Heves Megyei Népújság, 1989. január (40. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-07 / 6. szám
8. MŰVÉSZÉT KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. január 7., szombat Asperján György: Változások kora A nagy német filozófus, Hegel mondta: ahhoz, hogy valami megváltozzék, valaminek meg kell változnia. Tehát valahol el kell kezdődnie a korábbitól eltérő átalakulásnak, átrendeződésnek. Igazán nem lehet ma panasza annak, aki reformpártinak vallja magát — és jószerivel ki nem? —: Úgy tetszik ugyanis, hogy megmozdult a sokáig bénult magyar világ. Az események iránt egyáltalán érdeklődő fiatalokat kivéve sokan persze sajátos módon képzelik el a változást: működjön jól a gazdaság, legyen új politikai strukturálódás, azaz legyen, ha már annyira muszáj, pluralizmus, akár többpártrendszer, vagyis önmagát keresve öltsön új arcot minden, csak nekik ne kelljen változni, mozdulni, alakulni. Ezt egy művezetőre ugyanúgy érvényesnek tartom, mint egy fontos szerepet játszó politikusra. Nehéz több évtizedes gondolkodási sémák után ténylegesen gondolkodni, mérlegelni és felmérni, aktív résztvevőként jelen lenni a változások porondján. Ma könnyebb tévedni, mint korábban, mert egyre inkább saját döntésekre van szükség. A tévedésért lassacskán felelősséget is kell vállalni, ami együtt járhat az alkalmatlanság megállapításával, kevesebb fizetést és reputációt jelentő munkahellyel. A mozgásban lévő társadalomban nehezebb tájékozódni, mert nem biztos, hogy mindig azoknak van igazuk, akik a leghangosabbak, s akik után sokan menetelnek. Nem árt, ha a tájékozódni kívánó megpróbál valami saját maga számára megfogalmazott igazsághoz is igazodni. József Attila azt írta: „Az én vezérem bensőmből vezérel”. Sokáig voltunk kívülről vezéreltek, akiknek megmondták: mit kell tenni és hogyan. Ez együtt járt a védettséggel. Aki elbukott, ennek a logikának megfelelően, soha nem a saját hibája miatt. Illett tehát megvédeni, s bukása után is megerősíteni az adott pozíciójában, vagy újat adni neki, a bukás újabb kockázatának tudatában. Voltak, akik vagy úgy belekerültek abba a körbe, ahol számoltak létezésükkel, függetlenül attól, hogy tehetséges vagy tehetségtelen emberekként jutottak előbbre. Voltak, akik kirekesztődtek ebből a körből, sokszor azért, mert nem ismerték el azoknak a döntési jogát, akik „védett férfiakként” élték mindennapjaikat. Virágzott a politikai megbízhatóság melegágyában a kontra- szelekció, amelyről legtöbbet azok beszéltek, akik ennek következtében jutottak ide vagy oda, mert az a meggyőződés élt bennük, hogy ők persze kivételek, hiszen beosztottjaik naponta azt igazolták vissza, hogy milyen rátermettek, mennyire biztosak a dolgukban, milyen jól átlátják azt, amiben mások nehezen igazodnak el. Voltak, akik legalább meghallgatták a tehetséges beosztottakat, és jó súgások alapján döntöttek. Voltak, akik nem szégyellték hétköznap és ünnepen felolvasni a nekik megírt beszédeket, amelyek kinyomtatva már annak szellemi termékeként jelentek meg, aki legalább olvasni megtanult, s ha rosszul is, de előadta, amit mások kigondoltak. A kontraszelekcióval mindig együtt jár, hogy az így kiválasztott megpróbál külső igazolásokkal önbizalmat teremteni magának. A külső visszaigazolás kétféle lehet: elismerő, tehát azok, akiknek az érvényesüléshez nincs más útjuk, a kontraszelekciós személyiségnek naponta bebizonyítják, milyen okos, eredeti; nélküle micsoda csőd következne be azon a munkaterületen, ahol tevékenységét kifejti. De a sorozatos támadások is erősíthetik az önbizalmat. Mert ugye nyilvánvaló, hogy az elégedetlenek nem értenek egyet a következetességgel, a kemény kézzel, az intézkedések általuk fel nem fogható távolabbi hatásával. A támadott vezető, bármilyen szinten nem úgy élte meg, hogy őt támadják, hanem az ügyet, amelyet ő képvisel, mégpedig a legjobban. Nos, azoknak a száma, akik a kontraszelekcióval kerültek bizonyos helyekre és a köréjük csoportosultak hada nem kevés embert jelent. Ha változni akarnak, fel kell zárkózniuk. Ezt kezdetben ők úgy értelmezik, hogy az új nyelvi fordulatok hangoztatásával részükről ez meg is történt. És hisznek is abban, hogy ők már felzárkóztak, sőt, előbbre tartanak, mint azok, akik az adott fogalmakat elsőként kitalálták, használni kezdték. Ez a fajta „átalakulás” annyira veszélyes, hogy következményei kiszámíthatatlanok. Az ilyen embereket csak az leplezheti le, ha a társadalmi valóságban zajlanak a változások, tehát ha minden, ami történik, felér egy kihívással. Most ez kezdődött el nálunk. Nem zajlik, csak elkezdődött. Mégpedig egyre gyorsulóbb formában. Es kiderül, hogy a szó- használat még nem az ember. Egyre több a botrányos leleplezés, az egymás nyilvános megvádolása, a nyugdíjba menekülés (felelősségrevonás nélkül). Valami tehát már megváltozott. Még nem a lényeg, hanem a felszín. A szellem régióiban- megkezdődött valami átrendő- ződés, s természetes, hogy ott kezdődött meg. Amíg csak a diákok türelmetlenek, amíg csak ők szervezkednek, amíg csak csoportokban léteznek az alternatív szervezetek, amíg mindez nem hatja át a munkásságot, addig azok, akik önmaguk átmentésével tudják csak elképzelni a változásokat, nem nagyon féltik megszerzett pozíciójukat. Addig ezek az emberek úgy képzelik el a munkanélküliséget, hogy az csak a munkásokat, az adminisztrációban dolgozók egy részét érinti, őket nem, soha. Amíg a körülmények további alakulása nem kényszeríti rá a munkásokat is arra, hogy az elégedetlenkedés, fojtott háborgás helyett a nyílt és kockázatos követelés, szembeszegülés eszközével is éljenek, addig nehezen lehet a változások megfordíthatatlanságá- ban hinni. Ha valami megváltozásához valaminek feltétlenül meg kell változni, akkor tisztában kell lenni azzal is, hogy ez sokaknak fájdalommal jár együtt. Szinte az egész lakosságnak szembenézésre, másfajta magatartásra van szüksége. Mert nem elég egy gondolatot kivajúdni, ahhoz társakat is kell találni, megvalósításához azt vállalókat. A vállaláshoz pedig nemcsak a negyvenen túli korosztályoknak, hanem a fiatalabb nemzedékeknek is a korábbitól eltérő módon kell tudni gondolkodni, viselkedni, cselekedni. A demokráciában az a szép és az a szörnyű, hogy mindenkire egyformán érvényes. A demokráciában például nem feltétlenül dicsőség, hogy ki milyen ügyesen tudja átverni az adóhivatalt. A demokráciában súlyos bűnnek számít, ha az adóhivatalnok korrumpálható. A demokráciában nem elég, ha a magunk igazáról meg vagyunk győződve, szükséges, hogy a másikét is próbáljuk megérteni. Ahhoz, hogy valami megváltozzék, végül is mindennek meg kell változnia. És vajon a társadalmi valóság meg tud-e változni, ha mi, akik ennek mozgatói kell, hogy legyünk, nem tudunk vagy akarunk igazán megváltozni? Ahhoz, hogy valami megváltozzék, először nekünk kell megváltoznunk, s ez még akkor is fájdalmas, ha éppen azok közé tartozunk, akik minden idegszálunkkal a változást akarják. Sárándi József Röpdolgozat a tetőről Bevezetés Akiről a tető megérzi hogy fél azt ledobja magáról A tetőnek lelke van akár az oroszlánnak mely alkalmasint szorongó idomárját tépi szét Tárgyalás Mit keresek megint a tetőn, az újmódi hagymakupolán, a gömbölyded ácsszerkezeten mért szegzek apatin palát? Miért nem érdekel a napraforgó, mely óvóként veszi körül a falut? Mitől fogtam a körülírt szétpörgésben, a le is útban, föl-is-út-gyanút? Talán csak nem a rend rendült meg tőlem, bennem, belém? — Már magamra sem kacsintgatok, csupán a megrendültek felém. Befejezés Magaslatáról hova látni? A távlat talán: maga a tető? — mit háló nélkül, pénzért, s feketén művel a tetőfedő. Kényszermunkára ítélt a kor. Uzsorakamatra megy az élet. Csalok, lopok, hazudok. Becsületesnek lenni vétek. Törő István A tenger kiröppenő sóhaj a szájon, folyton táguló rés a szíven, a tenger: a szín káosza, s a rejtelmek fortyogása, sötét, akár a végtelen, s fényes, eleven láva, a gyönyör teljességre válva; a tenger: a szervek kálváriája, s bizsergő nyelv, hogy szavakat csaljon a szájra, a tenger: senkié, de úgy lesz mindenkié, hogy elhiszi benne önmagát, a tenger: a türelem, mely keveri folyton a vágyat, a tenger beszennyez, hogy megfürdethessen, a tengertől szenvedsz, s a tengerért égsz eleven sebben, a tenger elátkoz, hogy feloldozhasson, a tenger: megsemmisít, hogy újként láthatsd a világot. Szabó László: Olajbányászok Lázár Ervin: ASSZONY, GYERNI (Az 1988 őszén lebontott Alsó- rácegres emlékére) Azon a télen nem akart megjönni a hó, néhány héttel karácsony előtt még feketében, fagyott göröngyöket didergett a táj. Ebből a sötét vacogásból jött elő az asszony, csecsemő fiát a melléhez szorította. Nem tudni merről jött, azt sem, mennyi ideje állhatott kinn az ajtó előtt, mert nem is kopogott. — Az Istenért, jöjjön be, hiszen megfagy — mondta neki anyám. Az asszony nem mozdult, szemét szüléimre emelte, és csendesen így szólt: — Engem üldöznek. — Egy nőt? Csecsemővel? Miért? — kérdezte apám. Anyám szelíden megfogta a kaiját. — Jöjjön már be! — Nem követtem el semmi rosszat — mondta az asszony, de még mindig nem indult befelé. — Azt mondták, aki segít rajtam, azt is nagyon megbüntetik. — Jöjjön csak be! "(A? MTI — Press pályázatán II. díjat nyert novella) Nagyon szép asszony volt. Levetette furcsa, aranyszegélyű, világoskék köpenyét, kibontotta a pólyából kisfiát, tisztába tette, megszoptatta. A kisgyerek ránk nevetett, fogatlan, bölcs nevetéssel. — Csak karácsonyig. Karácsonykor már lesz hova mennünk — mondta az asszony. Anyám ránk nézett. — Gyerekek, senkinek se mondjátok meg, hogy a néni nálunk van! Megértettétek? — Nem azért, mintha bárkitől tartani kellene — mondta apám —, itt Rácpácegresen nincs senki, aki elárulna bennünket. De biztos, ami biztos. Tudom, akkor mindannyian Bederik Durira gondoltunk. Aki ugyan nem lakott Rácpácegresen, de itt ólálkodott mindig a környéken. Valami csősz, mezőőr vagy erdőkerülőféle volt. Lelövöldözte a határba tévedt kutyáinkat, megríkatta a gyerekeket, ijesztgette az ebédvivő asz- szonyokat. Igen, őtőle félni kellett. Pedig mióta az asszony a gyermekkel megérkezett, egyre gyakrabban keringélt körülöttünk, s azután, hogy a hirdetményt felolvasták, egészen elszemtelenedett. A katonák terepszínű dzsippel érkeztek, addig nyomták a dudát, amíg mindenki előszállingózott a házakból. Egy katona fölállt, ordítva olvasott. Egy nőt keresnek, csecsemővel. Bárki látja, köteles jelenteni. A parancs megszegőjét a helyszínen agyonlövik, házát porig rombolják. Fagyott szívvel álltunk, kutat- nak-e? De nem, odábbálltak. Csak Bederik Duri nem állt odább, sőt, megindult a házunk felé. — Ha akarja, most rögtön elmegyek — mondta az asszony apámnak. — A kerten át, nem veszi észre senki. — Nem megy sehová! Öt nap múlva karácsony, addig ki kell bírnunk. Bújjanak el! Bederik Duri estig ott ült. Fülelt. Gyereksírásra lesett. Azt aztán leshette! Mert alighogy kényelmesen elterpeszkedett a konyhában, odakint, a gazdasági épületek takarásában, megjelent Jósvai Jancsi, addig integetett anyámnak, amíg észre nem vette. — Mit akar, János? — Az asszony meg a gyerek miatt . . . — Milyen asszony? — rebbent
