Heves Megyei Népújság, 1989. január (40. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-11 / 9. szám
T 4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. január 11., szerda Pécsi István — Zahemszky László: Segesvártól — Szibériáig? Hol Halt meg Petői! ? Megszólal a múlt (X/7.) Barguzini látkép az öregtemetőből (1985) Miután megfejtették Ili- szunszk rejtélyét és értesültek Svigel elbeszéléséről, Tyiva- nyenkóék úgy gondolták: ha a költő valóban élt a Bajkál-vidé- ken, akkor annak a népi emlékezetben is nyoma kellett, hogy maradjon. A bajkáli legendák és hagyományok című kötetben, amely Eliaszov néprajztudósnak a harmincas években a környéken gyűjtött anyagait tartalmazza, szibériai kollégáink hamarosan rábukkantak A titokzatos ember címet viselő visszaemlékezésre. Ezt Eliaszov az 1836-os születésű, félanalfabéta Pavel In- nokentyevics Morokov ajkáról jegyezte le 1937-ben. A titokzatos idegen az öreg szavai szerint „középtermetű ember volt, néha bajuszt viselt. A külseje fekete. A Barguzin folyó partján szeretett üldögélni. Nagyon szerette az orosz fürdőt, szombatonként a gazdag emberek házában előadásokat rendezett. Megesett az is, hogy ezek az előadások az udvaron voltak, és akkor mi is néztük és hallgattuk.” A „titokzatos” embert megerősített őrizet mellett hozták a városba, és Anna Kuznyecova lakásába kvártélyozták. A kamasz Morokov és a titokzatos ember ismeretsége egy elromlott szamovár kapcsán kezdődik, amit a „jövevény” — így hívták a Bajkál vidékén a politikai száműzötteket — egy éjszaka alatt megjavít. „Nyárra — merthogy télen hozták ide — kiderült, hogy a titokzatos embert Petro- vicsnak hívják. Apám ezt nem hitte el, és azt mondta, hogy így csak az apja után szólítják az embert, így nem hívhatnak senkit. Amikor találkozott a titokzatos emberrel, megkérdezte, hogy mi az igazi családneve. A titokzatos ember megcsóválta a fejét és azt mondta, hívják csak Petrovics- nak; nem mindegy, hogy hívnak valakit? Itt senki nem tudta róla, orosz-e, lengyel-e, de észre lehetett venni, hogy nem úgy beszél oroszul, ahogyan az oroszok beszélnek.” Petrovics járatos volt a lakatos- és az ácsmesterségben, az ő tevékeny közreműködésével építették fel a helyi postahivatalt. Kiismerte magát a gyógyítás tudományában, Kjuhelbekerrel együtt kezelte a betegeket. ’’Petrovics úgy húsz évet élhetett itt, aztán tüdőbajt kapott és belehalt. Tudtuk, hogy Ánnus- kának fia van tőle, Alekszandr- nak hívták. Hová tűnt ez a fiú, nem tudom, de akkor utazott el Barguzinból, amikor itt, a Baj- kál-vidéken Rankin garázdálkodott. (Rannenkampf tábornok, aki 1906-ban büntetőosztagot vezetett a Bajkálontúlra. — A szerzők.) Petrovics sírja Karlics sírja mellett volt. A mieink hóviIlyennek látta Muravjov 1952- ben a Petrovics-sírt rágot hordtak oda, tőzegrozma- rinnal ültették be. De hogy ki volt az a titokzatos ember, azt sohasem tudtuk meg. Előfordul ilyesmi az életben. Ott élsz valaki mellett, és nem tudod, hogy ki az.” Persze az elbeszélő sok mindent elfelejtett, összekevert különböző mozzanatokat és dátumokat — gondoljuk csak meg: a feljegyzés időpontjában majdnem kilencven esztendő múlt el az elmondott események óta... Morokov emlékezése mégis felkeltette a szibériai kutatók figyelmét, mert ez a Petrovics sok olyan személyiségjeggyel rendelkezett, ami ráillett Petőfire. Ám hogy az értékes dokumentumot érvként használhassák fel, meg kellett győződniük: hiteles-e a magva. A szájhagyomány szerint századunk harmincas éveiben élt Barguzinban egy bizonyos Kuznyecova anyó, aki gyakran mondogatta, hogy ő mosta a dekabristák fehérneműjét. Ez az öregasszony 1935-ben 104 éves volt, következésképpen Petrovicsnak a Kuznyecov-házba feltételezett beköltözésekor 19 éves múlt. A Kuznyecovok e nemzetségének háza Kjuhelbeker udvarházának tőszomszédságában állt. Barguzini helytörténészek régi feljegyzései igazolták, hogy Anna Kuznyecova létező személy volt, Kjuhelbeker feleségének, Anna Tokarjevának az unokatestvére, így értelmet nyer Morokov apónak az a gyakran hangoztatott állítása is, hogy a két család nagyon jó viszonyban volt egymással. Tyivanyenkóék Eliaszov professzor eredeti kézirata után kutatva, a Buiját Állami Könyvkiadónál megtudták, hogy a kötetben a gyűjtésnek csak kisebb hányada jelent meg. A kiadóban több éve porosodó gépiratköteg- ből újabb figyelemre méltó visz- szaemlékezés került elő: A feltámadott. Eliaszov kommentárja a visszaemlékezéshez — amelynek néhány részletét a továbbiakban először közöljük magyar fordításban — így hangzik: „Lejegyezve 1937-ben, Marija Inno- kentyevna Morokovától (1841- 1940). Ez a teljesen írástudatlan parasztasszony... személyesen is nagyon jól ismerte Petrovicsot, gyakran járt a házában — tejet, tojást, húst, baromfit, vegyigét hordott neki a faluból. Néhányszor Petrovics is elutazott vagy gyalog elment hozzájuk, megfür- dött a mesélő apjának fürdőjében, ünnepeken gyakran eljárt hozzá...” Bátyjával egybehangzóan Marija is megerősíti, hogy Petrovicsot titokban hozták Barguzin- ba, és Annuska Kuznyecováék házában szállásolták el. Marija jó barátságban volt a nála húsz évvel idősebb Anna Kuznyecová- val, „Karlics rokonával”. Petrovics halála után tőle tudta meg az alább következőket, amelyeket Petrovics egyedül a feleségének mondott el. ”Az a Petrovics nem a mi országunkból való volt, nem a mi birodalmunkból — kezdi elbeszélését Morokova anyó —, hanem valahonnan messziről, ő maga senkinek nem beszélt róla, az emberek meg nem kérdezgették. Szegény volt az a Petrovics, mint a templom egere, látni való volt, hogy sok bánatot kellett nyelnie.” Á népmesék hangvételében előadott történetből aztán megtudjuk, hogy Petrovics egyszer életre-halálra összekülönbözött a királlyal, és fellázította a népet ellene. Mikor a király látta, hogy rosszul áll a szénája, azt eszelte ki, hogy Nyikolka cárhoz fordul segítségért. ”Nyikolka cár mérhetetlen tömegű hadat gyűjtött, és elküldte Franc királyságába.”. A seregek megérkeznek az idegen országba, megkezdődik az életre-halálra menő bírok. Petrovics „muzsikjai” kősziklaként állnak ellen a királyi és cári katonáknak. Adjuk most át a szót Marija Morokovának, hogy az ő szájából halljuk a történetünk szempontjából legizgalmasabb részletet: ’’ágyúval lövik őket, de ők nem hátrálnak, szuronnyal mennek rájuk, de ők maguk döfnek. Sokáig verekedtek Petroviccsal, de legyőzni sehogy se tudták. Akkor a király jelt adott, apraját- nagyját a harcba küldte. Látja ám Petrovics, hogy seregei előtt asz- szonyok meg lányok, öregemberek és öregasszonyok tűntek föl, hogyan is lőhetnének. Mondta az övéinek, hogy ne tüzeljenek rájuk. Ezalatt pedig a király elküldte lovasait a szablyákkal, kiugrottak a mezőre, utolértek mindenkit, és egyből rázúdultak Petrovics seregeire. Akkora verekedés kezdődött, hogy szóval el nem mondható, tollal le nem írható. Szóval, összeakaszkodtak Petrovicsék a katonákkal. Egyenlőtlen volt a küzdelem, a királynak ezrekkel több katonája volt, Petrovicsnak viszont jóval kevesebb. Sokan a fűbe haraptak ott. Mikor elcsöndesült a csata, a király azt mondta, hogy az összes Petrovicsot dobják egy gödörbe, hogy senki ne tudja, hol a sírjuk, és ki van benne eltemetve. A király katonái mindüket egy gödörbe kezdték hurcolni. Amikor kezdték betemetni, néhányan még éltek. A katonák mégiscsak összetartanak, látják, hogy itt nem teljesen megholtak is vannak, kezdték őket kihuzigálni a gödörből, aztán bevitték egy kis erdőbe. Kihúzta az egyik Petrovicsot és letette a fűre. Akkor egy kicsit kifújta magát. Amikor körülnézett, nem messze tőle hegy emelkedett, vagyis mindenkit, aki Petrovics- csal volt, eltemettek, kit élve — a sebesülteket —, kit meg sebetlen is betemettek.” ítélje meg az olvasó: ugyan honnan tudhatott minderről abban az irdatlan messzeségben élő, írástudatlan öregasszony? Az ügyintézéstől a politizálásig I. A valódi pártegység felé Az 1988 májusában tartott országos pártértekezlet hangsúlyozta a szocialista pluralizmus fontosságát, amely a fejlődési tendenciában mindinkább érvényesül mindennapjainkban. Megjelenik a politikai mozgásban és a társadalom érdek- és véleménytagoltságát kifejező önszerveződések létrejöttében is. Felgyorsultak a folyamatok: átrendeződés történt, több szempontból új helyzet állt elő. Ez természetesen az MSZMP számára is új lehetőséget, feltételeket és mozgásteret teremtett. Nyilvánvalóvá vált, hogyha a jövőben is meghatározó politikai befolyást kíván gyakorolni — vagyis be akarja tölteni vezető szerepét —, akkor változtatni kell módszerein, politikai magatartásán. Valódi egységet csak a párton belüli nyílt és demokratikus vitával, a belső tagoltságot érvényre juttató érdekek feltárásával és ezek polémikus egybevetésével lehet kialakítani. Nem ellentétes az egységes cselekvés a kritikai gondolkodással és az alkotó vitával, éppen ellenkezőleg. Az álláspontok dogmává merevülhetnek, a tekintélyelv uralkodhat el, csökkenhet a párt alkalmazkodó képessége, rugalmassága. A pártdemokrácia egy nézőpontból: a platformszabadság Napjaink egyik, sok vitát kiváltó kérdése: a platformszabadság. Sokan a párt akcióegységét féltik tőle. Mások egyenlőségjelet tesznek a platform és a frakció közé, valamiféle „politikai klubbá” szeretnék átalakítani a pártot. S talán még többen akadnak olyanok, akik nem is értik, hogy mit is jelent ez a fogalom. Pártunk erről valóban kevés tapasztalatot gyűjtött még. Valószínűleg közrejátszanak ebben megalakulásának sajátosságai, történelmi küldetése megfogalmazásának körülményei is. Max Weber és mások is írnak arról, hogy az angol pártok az arisztokrácia vitaklubjaiból fejlődtek ki. A szociáldemokratákmár lényegesen nagyobb szerepet, fontosságot tulajdonítottak a taglétszámnak, természetesen a pártalakulásuk és a szerepük miatt. Felfogásuk szerint nagy tömegbefolyásra kell szert tenniük, soraikban pedig többféle áramlatot is tömönthetnek. A lenini párt a kapitalizmus következetes és totális tagadásának álláspontján szerveződött, az élcsapatjelleg követelményét megfogalmazva. Sokáig illegálisan, de később is rendkívül nehéz körülmények között tevékenykedett, tehát nagy hangsúlyt helyezett a fegyelemre, az egységre és a minőségre. A Magyar Szocialista Munkáspárt, illetve elődje, a Magyar Dolgozók Pártja a két munkáspárt egyesülése után elsősorban a kommunista hagyományokat folytatta, mind a szervezeti életben, mind pedig a politikai — ideológiai egység kérdésében másodlagosnak tekintette a szociáldemokrata örökséget. Egyebek mellett ez is hozzájárult ahhoz, hogy a pártegységet még ma is monolitikusnak, nem ritkán mítizáltnak fogjuk fel. Társadalmi közállapotaink és az egység Az egység fogalma legáltalánosabban azt jelenti, hogy a párt a történelmileg kialakult egy- pártrendszer viszonyai között a társadalom valamennyi progresz- szív csoportját igyekszik megnyerni és a saját soraiba szervezni, amely a szocialista építés célja érdekében sorompóba állítható. Ennek megvannak ugyan a Lenin által kimunkált követelményei (a párt politikájával, programjával való egyetértés, részvétel egy alapszervezet munkájában, s a párt anyagi eszközökkel való támogatása), de napjaink társadalmi valóságának sokszínűsége árnyalja ezeket az elveket, sőt nem egyszer más szempontokkal helyettesíti. Ezek, s egyéb okok következtében ma ténykérdés, hogy a pártban lényegileg ugyanazok az egymástól eltérő vagy egymással szemben álló érdekviszonyok jelennek meg, amelyek a társadalom egészében is megnyilvánulnak. Ez többarcúságot eredményez a szervezetben, amely főként nehéz helyzetben, társadalmi feszültségekkel terhes időszakokban kerül felszínre. Az ellentmondás azért mélyül el még jobban, mert a párt jelenlegi szerkezete túlságosan centrális. Ez a mechanizmus a maga egy központból irányított és bürokratikus előírásokkal, túlzsúfolt módján alkalmatlan a sokszínűség érdemi kezelésére, a vélemények érvek alapján történő ütköztetésére. Sokszor csak a pártfegyelem alapján és következtében jut el az általában törékeny konszenzushoz. Jelenleg a szervezeti szabályzat nemcsak jogot ad a felsőbb pártszerveknek, hanem egyenesen kötelességükké is teszi, hogy hatályon kívül helyezzék az olyan, alsóbb pártszerv vagy alapszervezet által hozott határozatokat, amelyek „...ellentétesek a felsőbb pártszervek határozataival.” (Szervezeti Szabályzat, 11. oldal) Ez adott esetben az irányító pártszerv számára korlátlan beavatkozási lehetőséget biztosít, teljesen indokolatlanul. Módot ad arra, hogy a megítélésétől eltérő álláspontot (platformot), anélkül, hogy ennek helyességét vagy helytelenségét az élet, a politikai gyakorlat igazolná vagy cáfolná, „egy tollvonással” megváltoztasson. Megyénkben is előfordult, hogy egy intézményi pártszervezet által nagy többséggel kialakított álláspontot, s az ezzel egybecsengő, egyhangú szavazással hozott városi vb-ál- láspontot az irányító pártszerv egyetlen szavazatos többséggel, csupán egy kellően át nem gondolt fellebbezés alapján módosított. Természetesen ez meglátszik a párt akcióegységén is: nehezíti, fékezi a cselekvést, a határozatok végrehajtását. Tapasztalataim szerint a politikai gyakorlat gondjainak három alaptípusa van. Egyrészt a párttagság jelentős része nem érzi saját érdekeivel egyezőnek a döntést, ennek következtében egyszerűen nem vesz részt annak végrehajtásában. Valószínűleg a párton belüli, nem kis passzivitás összefüggésben van ezzel. Másrészt ha nem azonosul a döntéssel a párttag, de valamilyen okból mégis részt vesz annak megvalósításában, csak félszívvel teszi. Harmadrészt pedig, az eltérő felfogásban született döntés végrehajtásának hatékonyságát — mint ezt hangsúlyozzák is gyakran a párttagok — nehéz elképzelni. A párt működésének hatékonyságát szolgáló, s a .pártdemokrácia kiszélesítését segítő eszköz lehet a platformszabadság. Ez egy szervezeti feltétel, amely nem lehet minden problémára gyógyír, de rugalmasabbá és politizálóbbá teheti a Magyar Szocialista Munkáspártot. Mi is hát a platform? Viták folynak erről a kérdésről: azok a jellemzők is pontosításra, továbbfejlesztésre szorulnak, amelyeket most említek meg. De éppen azért szükséges szólni és vitatkozni közös dolgainkról, hogy a valóságot és céljainkat jobban láthassuk. Először is a platform nem frakció. Ugyanis a frakció — eléggé elterjedt vélemények szerint — szervezetileg állandósult, belső fegyelemmel érvényesülő, s nem ritkán a párt általános irányvonalával szemben álló csoportosulás. A platform viszont egyes kérdésekben azonos véleményt valló emberek és csoportok álláspontja, akik az adott kérdésben képviselnek a többségtől eltérőfelfogást, de másban megegyeznek nézeteik a többiekével, vagy éppen egy másik platformhoz kapcsolódnak. Ilyen értelemben a frakció éppen hogy korlátja a platform kialakulásának, hiszen abban fel kell adni az önálló álláspontot a szervezetileg elkülönült csoport közös cselekvése érdekében. Megítélésem szerint a platformszabadság helyes értelmezése és kialakítandó gyakorlata élőbbé tehetnék párton belüli vitát, fejlesztené a demokratizmust, fokozná az önkorrekciós képességet. Csak a valódi eszmecsere, s a nyomában döntéssé formálódó többségi akarat adhat tartalmat az önként vállalt fegyelemnek. Ez állíthatja helyre a párt politikai mozgalom jellegét és valódi egységet teremthet a látszategység helyett. De meddig is terjedhet a platformszabadság ? Véleményem szerint ezt a kérdést két oldalról kell vizsgálni, egyrészt a párt egésze, másrészt a platform felől. Ä párt szemszögéből nézve addig, amíg — kis leegyszerűsítéssel — a szervezet működését, akcióképességét nem veszélyezteti a platform, ü- letve nem lép fel a fő politikai irányvonal, program ellen, addig tarthat szabadsága. A platform oldaláról vizsgálva — ismét egyszerűen megfogalmazva — addig, amíg annak képviselőit a többség vagy a politikai gyakorlat meg nem győzi. Természetesen a fő kérdés a párt működése és akcióképessége. Ez megköveteli, hogy a viták döntéssel záruljanak le, tehát ne legyenek vég nélküliek, de azt is, hogy esély legyen arra, hogy a kisebbségi vélemény fennmaradhasson, s esetleg később többségivé válhasson. Más tehát a platform szerepe és mozgástere a döntés előtt, illetve után. A végrehajtást a kisebbségben maradók nem akadályozhatják. De nézeteiket fenntarthatják, kifejthetik pártfórumokon, de a platform a képviselőit nem kötelezheti, és nem béníthatja meg a párt működését. Nyilvánvalóan még sok egyéb kérdést is felvet ezá problémakör. Például, hogy nrii legyen a helyzet akkor, ha egy pártszervezet a felsőbb pártszerv véleményétől eltérő álláspontot alakít ki, vagyis más platformot képvisel? Milyen fórumok illetékesek a vitákban állást fogl^ni? Esetleg felmerül egy új szervezet, valamiféle „pártbíróság” létrehozásának gondolata. Hosszasan lehetne még folytatni a sort, de lesz még mód és intézményesített lehetőség erre: a szervezeti szabályzat módosítása folyamatban van, s e munkát csak a tagság tapasztalataira, a párt egészének politikai ismereteire építve lehet elvégezni. Németh László az MSZMP Eger Városi Bizottságának első titkára
