Heves Megyei Népújság, 1989. január (40. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-07 / 6. szám

4. GAZDASÁG — TÁRSADALOM NÉPÚJSÁG, 1989. január 7., szombat Pécsi István — Zahemszky László: Segesvártól — Szibériáig? Petólff? Mindenki tiltakozik? (X/4.) Megbeszélés Munkácson. (Középütt Pagirja) Eleinte úgy tűnt: nem hiába bizakodtunk. Csörögtek a tele­fonok, jelentkeztek az érdeklődő olvasók, akik nem fukarkodtak az ösztönző szavakkal, monda­tokkal. Érkeztek a levelek, a hozzászólások, az egyetértő, a vitatkozó, a kételyeket felsora­koztató írások. Minden információt szívesen vettünk, hiszen alapvető célunk az volt, hogy a kérdéskört több­rétűén, sokoldalúan világítsuk meg, fórumot teremtve nemcsak a próknak, hanem a kontráknak is. Interjút készítettünk a Kárpá- tonttíli Ifjúság főszerkesztőjével, aki arról tájékoztatott minket, hogy a téma az ott élőket is fog­lalkoztatja. így aztán nem csoda, hogy felvillanyzott bennünket annak tudata, hogy együtt mun­kálkodhatunk egy közérdeklő­désre számot tartó ügy tisztázá­sában. Kopogtattak olyanok is, akik kérték: hadd csatlakozzanak hozzánk. Egyikőjük volt Balajti A ndrás, akivel közösen kerestük fel a budapesti Túri Károly kö­zépiskolai tanárt, akitől megkap­tuk Svigel Ferenc prospektusát. A szibériai vélt Petőfi-sír megta­lálója ugyanis ismeretterjesztő előadásokon népszerűsítette az általa tálalt verziót. E füzet szá­mos információt tartalmazott, többek között olyanokat is, ame­lyekről szovjet barátaink csak közvetve, áttételesen értesültek. Ezért az anyagot rögvest postáz­tuk számukra, hogy megköny- nyítsük eligazodásukat. Az is tény, hogy a magyar sajtó — a vidéki és az országos egya­ránt-*■ vette a lapot, s a Népújság­ra hivatkozva tovább taglalta a fantáziát szárnyalásra késztető gondolatot. Aztán, mint derült égből vil­lámcsapás, taglózott le mindnyá­junkat a tiltás. A sajtóirányítás egyik vezetője tolmácsolta ezt a főszerkesztőknek, nem fukar­kodva a korántsem elismerő, mi­nősítő jelzők felsorakoztatásá­val. Hát igen, akkor még senki sem érezte az áldásos peresztrojka és glasznoszty közelítő szelét, ak­kor még csak vágyálom volt az a nyilvánosság, amely napjainkra szerencsére mindennapos gya­korlattá vált. A nemet persze így sem fo­gadhattuk el, mert az a meggyő­ződés hatotta át az egész kollek­tívát, hogy a maradiság, a kon­zervativizmus a szárbaszökkenő ötletek zsibbasztója, az ered­ményszülő alkotó tevékenység bilincse. Épp ezért egyikünk — Pécsi István — személyesen kereste meg Berecz Jánost, a Központi Bizottság titkárát, aki — mérle­gelve az argumentumokat — vé­gül is úgy határozott, hogy nincs értelme a teljes visszahúzódás­nak. Azt javasolta: Pagirjávalés Tivanyenkóval karöltve halad­junk az eddigi úton, s ha vizsgá­lódásaink egyértelműen célhoz vezettek, akkor a megállapításo­kat összegző riportsorozatot jut­tassuk el hozzá, hogy megbeszél­hessük, konzultáljunk róla. Ter­mészetesen azt is ígértük, hogy — méltatva a partnerként keze­lést — az egyezséget korrektül betartjuk. Méghozzá úgy, hogy megkíséreljük az ódzkodó szak­emberek megnyerését, kérve őket: adjanak Ariadne-fonalat a tőlünk messzi búvárkodóknak, hogy ne álljanak rá téves nyom­ra, s elkerülhessék a teljesen fe­lesleges mellékösvényeket. Türelmet, mértéktartást, tár­gyilagosságot, teremtő vitát vál­laltunk, s ekként is cselekedtünk. Annál is inkább, mert a poéta életművének avatott ismerői meglehetősen'indulatosan, me­reven reagáltak jószándékú akci­ónkra. Kiss József légből kapott teóriának titulálta elképzelésein­ket, s a rádió népszerű program­jában, a 168 órában ekként nyi­latkozott Fekete Sándor is, aki egyéb helyütt is a tudományta­lanság jelzőjével dorgálta azt a tisztes próbálkozást, amely a fé- hér foltok eltüntetésére szerve­ződött. Nem akartunk ehhez a maga­tartásmódhoz idomulni, mert az effajta szemléletmód sorompója minden valamire való előrelépés­nek. Ráadásul kísértett a hajdani kór is. Mivel bárkinek kezet nyújtottunk, aki azt hangoztatta: segíteni kíván, ezért olyanok is csapódtak hozzánk, akik a szen­zációs sztori révén egyéni érde­meiket szerették volna gyarapí­tani, méghozzá veszedelmes gyorsasággal. Az egyik pesti zsurnaliszta szinte fékezhetetlen kapkodásával igen sokat ártott a kezdeményezésnek. Hiába fi­gyelmeztettük, itt nem medáliák a tétek, legfeljebb a felfedezés öröme lehet osztályrészünk. Nem értett egyet velünk, s így az­tán törvényszerűen el kellett sza­kadnunk tőle, hiszen egyszer se ötlött eszébe, hogy korábban épp az ilyesféle hercehurcák kér­dőjelezték meg a kétségkívül iz­galmas hipotézis létjogosultsá­gát, komolyságát. A ’’forró drót” azonban össze­kötött minket. A Burják ASZSZK-beli Ulan Üdével, va­lamint Munkáccsal is. Ide utazva, kicserélhettük adalékainkat, s megnyugvással állapítottuk meg, hogy odaát higgadt tájékozódás folyik, épp ezért nem hiányzanak a nóvu­mok sem. Átvehettük a Morokov testvé­rek Eliaszov professzor által fel­jegyzett visszaemlékezéseit, amelyek azt a titokzatos, bargu- zini Petrovicsot mutatták be ne­künk, akinek külseje, jellemvo­násai, viselkedésmódja, időtöl­tése, betegségei szinte azonosak voltak a Szendrey Júlia által bál­ványozott férjével. Kedvelte a természetet, költeményeket írt, tüdő- és lábpanaszai miatt sűrűn gyengélkedett, s majdhogy rész­letes tudósítást adott a segesvári — a helyet nem nevezte meg — csatáról. Itthon a Svigel-”dossziéban” felleltük azt a verstöredéket, amely a teljes aláírással zárult. Ezt grafológushoz vittük, aki az 1853-as keltezésű szignóból az előbbi diagnózist produkálta. Döbbenetes egybeesés. Annál is inkább, mivel ez a rejtélyes ka­rakter nem kitalált alak volt, hi­szen tőlünk annyira távol számo­sán szerették, becsülték, meg­őrizve, ránk hagyományozva emlékét. 1987 nyarán végre meghív­hattuk Tivanyenkót és Pagirját, akik az Országos Műemléki Éel- ügyelőség, illetve a TIT Heves Megyei Szervezetének jóvoltá­ból tíz napot tölthettek körünk­ben. Ekkor mód adódott arra, hogy precízen áttanulmányoz­zuk azokat a meghatározó jellegű dokumentumokat, amelyek nyo- matékolták: nem sötétben tapo­gatózunk, hiszen oszlik a ho­mály, s elérhető távolságban van már a számvetés periódusa. Következetességre esküd­tünk, ezért elvittük őket a párt­központ illetékeséhez, Balogh Ernőhöz, aki az általunk is java­solt, s folyvást hangoztatott, il­letve képviselt támogatást szava­tolta, az irodalmárok bekapcso­lódását szorgalmazva, magyar- szovjet vegyesbizottság alakulá­sát jelezve. Közreműködésével kísértük át őket a Petőfi Irodalmi Múzeumba, ahol Kiss Józseffel beszélgethettek. Megegyeztek abban, hogy minden előítéletet félretéve, egyértelműsítik a vitat­ható mozzanatokat. Jött a várakozás, egymást kö­vették a hónapok, ám sajnos, nem történt semmi. Mindaddig, amíg az átalakítás szelleme közé­letünket is át nem hatotta, amíg olyan légkör formálódott, amely zöldjelzést biztosít a jövőt ková­csoló törekvéseknek. Ezen a fronton is félreérthetet­len kibontakozást garantálva... 046 ~L-Í // rPETÓFI EMLEKEK SZIBÉRIÁBÓL vÁ ILLUSZTRÁCIÓK SVIGEL FERENCNEK APESTSZENTERZSÉBETI IPAROS KÜR, KOSSUTH LAJOS-UTCA 49. SZ. 1943. OKTÓBLR 24-F.N. VASÁRNAP D. E. FEL 11 ÓRAKOR TARTANDÓ HOGYAN JUTOTTAM PETŐFI IUSZUNSZKI SÍRJÁHOZ ClMÜ FELOLVASÁSÁHOZ PESTSZENTERZSÉBET. 1943. A Svigel-füzet (Folytatjuk) címlapja IldUíl'L .•;.•» iuKiii • , ! VliHItWY M«. MI.'U'I»! . HOliyjl 'IHI.IM. •'!* 11 IH •>< • Mi'. .'M.U.H (Hl. KM?. HV •> >.M • 1 t>i «iitpi- Jiit'l ; • I II , v !*-!► ''Lollién a gondolni' terv. Távol - ín* 4-, G. . A feltételezett Petőfi-aláírás Mmrouri ,n: mi .7.1 top Alim haptepi, l.muihl« UütlUAl'l, ha ly io 1 Apci kérdőjel: Jövőre gáznál melegszenek? Apcon, a községi tanácsnál az idei esztendő költségvetésében hangsúlyos szerep jut a tervezett gázprogram elindítására. A ta­nácsvezetés ezzel összefüggés­ben már elkészítette a tanul­mánytervet a Mélyépterv szak­embereivel. Ebben az is szerepéi, hogy hány lakóépületbe, hány intézményhez szeretnék elvinni a korszerű fűtőenergiát. De fölmerült a kérdés kapcsán egy sajátos gond is! A térségnek van már fogadóállomása, amely óránként hétezer köbméter gázt képes továbbítani, s ez a számítá­sok szerint nem kihasznált. A ta­nácsvezetés erre a feleslegre épít tehát, s legelőször az érintett in­tézményeket, gazdálkodó egysé­geket kívánja megkeresni, kérve őket: tényleges gázfogyasztásu­kat figyelembe véve mondjanak le azApcra továbbítható energiá­ról. Egyébként a községben igen nagy az érdeklődés e tanácsi vál­lalkozás iránt. Sőt olyanok is vannak, akik társadalmi munká­jukkal támogatnák az ügy előre­haladását. Egy kisiparos például a csövek hegesztéséből venné ki részét. De a legfontosabb a tér­ségben átvállalható, imént érin­tett ezer köbméternyi óránkénti gázmennyiség. Apcon bíznak a szomszéd települések üzemei­ben, azok támogatókészségé­ben, lemondónyilatkozatában, éppen ezért már felmérés is tör­tént a helyi igények pontosítása végett. Ahogyan Forral Ivánné vb-titkár elmondotta: a tervek szerint az egész község területére eljutna a gáz, hiszen utcánként már most hatvan-hatvanöt szá­zalékos lakossági igény mutatko­zik. Ám a végső szót e témában a községbeliekkel együtt kívánja kimondatni a tanács. Evégett februárban falugyűlést szervez­nek, majd az ott kialakuló hely­zetkép alapján a tanácsülés napi­rendjére tűzik a gázprogramot. A helyi tanács egyébként jó példával jár elöl a gázbekötések ügyében. Az idei, 1989-es költ­ségvetésében ugyanis e remélhe­tő célra egymillió 200 ezer forin­tot betervezett. Persze, ha min­den a számítások szerint alakul, akkor sem képzelhető el, hogy egyik hónapról a másikra — te­rülj asztalkámként — eljut ez a fűtőenergia az apciak otthonába. Abban azonban talán remény­kedhetnek, hogy az elkövetkező télen legtöbb helyen már gáznál melegszenek. (moldvay) A kegyetlenség minden képzeletet felülmúlt A lőrinci gyermekgyilkos háromórás vallomást tett Beszélgetés dr. Orosz Gyula r. századossal, a nyomozás vezetőjével A szenteste előtti lőrinci ket­tős gyermekgyilkosság ügyében érdeklődtünk a Heves Megyei Rendőr-főkapitányság vizsgálati osztályán. Elsősorban arra vol­tunk kíváncsiak, mit derítettek ki az eddigi nyomozás során. Kér­déseinkre a vizsgálat egyik veze­tője, dr. Orosz Gyula r. százados adta meg a válaszokat. — Mielőtt a történtekről be­szélnénk, engedjen meg egy meg­jegyzést: sokan tudják, hogy ön három gyermek édesapja, s köz­tük egy lány és egy fiú ikrek, rá­adásul épp nyolc esztendősek... — Pontosan ezért különösen megdöbbentett, amikor tudo­mást szereztem róla, hogy Lőrin­ciben Potvorszki József decem­ber 23-án brutálisan megölte nyolcéves ikergyermekeit. Ne­kem másnap délután jelentették az esetet telefonon, a lakáso­mon. Az persze természetes, a megjegyzésében említett tény nem befolyásol, nem is befolyá­solhat abban, hogy objektíve vé­gezzük el a vizsgálatot. — Az előzményekhez tarto­zik, hogy tudomásom szerint a múlt esztendőben a hónapok java részét börtönben töltötte Pot­vorszki. — Valóban, december 17-én szabadult az egri büntetésvégre­hajtási intézetből. Egy korábbi csalás és üzérkedés miatt kapott 9 hónap szabadságvesztés bün­tetést. S ha már az előzmények­nél tartunk, el kell mondani, a börtönben tudta meg, hogy a fe­lesége el akar válni tőle. Mikor kijött, bízott abban, hogy vissza­állíthatják nejével az életközös­séget. Ez azonban nem történt meg, az asszony továbbra is válni akart, s magával kívánta vinni a gyerekeket is. Napokig tartott az ezzel kapcsolatos huzavona. Potvorszki maga így mondta el: mikor látta, hogy semmiképpen sem maradhat együtt a család, akkor döntötte el, kiirtja a csalá­dot, majd magával is végez. — December 23-ának dél­utánjáról, a tragikus események­ről mit derített fel a nyomozás? — Azon a napon a feleség tíz órától este hat óráig dolgozott. A férj és a két gyermek tartózkod­tak otthon. A fiúk játszottak, délután még pénzt is kértek ap­juktól, mert kis hajót szerettek volna vásárolni. Potvorszki telje­sítette kérésüket. Mikor a gyere­kek hazajöttek, s tévéztek, eköz­ben az apa nyolc szem Seduxent feloldott abban a kólában, amit szívesen ittak. Délután 5 órára el is szenderedtek a fiúk. Potvorsz­ki úgy érezte, eljött a döntő pilla­nat. — Vagyis ekkor vált végleges­sé: a gyermekeken kezdi meg ki­gondolt, szörnyű művét. — így van, s ettől kezdve szin­te kizárólag az ő elbeszélésére vagyunk kénytelenek hagyat­kozni. Ahogy elmondja három­órás, magnóra mondott vallo­másában, először meggyőződött arról, melyik gyermek alszik mé­lyebben. Péter volt az, ezért úgy határozott, Tamással kezdi. Kis­párnával fojtogatta, majd kézzel. Amikor úgy látta, hogy már nem mozdul, a nyakánál fogva vitte le az alsó szinten lévő garázsba. Be­tette a kis testet a használaton kí­vüli Aro gépkocsiba. Ám a fiú nyöszörgött. Erre egy kerékpár kormánydarabjával többször is fejbe vágta. Ez sem bizonyult — legalábbis saját elgondolása sze­rint — elégségesnek, ezért kábel­darabbal és sállal fojtogatta. A gyermek még ezután is hangokat adott. Ahogy egyébként megle­hetősen szenvtelen hangon el­mondja, teljesen biztosra akart menni. Átment a szomszédos kazánházba, egy kis baltával tért vissza, s annak először a fokával, majd az élével sújtott rá többször is a kisfiú fejére. Amikor az meg­halt, akkor visszament a mási­kért. Péternek még többet kellett szenvednie. Potvorszki már előre odakészítette a speciális elektro­mos vezetéket, és a 220 voltot belevezette Péter testébe. Az el- alélt kisfiút ugyanúgy a nyakánál fogva vitte a garázsba, s nagy erővel őt is többször fejbe verte a baltával. Ezután mindkét holt­testet berakta a járműbe, s pok­róccal letakarta őket. — Ez a kegyetlenség minden képzeletet felülmúl. Nem lehetsé­ges, hogy alkohol befolyása alatt állt? — Kétségkívül, nemigen akad ember, aki józanul mindezt meg­tenné. Azt kell mondanom, és a gyanúsított maga is erről nyilat­kozott, egyetlen korty szesz sem volt benne! Olyannyira tudta, mit tesz, hogy utána lemosta ma­gáról a vért, a gyerekek felsőru­házatát és kerékpárjait a lakás különböző pontjain elrejtette, hogy — miként saját maga állítja — azt a látszatot keltse, a gyere­kek nincsenek otthon. — Hamarosan meg kellett ér­keznie a munkából az édesanyá­nak. Előtte hogyan palástolta Potvorszki a tettét? — A felesége este 6 óra után jött haza, kérdezte, hol vannak a fiúk. A férj a legnagyobb nyuga­lommal azt válaszolta: — Anyád elvitte őket Herédre. Ezután megvacsoráztak, pálinka és sör mellett hosszasan beszélgettek, mi legyen, váljanak, ne váljanak, hogyan lesz a gyerekekkel. — Nehéz elhinni, hogy e rette­netes bűncselekmény után telje­sen nyugodt tudott maradni... — Pedig így van, annyira nyu­godt tudott maradni, hogy a fe­lesége semmit nem vett észre raj­ta. Különben az asszonnyal is vé­gezni akart, a hálószobába már be is készítette a köteleket. Terve mégsem sikerült, azon egyszerű oknál fogva, hogy ő is elálmoso- dott az italtól. Csak reggel ébredt fel, s ahogy elmondja, a neje lábát már hozzá is kötözte a heverő lá­bához, amikor felébredt a nő. Egy tréfával ütötte el a dolgot. Ezután feldíszítették a fenyőfát, kimen­tek a másfél éve tragikusan el­hunyt Zolika sírjához, majd elin­dultak a herédi nagymamához. Potvorszkiné csak szülei háza előtt kezdett gyanakodni, amikor férje közölte, nem itt vannak a fi­úk, hanem a lőrinci nagymamá­nál. Oda is elindultak, ám ekkor a férfi Hatvanba irányította azt a kocsit, amelyben utaztak, ame­lyet a szomszéd vezetett, s a rend­őrkapitányságon számolt be az ügyeletvezetőnek a történtekről. Ellenőrizték a vallomását, és saj­nos, minden igaznak bizonyult... Belehallgattunk Potvorszki magnóra mondott vallomásának egyes részleteibe. Figyelem a kétségtelenül sokféle bűnnel, az embereket megborzongató eset­tel találkozott rendőr századost. Jól látni az arcán, még most is ne­hezen tudja megemészteni a lő­rinci kettős gyermekgyilkossá­got. — Volt-e már példa megyénk­ben hasonlóan kegyetlen, kettős gyermekgyilkosságra ? — Legjobb tudomásom sze­rint az elmúlt néhány évtizedben nem történt ehhez hasonló. Ma­gam tizenegyedik éve vagyok rendőr, erre az időszakra bizto­san mondhatom, hogy nem. — S ennyire brutális tettre? — Egyet említhetek: Verpelé- ten egy férfi IFA-kormányössze- kötő rúddal verte agyon a felesé­gét és kiskorú fiát. Ézután rájuk gyújtotta a házat, majd öngyilkos lett. — Találkozott azóta a fiúk édesanyjá val... ? — El lehet képzelni: amikor meghallotta, mi történt, orvost kellett hívni hozzá. Azután a te­metésen találkoztunk. Nem le­hetett megközelíteni a temetőt, hiszen Lőrinciből és Herédről a betegeken kívül mindenki el­ment a végtisztesség megadásá­ra. S azt hiszem, ez mindent el­árul az emberek érzéseiről. Szalay Zoltán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents