Heves Megyei Népújság, 1989. január (40. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-07 / 6. szám
Görögországról a demokrácia szó bízvást juthat eszünkbe belpolitikai életünk jótékony változásai során. Az ókori görög demokrácia, azaz a népuralom, „az a politikai rendszer, amelyben a hatalom a népé”. Az ókori görög bölcsek tanításai évezredeken át kiállták az igazság próbáját, mai gondolkodásunkra is erőteljes hatást gyakorolnak. A hazánknál alig másfélszer nagyob területű balkáni ország jókedélyű, temperamentumos lakói tárt karokkal, világelső műemléki látványosságokkal vátják az öt kontinens sokmilliós turistaseregét. (Székely Tamás képriportja) K ollégái már mind hazamentek. Brenner Dénes tehát nem kezdett űjabb telefonálásokba, elvégre a titkárnőjének kora délelőtt megígérte, hogy ma, kivételesen, kettő után észrevétlenül eltűnhet. Ebben az ígéretben bízva, így osztva be idejét, a szőke hölgy el is rámolt mindent az íróasztalról, sőt, türelmetlenül és tüntetőén harmadszor is elővette a kézitükrét, aztán újból és újból húzott egyet a kis pirosítórúddal, és szemrehányóan a karóraszíját igazgatta — amikor kopogtatott valaki. Szinte belopózott az ajtón, és ott mindjárt meg is állt. Tulajdonképpen észre se kellett volna venniük: mintha mindig is ott állt volna. Szürke. A kabátja, a kesztyűje, a kalapja is szürke, a cipője poros. De ő maga is, mint az előszobái félhomály. Csak a szeme! Az nem szürke; a színét ugyan nem lehetett abból a messzeségből megállapítani, de olyan hogy... szóval, abba bele kellett nézni. Es megszólalt: — Ügyvéd úr... Jó estét kívánok, bocsánat... — De kérem! — tiltakozott dr. Brenner gépiesen. Azt azonban nem sikerült kimondania, hogy a hivatalos idő letelt. Mert olyan szerencsétlenül állt ott az ajtóban az a szürke ember. Ebben a pillanatban a telefon is megszólalt. A titkárnő ingerülten kapott a kagylóért, előbb azonban jó hangosan és nagy port keverve az íróasztal fölött, visz- szacsapta kesztyűjét a táskájába, aztán hallózott, majd indulatosan átadta a főnökének: — Tessék! — Ki a fene?!... — Ügyfél. Rövid, másfél perces beszélgetés (tárgyalás), hivatalos, emelt hangon. Aztán az ügyvéd a most belépett emberhez fordult. — A kliensek, kérem. Elnézést. Egyetlen perccel maradjon az ember tovább, már el is veszett! Se vége, se hossza! Ez bizony kegyetlen célzás volt, ennyire meg sem érdemelte tán, akinek szólt. • — Csak... csak mert kint a tábla — hebegett közben á megrémült ember —, hogy ügyvédi munkaközösség... — Az! Igen! Munkaközösség! — tárta dr. Brenner égnek a karját, s ráripakodoít a szőke titkárnőre: — Rakodjon el, kérem, és hagyja már a telefonta fenébe! • Nem vagyok itt! Senkinek! Érthető?! Az ajtót pedig lesz szíves... — Akkor én talán majd holnap... — mentegetőzött az ügyfél. — Igen, jó, holnap. Holnap nagyon szívesen! — toppantak a szavak elutasítón. De közben összetévedt a két ember tekintete. A szürke a villogóval. És dr. Brenner fáradtan, megadó szusszanással visszasüppedt a körforgós karosszékbe. — Azaz, ha már itt van... Tessék, kérem. Mindegy. A kisasszonynak pedig: — Jó. Helyes, kérem, menjen csak. Jó estét. És egy tiszta ív fehér papiros a mappájára. Az ember addigra már az íróasztala előtt állt (hogyan, mikor került az ajtóból odáig?), olyan mély és szürke csöndben, akár maga a levegő. Ült is volna éppen le, de rémülten visszaegyenesedett. — Ne! Azt, kérem ne! — Hogyan?... Doktor Brenner Dénes vagyok. Parancsol tehát? — Igen. Azaz... — bólintott ő, s gyorsan, mellékesen mondta csak: — Novák Péter vagyok. Majd a papírlap felé nyúlt. Ezt a mozdulatát azonban félreértette az ügyvéd, és kezet fogott vele. — Tehát? — Azt ne... — Nem értem. — A papír... — Tényállás. Ahogyan ön majd előadja. — Csakhogy, ha a doktor úr, az ügyvéd kartárs írni tetszik, akkor én nem tudok, izé, előadni... Mert én csupán kérni szeretnék. Jó. Doktor Brenner Dénes letette hát a tollat, s a papírlapot szépen a mappa alá csúsztatta. És várt. Növák Péter pedig leült végre. S ki is mondta tüstént, ho’gy 'el ne késsen vele: . — A lányomat szeretném én vissza. Csak a kislányomat. • . ■ . Egy ügyvéd sohase lepődhet meg. Mozdulatlanul, rezzenéstelen arccal és hivatalos-komolyan kell néznie, hogy a tárgyalófél azt higgye, valóban érdekli az ügy— Azért jöttem csak ide, mert akkor is, régen, a válást is az ügyvéd kartárs végezte, akkor ugyan még nem itt tetszett lenni, a közösségben, de hát én azért csak megkerestem... Nem emlékszik rám, persze, hogy nem, ezer az ember, nagy a város, sok a baj, tudom én, az mindig sok... A válásom... De arra talán tetszik emlékezni, hogy ő húsz évvel fiatalabb nálam. Tessék mondani: nagy szégyene az egy férfinak, ha ennyivel idősebb?... Elváltunk. Három éve. Nem kell rá emlé keznie... Férjhez ment, hogyne harminc is alig múlt akkor. — Emlékszem. — Ó, mégis! Milyen kedves a doktor kartárs. Én a kislányomat szeretném vissza, ahogy mondtam, a Zsuzsikámat, ennyi az egész. Brenner Dénes nem tehetett egyebet, mindkét tenyerével végigsimított maga előtt az íróasztalon, és olyan mereven nézett a semmibe, mintha egyedül és csakis az ügyfél érdekelné, akit meg kell győznie majd a paragrafusok irgalmasságáról. — Az a ténykörülmény, hogy a leánygyermek anyja újból házasságra lép — sóhajtotta —, egymagában nem indokolja a jogerős bírósági végzés megváltoztatását. — De, kérem! Nem csak házasságra lépett! — Hanem? — Hanem elment! Elmentek! — próbálkozott Novák Péter higgadtan, visszafojtott hangon. — így mondják, ugye: ismeretlen helyre, bocsánat, külföldre... Én tudom, kérem, egészen biztosan tudom. — Miért? Elveszítette a munkáját? A szürke Novák Péter beledörzsölt mindkét Szemébe. Ahogyan az ablakon túl egyre sötétedett, most látszott a lámpafényben igázán, hogy a haja is szürkül. Két ujjával a két szeme fölött lüktető ereket igyekezett volna leszorítani, és.szinte csak a padlónak beszélt, mintha nem is akarná, hogy valaki hallja: — Jól dolgozott, ez az igazság. Ő is, a férje is, az az új. Nem veszítette el a munkáját. Ő nem. Ők nem.-ők?! — Elég, ha én... És sürgősen belekapott a szóba, nehogy az ügyvéd túlságosan csodálkozzék: — Mert ilyenkor, leépítéskor vagy bármikor, ugyebár, mindig számba veszik, hogy kinek van családja. Ez az igazság, így van rendjén, be kell látni. Én egyedül élek, azt mondják, nincs senkim. így hát én, igen... — Talán inkább azért... kérem, ne vegye sértésnek... mert ilyen állapotban... — Milyen állapotban?! — így... szóval, hogy ilyen megviselten esetleg nem dolgozott rendesen... vagyis, hogy talán nem is tudott... Na, de bocsásson meg, mindegy. Szóval, most visszakérné a Zsuzsikáját? — Azt, igen. Nagyon kérem, tessék tenni valamit. Brenner Dénes megfeledkezett egy percre arról, hogy az ügy hivatalos — nem is vélemény tehát, mindössze egy zsúfolt, bolond nap utáni véletlen sóhaj volt ez a pár szó: — Még ha maga ment volna el... — Azt ne tessék mondani, doktor kartárs, az egyáltalában nem lehetséges! Más az, hogy ők... Ők ugyebár fiatalok. Én még azt tanultam, de hiszen az ügyvéd úr is, mi még abban nőttünk föl, hogy légy híve... És, ugye, hazáról meg családról tanultunk, nekünk az ősz Hunyadi vezér és Széchenyi egészen más volt, eh, de minek erről beszélni, öregek vagyunk. De, kérem, így van. ők meg valahogy nem jól tanultak ezekről a dolgokról, nem tudta idekötni őket a munka sem, pont az kötötte a legkevésbé. Hiszen tetszik látni... Hogy miért, miért nem?... Bocsásson meg, nem munkaviszony kérdése ez. így hát én itt vagyok, ők meg... És ezért talán most visszakaphatnám a Zsuzsikámat, akit eredetileg, vagyis akkor, azelőtt, nekik ítélt a tisztelt bíróság... Elfelejtettem említeni, tetszik látni, majdnem elfelejtettem: a nagymamájánál hagyták. De ott is, kérem ott is: mi lesz vele?! — Hogy a jogszokás alapján miképpen dönthető... — tárta szélesre a karját doktor Brenner, s inkább be sem fejezte a mondatot. — Viszont ön most, kérem, elnézést, úgymond jövedelem és mindenfajta kereset nélkül... — Ez nem döntő, ügyvéd kartárs, nem lehet, döntő, mondtam már. Éltünk mi már nehéz napokat máskor is. Sokkal nehezebbeket. Ugyebár-, tetszik engem érteni?... Azt az ügyvédi meghatalmazást talán aláírhatnám, anélkül, ugye, nem lehet... Végül azt a vétlen, fehér papírlapot mégis elő kellett venni a mappa alól. A. szürke ember Kende Sándor
