Heves Megyei Népújság, 1989. január (40. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-28 / 24. szám

2.

VILÁGMAGAZIN

NÉPÚJSÁG, 1989. január 28., szombat

TRUD:

AIDSfertőzések

Elísztában

A kórházi dolgozók gondatlansága következtében 27, kétévesnél fiatalabb kisded és négy anya fertőződött AIDS-vírussal a Kaszpi-tenger melletti Kalmük ASZSZK fővárosában, Elisztá- ban, s egy csecsemő meghalt. A Trud pénteki beszámolója szerint a fertőzési gócot tavaly novemberben egy moszkvai vér- vizsgálatnál fedezték fel, majd a további vizsgálatok azt mutatták, hogy a fertőzések az elisztai gyermekkórházakban történtek; a fertőzés valószínűleg egy AlDS-es anyától indult ki.

Január elején különleges orvosbrigád érkezett a helyszínre, hogy megkezdje az elisztai kórházakban kezelt gyermekek vizsgálatát. Eddig háromszáz csecsemőtől vettek vért, s 27-nél pozitív volt az AIDS-vizsgálat eredménye. A vizsgálatot más kalmük kórházakra is kiterjesztik.

A fertőzésért minden kétséget kizáróan az egészségügyi dolgozók, a nővérek okolhatók, akik minden jel szerint nem steril fecskendőket használtak, vagy pedig egy fecskendőt használtak, s csak a tűket cserélték az oltásoknál.

A Trud kommentárjában emlékeztet arra, hogy a Szovjetunióban észlelt legutóbbi AIDS-fer- tőzések — Leningfrádban, Odesz- szában s legutóbb Elisztában — az egészségügy gondatlanságának következménye. A lap hangsúlyozza: a Szovjetunióban még mindig nem gyártanak elegendő mennyiségű, eldobható injekciós tűt és fecskendőt. Az illetékes minisztériumok képtelenek megszervezni a termelést, inkább importálják ezeket az eszközöket, de nem elegendő meny- nyiségben.

A szovjet lap éles szavakkal bírálja az egészségügyi dolgozókat gondatlanságukért.

A HÉTEN TÖRTÉNT

Szombat — Varsóban bejelentették, hogy a Szovjetunió a Lengyelországban állomásozó fegyveres erőit is csökkenteni fogja — Első alkalommal hivatalos észak-koreai küldöttség érkezett Japánba — A társadalmi, gazdasági és politikai fejlődés időszerű kérdéseiről tartottak vitát Bécs- ben az MSZMP és az Osztrák Szocialista Párt képviselői.

Vasárnap — A betiltott Szolidaritás Szakszervezet Országos Végrehajtó Bizottsága úgy döntött, hogy hajlandó tárgyalni a lengyel vezetéssel a szakszervezeti pluralizmus megteremtéséről — Tovább szigorították a turistaforgalomban érvényes kiviteli tilalmakat a Szovjetunióban.

Hétfő — Súlyos földrengés volt Tádzsikisztánban. A halálos áldozatok száma mintegy 300-ra tehető — Egyhetes látogatásra Indiába érkezett Nguyen Van Linh, a vietnami KP KB főtitkára — A Charta ’77 elnevezésű csehszlovák polgári jogi mozgalom társadalmi párbeszédet sürgetett és elítélte a Vencel-téri tüntetések szétverését — Erich Ho- necker, az NDK vezetője bejelentette, hogy országa két éven belül 10 ezer fővel csökkenti nemzeti hadserege létszámát — Meghalt Salvador Dali spanyol festőművész.

Kedd — Pekingbe érkezett Norodom Szihanuk herceg, a kambodzsai ellenzék vezetője — Hun Sen kambodzsai miniszterelnök Bangkokban tárgyalásokat kezdett a thaiföldi vezetőkkel a kambodzsai rendezés kérdéseiről.

Szerda — Egy biztosítási csalás miatt lemondott az osztrák parlament képviselőházának elnöke — A Kínában tanuló afrikai diákok helyzetéről kezdett tárgyalásokat Pe- kingben az Afrikai Egységszervezet elnöke.

Csütörtök — az Egyesült Államok bezáratta kabuli nagy- követségét — A román dolgozó kollektívák forró hálájukat fejezték ki Nicolae Ceausescunak 71. születésnapja alkalmából — Világgazdasági fórum kezdődött a svájci Davos- ban.

Péntek — Dél-Koreában megkezdődött a három hónapig tartó Team Spirit elnevezésű közös amerikai-dél-koreai hadgyakorlat — Jasszer Arafat Madridban találkozott a spanyol, a francia és a görög külügyminiszterrel — Bonnban nyugatnémet-brit külügyminiszteri találkozó volt — Baker amerikai külügyminiszter letette a hivatali esküt.

Párizs: reflektorok, lézerek és a tűzijáték fényei világítják meg a francia főváros közismert helyét, a Concorde teret, január 24-én, a francia forradalom 200 éves évfordulója alkalmából tartott rendezvénysorozat részeként

Isztambul: A biztonsági személyzet tagjai ellenőrzik azt a repülőgépet, amely 220 utassal és 22 főnyi személyzettel a fedélzeten elrejtett bomba miatt leszállási engedélyt kért és kapott a török városban. Az indiai légitársaság gépén nem találtak robbanószerkezetet

Új-Delhi. India: Ünnepi felvonulással, katonai parádéval emlékeztek meg január 26-án az Indiai Köztársaság napjáról a fővárosban

Szair, Ciszjordánia: Otthona romjai felett kesereg egy palesztin család január 25-én, azután, hogy izraeli katonák lerombolták házukat. A hadsereg a rombolást azon a címen hajtotta végre, hogy az ott lakó család fiatal tagjai kődobálásban vettek részt

(MTI-telefotó)

Földrengések a

Erdélyi menekültek között—Szófiában

A tadzsikisztáni földrengés ismét szomorú aktualitást ad a történelem legpusztítóbb földrengései felidézésének. A négy legsúlyosabb (százezernél több halálos áldozatot kö vetelő) földrengés a Távol-Keleten volt.

Az áldozatok számának sorrendjében:

— 1556-ban a kínai Sanhszi- ban 330 ezer ember vesztette életét.

— 1976. július 28-án a Richter-skála szerint 7,8-as erősségű földrengés szinte a földdel tette egyenlővé Észak-Kelet-Kína Tangsan városát, 240 ezren haltak meg.

— 1920-ban a kínai Csiangszu tartományban 180 ezer halottja volt a földrengésnek.

— 1923 szeptemberében a Tokió környéki földrengés több mint százezer ember életét oltotta ki.

Az utóbbi húsz év több mint ezer áldozatot követelő földrengései:

—1968. augusztus: körülbelül 12 ezer ember halt meg az Irán észak-keleti részén levő Kura- sanban.

— 1970. március: több mint ezeregyszázan meghaltak Törökország Gediz nevű városában. A település csaknem teljesen lerombolódott.

— 1970. május: hetvenezer ember pusztult el és hatszázezren váltak hajléktalanná Peruban, amikor az ország északi részén található Yungay üdülővárost és környékét hatalmas földrengés rázta meg. Közvetlenül utána az egész várost lavina temette be.

— 1976. február: Guatemala- várostól északra a Richter-skála szerinti 7,5-ös erősségű földrengés után 320 kilométer hosszú, 2,5 méter széles és 3 méter mély hasa- dék keletkezett. A katasztrófában 23 ezren vesztették életüket.

— 1976. augusztus: a Fülöp- szigetekhez tartozó Mindanao- szigeten 8 ezren haltak meg, amikor egy földrengést követően hatméteres szökőár bontotta el a szigetet, 150 ezren hajléktalanná váltak.

— 1976. november: Törökországban a Van-tó környékén négyezren haltak meg egy földrengés során.

—1977. március: a Bukarestet és környékét ért földrengés 1500 áldozatot követelt, tizenegy ezren megsebesültek és a város súlyos károkat szenvedett.

— 1978. szeptember: a Richter-skála szerint 1,1-es erősségű

világon

rengés rázta meg az iráni Tabas- városát. Az első nagy rengés és az azt követő utórezgések során 25 ezer embert halt meg.

— 1980. október: az algériai fővárostól 160 kilométerrel délnyugatra levő El Asznám százezres városában 4500 ember halt meg.

— 1980. november: a Dél- Olaszországot sújtó földrengés központja Nápoly közelében volt. Az áldozatok száma 4800.

— 1982. december 13.: Észak-Jemen Dhamar tartományában háromezren vesztették életüket.

— 1983. október: a törökországi Pasinlerben háromezren haltak meg.

— 1985. szeptember 19.: a Richter-skála szerint 8,1-es erősségű mexikóvárosi földrengés több mint tízezer halálos áldozatot követelt, és hatalmas pusztítást végzett.

— 1986. október 10.: San Salvadorban a 7,5 erősségű rengés következtében 1500-an meghaltak' húszezren megsebesültek és háromszázezren hajléktalanná váltak.

— 1988. november 6.: Kína Jünnan tartományában ezer ember meghalt és négyezer megsebesült a 7,6-os erősségű földrengés során. Félmillió ember vált hajléktalanná.

— 1988. december 7.: Lenin- akan volt az epicentruma az örményországi, a Mercalli-skála szerint 8-as erősségű földrengésnek. A halálos áldozatok száma a hivatalos adatok szerint 28 ezer; legalább félmillióan maradtak hajléktalanok. A földrengés eltüntette a föld színéről Spitak városát.

— 1989. január 23.: az örményországi romeltakarítás még távolról sem fejeződött be, amikor a nem túl távoli Tádzsikisztánt sújtotta 7-es erősségű földrengés. A kronológia készítésének időpontjában még nem álltak rendelkezésre pontos adatok a pusztulásról; a halottak számát ezer körűire tették.

Nagy Károly, az MTI tudósítója írja:

Immár négy és fél hónapja, hogy szófiai nagykövetségünkön menedéket kapott 12 erdélyi magyar menekült, akik — mint a BTA bolgár hírügynökség szeptember 24-én este kiadott négysoros hírében fogalmazott — „kifejezésre juttatták azt a kívánságukat, hogy Magyarországon éljenek”. Az MTI tudósítója ehhez akkor annyit tehetett hozzá, hogy „a 12 magyar között van — kiskorú gyermekével — egy fiatal anya, akinek a férje már Magyar- országon él. Kívülük három házaspár tartozik a csoportba, ösz- szesen három gyerekkel, valamint egy felnőtt fiú. Valameny- nyiüknek rokonaik élnek Magyarországon”.

Nos, ez most már kiegészíthető azzal, hogy egy gyermektelen házaspár Kovászna megyei; hogy a többiek Kolozs megyeiek, s a felnőtt fiú, az egyik fiatalasz- szony öccse; hogy az egyik kolo- zsi házaspárnak egy, a másiknak két gyermeke van; hogy az egész társaság átlagéletkora a 19 évet, ha eléri. Csak ketten vannak túl a harmincon, és a négy gyerek közül kettő iskoláskorú.

Úgy nyilatkoznak, hogy nem kalandvágyból menekültek el szülőföldjükről, ahol egyikük-mási- kuk sokszobás családi házat hagyott, de ahol mégis kilátástalannak érezték életüket. Mert a buldózerek a legnagyobb családi házakat is le tudják rombolni. Az asszonyok nem jutottak munkához. Emellett nem elég a 30 kilogramm személyenkénti búzaadag egy évre — már annak, aki a szövetkezetben dolgozik, ugyanis családtagra már nem adnak —, vagy a hetenkénti két kenyér. Nem elég a jegyes hús, amelyért este kell beállni a sorba, ha kapni akar reggel az ember; sem a fél vaj egy hónapra egy embernek. Nagyon elég volt viszont közben azt olvasni az újságokból, azt hallani a rádióból, televízióból, hogy Romániában milyen magas az életszínvonal, milyen csodála tosan is élnek a Ceau- sescu-korszakban az emberek.

De a mindezeken túli és mindezeknél nagyobb kilátástalansá- got az jelentette, hogy úgy érezték, úgy tapasztalták: nem vállalhatják nyugodtan magyarságukat, nem nevelhetik magyarnak gyermekeiket — már ha azt akarják, hogy vigyék is valamire. Márpedig — mint az egyik fiatalasz- szony e sorok írójának dacosan mondta — előttük az élet, és kezdeni szeretnének vele valamit.

A munkát — s még a megpróbáltatást is — vállalják. Mindany- nyian tisztában vannak vele, hogy az élet Magyarországon nagyon nehéz. Olvasták az Esti Hírlapban annak az erdélyi házaspárnak a bukaresti Előré-ből átvett „bűnvádló” beszámolóját, akik visszatértek Romániába; sírtak a televíziós Panorámának a falurombolásról és a menekültekről szóló összeállításain (videón láthatták), s nem bántak meg semmit.

Az igaz, hogy kissé naivan képzelték el a dolgokat. Azt hitték, hogy néhány nappal vagy héttel a menekülés után már Magyarországon lesznek. Nem menekülttáborban és nem Budapesten: rokonaik valóban valamennyiüknek vannak ott, és van, akit már évek óta hívnak, munkát és lakást ajánlva. Akkor teljesen kétségbeestek, amikor Bukarest azt ajánlotta: térjenek haza, semmi bántódásuk nem esik, legfeljebb pénzbüntetést szabjak ki rájuk, s a hivatalos formaságok elintézése után áttelepülhetnek Magyarországra.

— Hiszen bűnözőknek minősülünk a törvények szerint — mondták. — Ha átlépnénk a határt, onnan többé nem szabadulnánk. — A Securitaténak meglennének az eszközei hozzá, hogy saját kezűleg újuk le: meggondoltuk magunkat, már nem akarunk Magyarországra települni. Milyen garanciák segítenének akkor rajtunk?!

— Ha feltesszük is — ami egyébként teljes képtelenség —, hogy csak pénzbírságot szabnak ki ránk, mennyi lenne az? Meny- ‘nyi idő alatt tudnánk előteremteni? Öt év kellene hozzá? Vagy tíz? És a „formaságok” elintézéséhez? Látszik, hogy maguknak fogalmuk sincs arról, mi is van Romániában...

A bukaresti ajánlat okozta sokkon rég túlvannak. Talán egykedvűek, de nem rosszkedvűek; hasznossá tudják tenni magukat, türelemmel várják sorsuk megoldását. De akkor néhány napig nagyon elkeserítette őket a kilátás, hogy esetleg vissza kell menniük Romániába. — Hát nem vette még észre a világ, hogy ott nem teljesítenek semmilyen ígéretet?! — Az éhségsztrájk, az öngyilkosság gondolatával foglalkoztak.

A román tengerparton nyaralók számára szervezett egynapos várnai kirándulás idején szöktek meg csoportjuktól, hogy az első vonattal Szófiába menjenek.

A nem éppen olcsó tengerparti üdülésre ezért az egyetlen napért fizettek be. Nem tudtak volna hát úgy visszatérni a csoportjukhoz, mintha mi sem történt volna. És az a házaspár sem, amely egy autóskirándulás során tette ugyanezt, egy nappal a többiek előtt.

Egyébként e sorok írójának tudomása van arról, hogy még a szófiai Magyar Kulturális Intézet vezetői is többször beszéltek le hasonló lépésről az intézetbe betérő, Szófiában járó erdélyi magyarokat. De azok próbálkozásai nem derültek ki soha.

A szófiai „tizenkettek” jól érzik magukat így is. Van elfoglaltságuk. Eleinte, amikor a saját, beváltott és még otthon beszerzett kevés pénzük elfogyott, jó érzésű emberek magánadományaiból éltek. Egy — különben diplomáciai fogadásokra szolgáló — teremben aludtak, sorban egymás mellé rakott matracokon. Most már külön szobákat kaptak az egyes családok, ellátásuk gondját pedig átvette a Magyar Vöröskereszt. Egyszer — remélik — mégis csak megoldódik a problémájuk úgy, hogy az számukra is megnyugtató legyen. Ez mindenki reménye.

Agyagtengerből áll ki a házak teteje a földrengés epicentrumának közelében lévő tadzsik Okuli Pojen nevű faluban azután, hogy a földrengés földcsuszamlást idézett elő