Heves Megyei Népújság, 1989. január (40. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-28 / 24. szám
Szajkó Jánosné: „Szeretnénk mi is elmenni valami rendes lakásba” A család NÉPÚJSÁG, 1989. január 28., szombat Nem játékos kedvükben választották — romantika nélkül Barlanglakások. Amikor először hallottam az efféle hajlékokról, meglódult a fantáziám. Micsoda jó dolog lehet az! A gyerekeknek kifejezetten romantikus környezet egy-egy játékhoz. El lehet rejtőzni bennük, vissza lehet idézni egy kis képzelőerővel az őskori állapotokat stb., stb. Amikor azonban megtudtuk, hogy a XX. század végéhez közeledve, Európa szívében többgyerekes családok, nyugdíjas körű emberek élik hétköznapjaikat a kőbe vájt otthonokban, nem akartam elhinni. Pedig igaz. Az alábbi riportban megszólalók pedig cseppet sem játékos kedvükben választották ezt a megoldást, ók csak egyet tudnak: lakni kell valahol. * * * A siroki „felvégen” átkokat mormolva kapaszkodunk a jeges kapta tón a hegy aljába vágott barlanglakok felé. A szitáló ködben az egyik udvaron feldereng egy kötélnyi kiterített ruha. Valószínűleg a gazdasszony is tudja, hogy a frissen mosott holmi aligha szárad meg a mai nap folyamán. A szomszéd kutyája tajtékosra csaholja magát, mire észreveszik a lakók, hogy idegen érkezett. Szajkó János jövetelünk célját hallva bólint, majd szélesre tárja a bejárati ajtót. A döngölt földes padló frissen felsöpörve, fellocsolva. A spar- helten már fő az ebéd. A feleség szabadkozik, zavartan nevetgél, majd felkapja a legkisebb csemetét a három közül, és a fülébe suttogja: „Még ilyet, benne leszünk ám az újságban.” Topogva nézelődünk. A sarokban lavór, benne tiszta víz, az ágyak bevetve, a meszelt barlangfalakon színes űjságmellékletek, rajtuk kacagó, gondtalannak tűnő sztárok fotói. — Hogy tudnak itt öten élni? — bukik ki belőlem nagy sokára a naiv kérdés. — Hát — így, mutat körbe a néhány négyzetméter területen a feleség. A férjem bátyjáék építkeztek, így költöztünk mi ide a helyükre, amikor 85-ben összeházasodtunk. Szeretnénk mi is elmenni valamilyen rendes lakásba, de a tanács nem ad segélyt. Pedig voltak, akik 150 ezer forintot kaptak ahhoz, hogy egy űj ház építésébe belefogjanak. Nekünk nem adtak, merthogy a férjem alkalmi munkát végez. — Kőműves mellett dolgozom — mondja a családfő —, de most a hideg miatt leálltunk. — Akkor most miből élnek? — A gyes meg a családi pótlék hatezer forint körül van havonta. Abból kell kijönnünk. Félretenni nem tudunk, így hát remény sincs arra, hogy valamikor elkerüljünk innen — állapítja meg el- komorodva az asszonyka. — Látom tévé is van — derül fel kollégám arca. Az apa automatikusan kapcsolja be a készüléket, s néhány perc múlva tanácstalanul meredünk mindahá- nyan a parlamenti közvetítésre. Hallgatunk, de azt hiszem senki sem fogja fel az igazságügy miniszter által mondottakat. A szomszédban Suba Bertalan emelt hangon invitál beljebb: — Jöjjenek, csak jöjjenek! A nyáron is voltak már itt újságírók. A nevünket is felírták. íiják meg csak maguk is, milyen élet ez itt! Hiába dolgoztam a budapesti vízműnél, rokkantnyugdíj lett a vége. Kétezer-nyolcszáz- harminc forintot kapok havonta. Igaz, a gyerek után is jár családi pótlék, így kikerekedik a pénz négyezer forintra is, de mire elég ez? A gyerek mindig beteg, most is tüszős mandulagyulladása van. Csizma kéne neki, de nem telik rá. A nyolc év körüli fiúcska lázas szemekkel mered ránk a paplan alól. Kérdezem, mit mondott az orvos, mikor mehet iskolába? — Nem tudom, — motyogja és máris a tévére mered. * * ♦ — Nemcsak mi lakunk így, az alvégen talán többen is vannak — igazítanak útba a búcsúzáskor vendéglátóink. Török István portáján a barlanglak utolsó lakója, a nagymama három éve halt meg. Azóta kamraként használják ezt a részt. Erre valóban alkalmas. — Nem is olyan régen még végig magyarok laktak ezekben a házakban, aztán egyre több cigány költözött be. Igaz, ezen a soron is laknak még magyarok. Keressék meg Kalló Annust! ő is nyugdíjas már, biztosan otthon találják. Annus néni éppen vízért indul a kútra, amikor meglát bennünket. — Engem keresnek? — hitetlenkedik. — De miért éppen engem? — teszi fel még egyszer a kérdést, immár a házban. Magyarázkodásunkra lassanként feloldódik, széttáija a karját, tekintete végigfut a falakon: Suha Bertalan: „Dolgoztam a Vízműnél, rokkantnyugdíj lett a vége” — Hát ilyen a mi barlangunk! Hét gyereket neveltem fel itt. A féljem halála után, 65-ben tízezer forintért vettem meg. Akkoriban nem volt kis pénz. De van itt minden, ami kell. Hűtőszekrény, tévé. Nem rossz ez a lakás. Száraz, nem penészedik meg benne semmi. Én különben is kényes vagyok a tisztaságra. Takarítónő voltam a Mátravidéki Fémműveknél, onnan jöttem nyugdíjba is. Rajtunk a sor a hitetlenkedésben: — Hogyan fértek el itt nyolcán? — Mindenütt ágy volt, sőt egy ideig a lányom bútorának is itt szorítottunk helyet. Most már csak négyen vagyunk a fiaimmal. Ilyenkor dolgoznak, délután járnak haza. En sem unatkozom. Adok a jószágnak, utána főzök, mosok, takarítok. így éldegélünk, csak a pénz lenne egy kicsit több. Igaz is, ha már itt járnak, megkérdezhetnék valakitől, hogy miért nem adnak nekem özvegyi pótlékot. Vajon ő is itt folytatja? Csendélet a barlangfalon Mielőtt belevágtunk a témába, óva intettek kollégáink, ne legyünk elfogultak, akármit látunk is. Hallgassuk meg az illetékest is. Lakatos István tanácselnököt többek között ezért is kerestük fel: — Nemrégiben voltak itt a Magyar Nemzettől is — mondja. — ők is a barlanglakásokról érdeklődtek. Sajnos semmi biztosat nem tudok mondani az ott élők további sorsáról. Tudjuk, hogy egészségtelenek az ottani körülmények, hogy a kitelepítést mielőbb meg kell oldani. Épp ezért az idén olcsó telkeket alakítunk ki, ahol építkezhetnek. — Mennyibe kerülnek ezek a telkek? — Harminc-negyvenezer forintba. De a helybeliek közül sokan ezt sem veszik jó néven. Az lenne az igazi, ha végleg kiköltöznének ezekből a házakból és megmaradnának műemlék jellegű építményeknek, vagy pincéknek. Ez a célunk, de hogy ez mikor valósul meg, azt nem tudom. Útban hazafelé a parlamenti tudósítást aligha értő lázas gyerek arca úszik elém. Ő semmiről sem tehet. Barta Katalin Kalló Annus: „Hét gyereket neveltem fel itt” (Fotó: Perl Márton) Török István: „Néhány éve még végig magyarok laktak , ezen a soron” ő semmiről sem tehet
