapzu 6 Kapod Wapnaw 7 KuimíOH (CmtipaH) /Ionopom Muravjov emlékezetből készült rajza a barguzini temetőről (3. Petrovics-Pető- fi, 4. Anna Tokarjeva, 5. Varga, 6. Farkas, 7. Domorót) Az elbizonytalanodás okai Míg napi gyakorlattá válik
