Heves Megyei Népújság, 1989. január (40. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-07 / 6. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. január 7, szombat MŰVÉSZÉT KÖZMŰVELŐDÉS Salamon Zoltán — Széphalmi Ágnes: Pedagógus-életmód és -tevékenység című kötet szülte gondolatok A pedagógustársadalom képzését, önképzését kiválóan szolgáló Korszerű nevelés című sorozat legutóbbi vaskos kötete neveléstudományunk két jeles kutatójának munkája. Az ELTE TTK profesz- szorai nem először jelentkeznek szerzőpárként, de ez a közös kötet talán koronája lehet az együttes kutatás eredményeinek. A témaválasztás ez esetben is telitalálat. Milyen összefüggés van az életmód és a teljesítmény között? Hogyan befolyásolja a társadalom egyik jelentős létszámú rétegének életmódja a tevékenységét? — tették fel kérdésüket a kutatók. A válaszok sajnos majdhogynem elvezettek jelenünk evidenciáihoz. A korábban nemzet napszámosainak bélyegzett pedagógusok keresete ma már messze elmarad a napszámosokétól. A felsőoktatásban dolgozók béréért hallgatóik nyújtanak be a kormányhoz címzett követeléseket. A jövedelemkiegészítésért folyó ádáz küzdelem felőrli az egészséget, csökkenti a nevelő-oktató munka eredményeit. Ma már közhely Leninre hivatkozni a pedagógus megbecsülésének fontosságával kapcsolatban. így hát nem marad más, mint mutogatunk Japánra, Dél-Koreára, Finnországra, ahol a csoda nyitja többek között annak a ténynek felismerése, hogy a nevelés, oktatás a legfontosabb beruházások egyike, hogy a kultúrára fordított pénz nem áldozat, mert az busásan térül meg a nemzetnek. A nevelésszociológiai aspektu- sú vizsgálat végzéséhez e kötet szerzőinek nem kellett hipotézist megfogalmazni. Magától értetődő, hogy az életvitel milyensége — bármely társadalmi csoport esetében — számos tényező függvénye. Az anyagi elismertség, a társadalmi presztízs szerepe egyértelmű. Azzal függ össze a mindennapi tevékenység hatékonysága, a közérzet alakulása, a másnapi fölkészülés értéke éppenúgy, mint az utánpótlás kiválasztódása. Az államosított hálapénz korában, a képesítés nélküliként értelmiségi feladatot is vállalás időszakában, akkor, amikor az iskolai tanuló, a felsőoktatásban hallgatók követelik oktatóik számára a jobb megélhetést, az anyagi és erkölcsi elismerést. . . nagyon nehéz tárgyilagosan mérlegeim saját fajtánk helyzetét, még nehezebb optimistának megmaradni. Salamon Zoltán és Széphalmi Agnes tudományos alapossággal végzett sokéves kutatásának közel két és fél száz oldalas beszámolója nagyon sok újabb adalékul szolgál annak bizonyítására, hogy sürgős változásra van szükség egész társadalmunk jövője érdekében. A vizsgálatban megkérdezett több ezer pedagógustól nyert adatokat a szerzők „azzal a hittel” adják közre, hogy az elgondolkodtató tények „tovább gondolásra, mérlegelésre, változtatásra” ambicionálnak. A szerzőpár e munkájának első fejezete a legizgalmasabb problémák egyikével foglalkozik. Az elnőiesedett pályán dolgozók családi helyzetét vizsgálja nagyon szakszerűen. A családi állapottól az otthoni munkáig, a családi élet és a szakma közötti kapcsolatig, a pályaelégedettség mértékének értékéig, a magánéletre gyakorolt hatásig számos lényeges kérdésre kaphat választ az olvasó. Bár ismertnek tűnő, mégis újszerűén hat a következő — a vizsgált pedagógusok életkörülményeivel — foglalkozó fejezet. Az anyagi megbecsüléstől a lakás- helyzet alakulásáig számos izgalmas kérdés vetődik föl. A pedagógusok szabad ideje és kulturális háttere című fejezet kitűnő indítása szó szerint kívánkozik ide: „A pedagógusi tevékenység magasan kvalifikált, az iskolában és iskolán kívül (felkészülés az oktatási-nevelési folyamatra) egyaránt alkotó jellegű és rendkívül fárasztó munka”. Az érdeklődő nagyon sok új információval gazdagszik akkor is, hajó ismerője e témának. A következő fejezet a pedagóguspályához vezető utat mutatja be, ami számos tanulsággal szolgál a pedagógusképző intézményekben oktatók számára is. Való igaz, hogy a jelentkezők közül se mindenki tudja, hogy „pedagógussá válni és annak megmaradni sajátos életformát és annak megfelelő életvezetést, elkötelezettséget jelent”. Igen korszerű gondolatok fogalmazódnak meg a kötet következő fejezetében. A közösséget sokszor jelszóvá degradált világunkban szinte fikciónak tűnik a tantestületi közösség, aminek mintaadó szerepe elvitathatatlan. Az iskolavezetésnek tennivalói e téren is jeles erőpróbát jelentenek. A viszony kölcsönös. Amennyiben a vezetésnek sikerül kialakítani, ill. továbbfejleszteni tantestületi közösségét, nyert ügye van. A pedagógusokról és tanítványaikról szóló fejezet megállapításai szintén jól alapoznak a szerzők vizsgálataira. Nagyon érdekes az ideális diák portréjának bemutatása. Evidenciának tűnő, mégis szerencsés, hogy megfogalmazást nyert a gyümölcsöző kapcsolat lényege: a kölcsönös megbecsülés, segítőkészség, bizalom, őszinteség, nyíltság. A pedagógusok társadalmi és mozgalmi életének bemutatásáért külön elismerés jár a szerzőknek. Az iskolán kívül is számos feladatot vállaló, közéleti tevékenységet élő pedagógus portréja jelenünkben jelentősen módosul. Ennek oka a nagyfokú elfoglaltság, a pénzkeresés kényszere, de oka az is, hogy a mozgalmi, közéleti tevékenység sokat veszített presztízséből. Meggyőződésünk, hogy a társadalomért folyó tevékenység visz- sza kell nyerje korábbi elismertségét. Nagyon érdekes a pedagógusok szakmai tevékenységének, tudományos és társadalmi helyzetének vizsgálatáról készült két fejezet mondanivalója is. Mindig is tudtuk, mégis jóleső érzéssel olvassuk akár mottónak is beillő befejező mondatát a szerzőpár munkájának: „A korszerű oktató-nevelő munka kulcsembere a pedagógus, aki az iskolával szemben támasztott társadalmi kívánalmakat csakis a munkamegosztásban dolgozó pedagógus kollektíva tagjaként teljesítheti”. A korszerű nevelés sorozat- szerkesztő lektora, dr. Zrinszky László tanszékvezető professzor értékelését kölcsönzőm összefoglaló helyett: „Kevés téma illik any- nyira a Korszerű nevelés sorozatba, mint a pedagógusok helyzete, problémái. Salamon Zoltán és Széphalmi Ágnes ezzel a sokat vitatott, mindig indulatokat kavaró, egész társadalmunk szempontjából is oly fontos témával foglalkozik. A konkrét kutatási adatok bázisán (országos reprezentatív minta) a szerzők a lehetőségekhez mérten objektív ábrázolást tudtak adni a mai hazai pedagógusréteg élet- és munkakörülményeiről, életmódjáról, közérzetéről”. Dr. Nagy Andor fámKKEL* meg anyám. — Ne tessék félni. Tud róla az egész puszta . . . Amíg ez itt ül, jobb helyük lenne nálunk. A kerten át észrevétlenül átjöhetnek. — így került az asszony a gyermekkel Jósvaiékhoz, majd amikor Bederik Duri körülöttük kezdett szaglászni, átmentették őket az alsó ház családjaihoz, aztán a fölső házba került, majd vissza a középsőbe, nem volt Rácpácegresen egyetlen család sem, aki ne bújtatta volna, ha csak fél órára is. Eljött a karácsony, a lányok ezüstpapírral bontott diót, cérnára fűzött pattogatott kukoricát aggattak a fenyőágakra. Az asszony a kicsivel akkor már újra nálunk volt. — Sötétedés után a pálfai Öreghegy alatt várnak rám. Apám befogta a lovakat, és a biztonság kedvéért nagy kerülővel, a Sió fölötti erdők között vitte az asszonyt meg a fiát a megbeszélt helyre. Még kicsit mosolygott is magán, túlzás ez az óvatosság, ki kóricálna szenteste ezen az elhagyott vidéken. De bizony kóricált! Előlépett a fák közül Bederik Duri. — Állj! Kit visz maga? Apám nem válaszolt, a lovak közé csapott, meglódult a kocsi, de ahhoz nem elég gyorsan, hogy Bederik Duri ne tudja elkapni az asszony aranyszegélyű köpenyét. Á kezében maradt diadalmasan lobogtatta. Vágtázva értek az Öreghegy alá, valóban, egy kocsi várt ott. Az asszony sebtében búcsúzott, átszállt, a könnyű parasztszekér elzörgött vele a sűrű éjszakába. Apám megfordította a lovakat, hazaindult. Most már az országúton, egyenesen. Amikor a Paphegy tövébe ért, az út menti bokrok mögül ijesztő nevetés harsant. Apám tudta, hogy ki az, és szívszorongva nézte, ahogy a fagyos sötétségben ballangkóró- kat hömbölgetett a szél. Másnap hajnalban fölbolydult Rácpácegres. Jönnek! Ki hozta a hírt, nem tudom, de már az is eltelj edt, hogy egy lánctalpas monstrum is közeleg, azzal rombolják le a házakat. Bederik Duri nem sokat késlekedett. Ő vezeti őket, a tank előtt jön, kezében a bűnjel, az aranyszegélyű kék köpeny. Egy darabig hihettük, hogy csak ijesztés, de ahogy a hajnal kibontotta a tájat a homályból, kibontotta a lőrinci úton vonuló sereget is, igen, jönnek, fegyverrel, lánctalpas monstrummal, végünk van, véged van Rácpácegres. Menekültünk volna, az asz- szonyok batyukat kötöttek, de akkor már valaki jött vissza a magtár felől, nincs kiút, igen, akinek jó szeme volt, láthatta, mint a szögesdrót tüskéi, az őrszemek szuronyai, körös-körül a ráadási úttól a Paphegyen át a Vitéz tanyáig, mindenütt katonák, körülzártak bennünket. Ki lehet ez az asszony meg ez a gyerek, hogy ilyen ádázul gyűlölik? A batyuk a lábak mellé estek, hátráltunk, összetorlódtunk, mint egy delelő nyáj, szorongtunk a Nagyszederfa alatt. A monstrum már a Kissarok felé dübörgött, hallottuk a kérlelhetetlen hangot, már idevillant Bederik Duri kezéből a kék, amikor Keserű Pisti felkiáltott: Odanézz! A házak körvonalai megbomlottak, mintha köd ereszkedett volna rájuk, de nem lehetett köd, hiszen minden mást élesen lehetett látni, idelátszott az Erzsébet- domb fenyőfája, a lőrinci torony. A házak mégis elmosódnak, tünékenyen lebegnek, mint forró nyarakon az utak fölött a délibáb, újabb kiáltás, a kezem, a kezem, idenézz, a kezem! Tényleg, mintha elpárállana a testünk, áttetsző lesz a kezünk, megfakul a ruhánk, egy pillanatra látom a mellettem lévők testén át a dombokat, aztán már csak a dombok, a fák. A házak és az emberek, mint a pára, nincsenek, üres pusztaság Rácpácegres helye.. . de mégis itt vagyunk, hiszen érzem, hogy fogom anyám kezét, a hátam mögött szuszog a húgom. A had hökkenten áll az üresség közepén, Bederik Duri eszelősen kapkodja a fejét, itt volt, itt van, itt kell neki lenni, a páncélosról leszáll egy tisztféle, Bederik Duri kapkodva mutogat, lobog kezében tíz aranyszegélyű kék köpeny. A tiszt botot emel, Bederik Duri vállára sújt vele, aztán az arcába. Itt meg, miköz- tünk, valaki hangosan fölnevet, csönd, sziszegi apám, de nem lehet visszatartani a kárörvendő hangokat, sziszeg, fortyog, sistereg, úgy kell neked, gazember. Most már a többiek is ütik, Bederik Duri szűkölve rohangál a körben, szinte sajnálja már az ember. A katonák sorokba rendeződnek, a páncélos megfordul, mennek dolgukvégezetlen, Bederik Duri, mint egy rongycsomó, a földön. Amikor a katonák már látótávolon túl vannak, föláll, az arcán gyűlölet, rázza az öklét az égre, a katonákra, ránk, belőlünk meg, láthatatlanokból, föltör, fölszámyal a felszabadult nevetés, Bederik Duri rémülten rohan át a földeken, egyre mesz- szebb, egyre távolabb, olyan lesz, mint egy szélűzte ballangkóró. Halvány vibrálás, helyükre sűrűsödnek a házak, fölködlik a kezünk, az arcunk, juhé, itt vagyunk, világítanak a boldog emberek. S mintha csak erre várt volna, nagy pelyhekben, mint a kegyelem, hullani kezd a hó. Szelestey László: Füredi tavasz Id. Kátai Mihály: Pihenő, itatás után (Gál Gábor reprodukciói)
