Heves Megyei Népújság, 1989. január (40. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-31 / 26. szám

4, KULTÚRA - KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. január 31., kedd Egy hét... A KÉPERNYŐ ELŐTT Igényesebb válogatás Egy jelenet a Polipból Már határozottabban írom le: az utóbbi időben a kínálat nem­csak mennyiségileg gyarapodott, hanem az ajánlott produkciók minősége is javult. Másképp fo­galmazva: nem csalódnak sem a kizárólag szórakozni óhajtók, sem azok, akik ennél többre, va­lamiféle szellemi, érzelmi gazda­godásra vágynak. Két sajátos hangulatú műre utalnék, mint előbbi megállapí­tásom iskolapéldáira. A szombaton este vetített A „ Vörös kör”, ez az 1970-ben ké­szített francia alkotás aktuális ma is, s az marad a későbbiekben is. Elsősorban azért, mert a téma, az alapgondolat elgondolkodta­tó, töprengésre, esetleg vitára sarkalló, serkentő. A frankföldi rendőrség főinspektora szerint a világon csak bűnözők léteznek, ugyanis a vétségre való hajlandó­ságot magunkban hordozzuk, s ez a lehetőség a körülmények ösz- szejátszásakor társadalomelle­nes cselekedetekben testesül meg. Erre a cáfolhatatlannak hirdetett pilérre épült az érdekes, a fordulatos, ám néha kissé von­tatottan bonyolított cselekmény, amely jó két órára lekötött min­ket. Akkor is, ha nem értettünk egyet ezzel a lózungízű véleke­déssel, akkor is, ha azt valljuk, hogy az erkölcs tudatunkba ivó­dott regulái, illetve hitté, meg­győződéssé nemesült intelmei mindenkor, még a legsúlyosabb személyi válsághelyzetben is meghatározzák tetteinket. Még­hozzá ügy, hogy elutasítanak bármifajta luciferi csábítást. Ha másért nem, akkor ennek kimondásáért, ezért a megtisztu­lásért érdemes volt a készülék előtt tölteni százharminckét per­cet. Ráadásul arra is módunk adó­dott, hogy ezt a munkát egybe­vessük, összehasonlítsuk a pén­tek esti Korai faggyal, ezzel az amerikai tévéfilmmel, amely messze túlszárnyalta valaha el­szenvedett seregnyi társának el­viselhetetlenül alacsony szintjét. Az előrejelzés, a szinopszis alap­ján azt sejtettem, hogy az AIDS elleni jó szándékú, de bárgyúan direkt propagandahadjárat gyöt­rően bugyuta termékével szem­besülök, amelynek minden sze­replője didaktikusán hangsú­lyozza a prevenció fontosságát, a monogám magatartás gyógyír jellegét. Szerencsére nem ez történt, mert a vegytiszta, a mindnyá­junkra kötelező érvényű — de sokszor szegjük meg ennek pa­rancsolatait —, félreérthetetlen humánum igazabbá edző erejé­ről szólt ez a nem mindennapi művészi érzékkel szervírozott történet, ez a vergődő Golgota­járás, amely toleranciát, empáti­át sugall, s arra figyelmeztet, hogy hallgassunk az SOS riasz­tásra. Különösképp, ha az arcul csa­pott Emberség morzézi... Pécsi István A pisztoly legendája Lehet, hogy kevesen hiszik el, de A hét mesterlövész utánérzés. Szinte egy az egyben átvették egy híres japán film történetét: A hét szamurájét, Kurosawa alkotását. A világ két távoli pontján egya­ránt megél ez a sztori, amely azt bizonyítja, hogy egyetemesek fordulatai. A western egyébként sem túl eredeti műfaj: a vadnyugat leigá­zása, kincseinek kiaknázása nem a mitikus idők ködébe vész. Olyan periódusban történt, amelyről az írás, a hangfelvétel, a fénykép megbízható adatokat őrizhetett meg. így tulajdonkép­pen nagyjából hitelesen föltárha­tok volnának ezeknek az évtize­deknek a történései, ha erre vol­na szükség. De az embereknek sokkal inkább legendák kelle­nek, olyan mesék, amelyek be­aranyozzák a gyakran kisszerű valóságot. Ezért válik a zsivány- ból, a betyárból, a sehonnai csir­kefogóból pisztolyhős, olyan fi­gura, amely az igazság nevében cselekszik. Ebből az következett, hogy a western — jelenjen meg könyvben vagy filmszalagon — nagy mohósággal kebelezett be kész históriákat. Ezek egyike ez a Japánból át­vett legenda, mely szerint elindul hét, rendkívüli képességekkel megáldott férfi, hogy hőssé ma­gasodjon. Az induláskor még nem állnak erkölcsi magaslaton, jószerivel szinte valamennyi akasztófavirág. De a küldetésük megváltoztatja jellemüket, s az utolsó leheletükig védik a kiszol­gáltatottakat. Már az elején fölfigyelhetünk egy régi eszközre: szinte az epo­szi seregszemlékkel vág egybe, ahogy bemutatkoznak a szerep­lők. Mindegyik arcot, jellemet nyer, így szegülhetnek szembe azokkal a banditákkal, akiket szinte csak a gonoszságuk moz­gat. Kialakul az a csapat, amely képes a győzelemre, mert menet közben fokozatosan nő erkölcsi ereje. S ez utóbbi az, amely való­jában ellenfeleik fölé emeli őket. A nyers erőszaknál, a kíméletlen pisztolygolyónál, de még a ra­vaszságnál is többet ér az az eti­kus tartás, mellyel végül diadalt aratnak. Ilyen szempontból rokon ez a mitikus világ a megelőzőekkel, mert a káoszból a rend felé veze­tő útról van voltaképpen szó. A törvényt képviselik a western fő alakjai, amelynek végül — így vagy úgy — diadalmaskodni kell. A teremtés kezdete történik itt, amikor azok válnak a rend őrei­vé, akik addig dúltak és foszto­gattak. Sajátos dolog, de tény: a műfaj egyik legkedveltebb alkotása, amelyet szombaton este újra mil­liók néztek meg, voltaképpen másolat. De éppen ez az óriási vonzóerő, mellyel természetessé tette a rendező az átvételt, árul­kodik arról, hogy vehette volna bárhonnan az alapanyagot, élet­képes, eredeti alkotás sikeredik. Gábor László Weöres Sándor emlékezete „Élet, mi holt Halál, mi eleven” Lesz-e nyári színház Szentendrén? A Szentendrei Teátrum továb­bi sorsáról döntenek kedden a városi tanács tagjai. Mint ismere­tes, az 1969-ben létesített sza­badtéri színpad műsorpolitikáját és nézőterének kialakítását egyre több bírálat érte az utóbbi idő­ben. A Fő téren levő nyári szín­ház darabválasztását kezdetben ugyanis az jellemezte, hogy a műemléki környezetet díszlet­ként használva régi magyar dara­bokat újítottak fel. Az elmúlt években azonban olyan műveket is műsorra tűztek, amelyek ide­genek voltak a város hangulatá­tól, és az előadás színvonalát is erős kritikák érték. Idővel az egykori cirkusztól kölcsönzött fa nézőteret is kicserélték: helyette egy vascsövekből összeállított és az egész teret uraló állványzatot építettek, amely akadályozta a közlekedést és az idegenforgal­mat is. A Szentendrei Teátrum az idők során a városi tanács keze­léséből a Pest Megyei Tanácshoz került át, ami ugyancsak hozzá­járult ahhoz, hogy a színháztól a város elidegenedett, az már nem érezte magáénak. Az egyébként veszteségesen működő színházat a helybeliek és a sajtó évek óta bírálta, hosszú ideig azonban mégsem történt semmi. Az ügy holtpontról való kimozdulását segítette, hogy a Szentendrei Vá­rosi Tanács Végrehajtó Bizottsá­gának egyik tavalyi ülésén Ben- kovits György, a Hazafias Nép­front városi bizottságának titká­ra bejelentette: amennyiben a nézőtéri monstrumot 1989 nya­rán is felállítják, a Fő téren ülősztrájkot szerveznek. Kérte azt is, hogy a színház további sor­sáról kérdezzék meg a szentend­reiek véleményét is, mert e nél­kül elképzelhetetlen, hogy érde­keltek legyenek az egyébként a város vonzerejét növelő színház létében. Ilyen előzmények után kerül sor ma a Szentendrei Városi Ta­nács ülésén annak a napirendi pontnak a tárgyalására, amely­nek keretében a tanácstagok a Teátrum sorsáról szavaznak. Ilii Weöres Sándor meghalt. Het­venhat éves volt. Evei súlyát könnyen hordozta, mert ifjúként koravén volt, idős emberként pedig gyermek. Egyszerűen csak költő volt, aki korától függetle­nül a dolgok mélyébe látott, s mégis játszi könnyedséggel úszott versének hajója a felszí­nen. Csodálatos kettősség alkot­ta életét, s ezt át tudta menteni teljes egészében alkotásaiba. Emlékek kerülnek elő vele kapcsolatban: költeményeit kis­koromban szerző nélkülinek hit­tem, mintha a szél vagy a víz hoz­ta volna sorait. Később forrófejű egyetemistaként találkoztam ve­le társaimmal, s nagy bátran föl­álltam az előadása után, s meg­kérdeztem : szerinte kihúzhat- ja-e magát a költő a szinte köte­lező politizálási hagyomány alól. A provokatív gesztusra nyugod­tan végigmért, s csak annyit mondott: aki úgy érzi, hogy tár­sadalmi problémákról egyenes­ben kell szólnia, hát tegye. De ha valaki nem így gondolkodik, az ne is próbáljon meg így írni. Az­tán jobban megismerkedtem írá­saival, már felnőtt fejjel ízlelget­tem filozófiáját, erotikus líráját, ezerszínű világát. Bármennyi időt is szenteltem köteteinek, so­sem mondhattam azt, hogy meg­ismertem. Mindig fölbukkant egy olyan szín, amelyről azelőtt nem is álmodtam. Mert Weöres tündérkedett, egyre-másra új és új bőrbe bújt, ha megunta férfi létét, akkor nővé vált, s egy elve­szített napernyő ürügyén meg­mutatta az egész világmindensé­get. Aztán kislányom első versei­nek egyike is az övé volt: a csöpp az óvodából a Bóbita sorait hoz­ta haza ajándékul. Nemzedékeket köt össze a nyelv varázslatával, a világ tün­dökletes szépségeivel. Szavai vé­gigkísérnek bennünket a bölcső­től a koporsóig, zenévé válnak, körülvesznek, erősítenek ma­gyarságunkban, emberségünk­ben. Néhány tény életéről, amely­ről az adatok kevéssé beszélnek. Szombathelyen született 1913 júniusában. A pécsi tudománye­gyetemen tanult jogot, földraj­zot, történelmet, filozófiát és esztétikát. Könyvtárakban dol­gozott 1941 és 1950 között Pé­csett, Székesfehérvárott és Bu­dapesten. A negyvenes években a pécsi Sorsunk című lapnál. El­ső verseit az 1920-as évek végén közölték a többi között a Nyu­gatban. Hideg van címmel jelent meg első kötete 1934-ben. 1947- től élt Budapesten, majd ösztön­díjjal Rómába került. Amikor hazatért, a támadások sorozata érte: 1949-től hét esztendőn át csak gyermekversei és műfordí­tásai jelentek meg. A hallgatás tornya címmel összeállított válo­gatásban láttak napvilágot az előző évtizedekben írt alkotásai 1956-ban. Műfordító, költő, drámaíró és gondolkodó volt egyszerre: különösen vonzották . az antik és keleti kultúrák. 1970- ben Kossuth-dijat kapott, 1988- ban a Magyar Népköztársaság Babérkoszorúval Ékesített Zász­lórendjét. A láthatónál fontosabb dolgo­kat mond el róla a láthatatlan: a betűkbe foglalt belső univerzum. Ezért egy olyan versét idézem végezetül fel, amely összefogla­lásnak is tekinthető, bár nem éle­tének végén írta. Már a gondola­tok megjelenése is csodálatos: szonett, az égjük legzártabb köl­tői forma ad szárnyakat szavai­nak. • • Önéletrajz Bori Imrének Nap az alvást, éj az árkust teríti. Szőr. Füst. Seb. Alma. Árok széle. Égés. Kebel. Gyanú. Dermedt kaland. A mint B. Álló öröklét. Pillanatnak élés. Nincs gyermek. Férfi. Nincs nő. Aphrodité. Dülöngő évek. Sok mellébeszélés. Utolsó éveiben sokat vitatkoztak Most, hogy kilépett az „élő kiasz- magyar nyelv létezik, Weöres arról, hogy költészete túlhala- szikusok” közül az öröklétbe, Sándort nem lehet feledni, dotta valt-e, nem lezárt korszak-e , ,, irodalmunkban munkássága, akadémikussá vált a vita. Míg a Gabor László Mi történt volna: ez volt életem. Csukott szem. Ny üt száj. Állandó csoda. Láthatatlan hegyek. Hab. Intetem. Rét. Völgy. Posvány. Virágzó laboda. Élet, mi holt. Halál, mi eleven. Nappal homály, éjjel láng. Kaloda. Félálom. Köd-sáv szikla-peremen. Aggály. Közöny. Sejtés. Ide-oda. Feszty Árpádné Göre szerelmei (II. rész) Naplórészlet Gárdonyi Gézáról Elhittük. Mártírt láttunk ben­ne, bámultuk, tiszteltük, sajnál­tuk. Később — ezt a dolgot kissé más világításban láttam. De azt hiszem, nem volt igazam. Gyáva volt. Ez az egész. Szinte olvastam a gondolatait: „ Vigyázz, Géza. Légy óvatos. Ne hallgass a fellángoló vérre. Egy­szer már megjártad. Hátha nem olyan, amilyennek látod? Hátha megint csalódsz? Túl szép. Túl jókedvű. Régen van már Pesten. Hátha mégse az a mezei virág már; akinek látszik, akinek sze­retted? Hátha nemcsak neked kacag — és a végén majd kika­cag?” Apró megjegyzésekből, elszó­lásokból, bor mellett életről való filozofálásokból még más gon­dolatokat is képzeltem akkor fel­fedezni benne. Vigyázz, vigyázz, Géza. Szerelemből nem lehet megélni. Neked épp annyid van, hogy magad kényelmesen meg­élsz. Ketten már nélkülöznétek. A leány szegény, aztán — neki is van édesanyja, —ő is éppúgy sze­reti, mint te. Ő is azt akarná, hogy veletek lakjon. Két öreg asszony együtt, — mit csinálnának? Sze­lídek ugyan — de hátha mégis ösz- sze-összevesznének? Négy em­berre kellene keresned. Gondol­kozz, Géza. — Gondolkozz. — Vigyázz, vigyázz, Géza. Semmit se kell elhamarkodni. Okos em­bernek nemcsak a szíve és a vére parancsol — hanem az esze is.” így morfondírozhatott hat éven keresztül a leheletfinom, tengerszeipű, miszticizmusra hajló és józan, praktikus, sokszor szinte száraz, zsugori érzésekből összetett csillagkoronás genie és ádámcsutkás falusi tanító. így is — talán —, mert ma mondom, már másként látom a dolgot. De erre később térek rá. Egyszer azután — más rögesz­méje támadt. Ha ez a leány iga­zán szereti, belátja, nagyobb bol­dogság vár rájuk úgy, ha mind a ketten szabadok maradnak és mégis boldogok lesznek. Gyere­kes, mohó és tulajdonképpen teljesen becsületes, tiszta érzés­sel könyörgött, menjenek együtt Konstantinápolyba (oda vágyott évek óta) és éljenek ott pár hóna­pot. Ennek az emléke aztán majd egy életre szóló boldogságot ad. Valahogy úgy képzelte furcsa, fejedelmi önérzettel, hogy ő az, akit ő szeret, mindenben kivéte­lek. Neki mindent szabad; az ő géniuszának árnyéka egy nőt fel­emel, megtisztít és megóv min­den pletykától, irigységtől. Nagy és szent dolog — ha ő szeret. És ha ő szeret. És ha ő job­ban tud úgy szeretni; hogy ez egyúttal válópörrel stb., kelle­metlenségekkel nem jár, akkor annak a nőnek ezt be kell látnia és annyival boldogabbnak kell lennie. És ha erre nem képes, ak­kor kicsinyes, prude lélek, nem igazi asszony, nem tud érezni. Mert ha neki feláldoz mindent — életet, hírnevet — ez szent, óriás hivatás. És mikor Margit azt felelte, csak menjen egyedül Konstanti­nápolyba, súlyosan, halálosan meg volt sértve, sebezve. Soká, hónapokig kerülte. Ezalatt persze mi se láttuk. Aztán mégis csak visszahozta valami. Megint követte a lányt, sápad­tan, behunyt szemekkel, mint az árnyék — és megint kínozta mind a kettőjüket. Ebből az időből való ez a cso­daszép három levél. Kedves és tisztelt Margit k.a.l Köszönöm a kettős levelet, s minthogy kérdéssel végzi, azon­nal felelek: Hát Árpád napja: január 5. Kedves levelében azt mondja Kegyed, hogy látogatásomkor a baleset miatt annyira levert volt, hogy nem úgy fogadott, amint akart. Kíváncsivá tett: mit gon­dol, hogyan akart engem fogad­ni? Ha ezt őszintén megírná... De úgyis tudom, nem írja meg őszin­tén. Mióta csak ismerem, mindig csak sűrűfátyol alatt láttam a Ke­gyed gyémántjait. Kegyedben minden jó megvan, amit a nőnek kincsül adott a Teremtő, de őszinte, teljesen őszinte nem tud lenni. Margitka! De hát ha nem mondok igazat, próbálja meg! Tessék megpróbálni! És különben nem vártam más fogadást, mint amiben részesí­tett. Kegyed mindig egyformán kedves és szeretetre méltó. Csak, mondom, nem őszinte. Nőnek pedig szabad őszintének lenni. Férfi a nővel szemben nem fejez­heti ki magát olyan szabadon, mint fordítva. Lássa, én egyszer csak kezet akartam Kegyednek csókolni, s Kegyed meg volt ré­mülve, pedig az csak egy őszinte gondolatnak ösztönszerű moz­dulata volt. Hátha még más \lyen őszinte gondolatomat is megpróbáltam volna kifejezni! Kérem, ha ismét meg akar ör­vendeztetni írással, — küldje el azt is, amit eltép, mert túlságosan őszintének találja — engem az ér­dekelne legjobban. A kedves mama őnagyságá- nak gyors javulást. Kegyednek is minden jót kíván Gárdonyi. U.i. Árpádék írtak. Mind a ketten. Árpád nyolcoldalas leve­leket, Árpádné egy kedves képes levelezőlapot. Árpád, úgy ve­szem észre, világutálatba esett. Ez borzasztó betegség — én tu­dom. Reményiem, ki fogja hever­ni. A magunkfajta embernek nagy áldás a munka: gyógyít lel­kileg is. Árpádnak ezenkívül nagy áldás az okos, finomlelkű asszony. Ki nem mondhatom, mennyire csodálom ezt az Ár- pádnét. Nélküle Árpád már rég nem volna se művész, se ember. Ezt onnan gondolom, mert ma­gam is olyanféle testileg-lelkileg, ha ez a szegény jó öregasszony, édesanyám nincsen. Valahány­szor öngyilkosság vágya rohant meg, mindig az ő kétségbeesett arcára gondoltam. Hét gyermek közül már csak én vagyok. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents