Népújság, 1988. december (39. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-29 / 309. szám
KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. december 29., csütörtök Rezignált gondolatok a Vitkovics-házról A közelmúltban lapunkban cikk jelent meg Sugár István tollából, az egri Vit- kovics-házzal kapcsolatban. A cikkre több olvasónk is reagált, s mivel közérdekű kérdésről van szó, közülük néhányat leköz- lünk. Megjött a tél, itt volt a karácsony is, küszöbön az új esztendő s velük a havak, szelek meg a fagyok. Nem volt ez másképp ügy kétszáz év előtt sem. Éppen csak a város arca volt más, no meg mások voltak tíz akkori polgárok. Nemcsak viselet és mentalitás dolgában, nyelvükben is. Magyar, német, görög meg szerb szó keveredett az akkori piac táján, az utcákon, de még a Líceum falai között is, mert a juristák nemcsak a környékről jöttek. Volt, aki például a messzi Horvátországból, hogy aztán hazájába visszatérve, magával vigye az egriek hírét és szellemét. Barátságok szövődtek meg nagy szerelmek, hogy aztán a fatális véletlen avagy a szülői akarat okán olykor megszakadjanak — beszédtémát adva a pletykára éhes, kíváncsi természetű korosabb fehérnépnek. Karácsony meg újév napja kö- zelgett jó százkilencven éve is, havakkal, faggyal meg széllel, s aligha különbözött volna ez a rendre visszatérő állapot a többitől, más évbeliektől, ha nem veti papírra valaki — megőrizvén az esztendő végén a rórátés hangulatú, ám mégis köznapinak tetsző eseményeket az időtlenségnek. A leírás szerint advent legvégén, keddi napon egy ifjú jogász kopogtatott az egri rác parókia kapuján, barátját, a parókus ju- rista fiát kereste. A juristát Vit- kovics Mihálynak hívták, a kapun zörgető ifjú pedig Abaffy Bertalan volt, jeles gömöri nemes família csemetéje. Vendégségbe invitálta a köztiszteletben álló rác pap fiát Lénártfalvára a karácsonyt és az új esztendő első napját ünnepelni. A papfiú a hívást elfogadta, s útra is keltek még aznap délután lovas szekérrel, szaporán, mert a kitisztult égbolt alatt végigsepert a kemény északi szél. Lábukat kutya melegítette, derekukat takarók, s a téli bundát sem rakhatták a nagy utazóládába. A viliói csárdához érve így is gémberedett tagokkal szálltak le „ozsonnázni”, s öreg este lett, mire a nagy hidegben Szilvásra értek, hol Jek- kelfalusy úr (Abaffy-rokonság) kúriája volt első stációjuk színhelye. Másnap is csikorgó hidegben mentek tovább Sajópüspö- kin át Lénártfalváig, hol már türelmetlenül várta a háznép a messziről jött fiatalurakat. Másfél héten át tartott a vigalom, a régi karácsonyok megany- nyi szép szokása tetté kellemessé. S a vidéki társas élet meghittsége, melyben jól megfért együtt a játék s a vadászat, az alkonyi és esti órákban a házimuzsika. Németül, olaszul és franciául szólt a dal, s magyarul is persze; a vendég jurista úr osztatlan sikert aratott Csokonai és Verseghy Ferenc megzenésített versszövegeinek előadásával... Aki mindezt hosszas részletezéssel s a maga nemében színesen, regényes keretben feljegyezte, maga Vitkovics Mihály volt, a szerb és magyar költő, akt persze leírja a szülői ház, a rác parókia és környéke szépségeit, meghittségét — művelődéstörténeti értékű forrást hagyományozva reánk. Nézem az újjáépült rác parókiát, amelynek falára tíz esztendővel ezelőtt, a költő Vitkovics születésének évfordulóján, a kétszázadikon, két tudományos akadémia (a magyar és a szerb), egy, még Vitkovics életében alapított, kiterjedt nemzetközi kapcsolatairól ismert szerb tudós társaság (Szerb Matica), a két írószövetség (a jugoszláv és a magyar) vezetői helyezték el a megemlékezés koszorúit, s elgyönyörködve a templomkertből eléjük táruló panorámában, azzal a felelős ígérettel inthettek búcsút a régi egri „rácvárosnak”, hogy a szülőházban nemsokára újra otthont kap a költő, egy állandó Vitkovics-emlékkiállítás- sal, s helyet kap a város művelődés- és társadalomtörténetében hajdan oly jelentős szerepet játszott szerbség emlékanyaga is, amit déli szomszédságunkban élő barátaink akkor meghatottsággal nyugtáztak. Nem alaptalanul, mert Vitkovics szerb irodalomtörténetijelentősége az innen vélhetőnél is nagyobb: a legrégibb szerb folyóirat, a Letopis Matice srpske (százhatvankét éve jelenik meg megszakítás nélkül a világon egyedül!) munkatársai között éppúgy ott találjuk, mint az irodalmi stűusújítók csapatában. Elég Kármán Fannijának általa készített szerb fordítására utalni, hogy betájolhassuk munkássága eme szeletét, s akkor még nem szóltunk az Európa számára Goethe által felfedezett szerb népköltészet magyar tolmácsolásában végzett szerepéről, avagy a magyarországi szerb kultúrhistória körébe utalható, az előbb említett Letopis című folyóiratban közzétett tanulmányairól. És nem szóltunk a magyar poétáról és irodalomszervezőről, a Kazinczyt túlszárnyaló epigrammaköltőről, a klasszicista meseirodalom reprezentánsáról, Kazinczy és Berzsenyi, Fáy András és Vörösmarty, Virág Benedek és Pápay Sámuel és még annyi más kortárs magyar és szerb költő barátjáról, pályatársáról, akinek Pest irodalmi központtá tételében is múlhatatlan érdeme volt... Nézem az újjáépült rác parókiát, s próbálom felidézni azt a régit, a XVIII. századit, ahová úgy százkilencven éve ez idő tájt kopogott be az ifjú Abaffy, s amelynek falai között fogantak az egri tárgyú Vitkovics-versek, miként ez a ragaszkodást sugárzó kis epigramma is: Csendes Eger, boldog magyarok helye, éltet adtál, Hálaadásom ezért mint fizetem le neked? A haza szent nyelvén, anyatejjel mellyre tanítál, Font versben buzgón egy nefelejcset adok. Nézem az újjáépült rác parókiát, s hitetlenkedve olvasom Sugár István protestáló cikkét a ház, Vitkovics Mihály szülőházának jövendő sorsával kapcsolatban. Arról, ami a világon e tekintetben szomorúan egyedülállóvá teszi majd Eger városát: a város szülötte, a jeles poéta haló porában szülőháza padlására szorul. Abban a szülővárosban, amely még száz év előtt illendően emlékezett fiára: portréját megfestette (a Dobó István Vármúzeum képtára őrzi a festményt!), műveinek kiadását hathatósan segítette, országra szóló emlékünnepélyt rendezett tiszteletére... Ne is folytassuk tovább. S ami még elszomorítóbb: a jelek szerint nevezhetnék őt Berzsenyi Dánielnek vagy Kazinczy Ferencnek, ezúttal az elsőség — legalábbis a cikkben közölt szomorú információk logikája szerint — az épület lakóterében ő mellettük is az Egerhez különösebben nemigen kötődő festőművészé lenne... Nézem az újjáépült rác parókiát, s arra gondolok: mit szólna most Vitkovics e cikkek olvastán, ha immár másfél százados álmából felébredne? Bizonyára azt mondaná — szeretett Csokonaijának szavait némiképp átköltve —, hogy az is bolond, aki poétának születik Eger városában... Lőkös István Új külföldi tévésorozatok Új külföldi televíziósorozatok sugárzását kezdi meg január elején a televízió. Január 7-én indul az a 26 részes angol sorozat, amely az emberi szervezettel, s annak működésével igyekszik megismertetni a nézőt. A hazájában jól ismert orvos-író és tévéproducer, Kari Sabbagh által és Christian Barnard professzor szaktanácsadói közreműködésével készült film egyebek között arra ad választ, hogyan képes az ember az állandóan változó környezethez alkalmazkodni. Bemutatja, milyen folyamatok mennek végbe szervezetünkben, s hogyan védekezünk a kórokozók megújuló támadásaival szemben. A filmben a legmodernebb technikák: elektronmikroszkópos, ultrahang- és endoszkópos felvételek segítik az életfolyamatok alaposabb megértését. Január 5-től vetítik Az arany című ötrészes, olasz dokumentumfilmet, amely az emberiség történelmében oly nagy szerepet játszó nemesfémet mutatja be — több szempontból. Szó lesz a sorozatban az egy évszázaddal ezelőtt dúló aranylázról, a világ legnagyobb aranylelőhelyeiről, az aranyművesség és az ékszerkészítés fortélyairól, az arany és a pénz kapcsolatáról, az aranynak a világgazdaságban betöltött szerepéről. Ugyancsak olasz produkció lesz a Polip című hatrészes bűnügyi filmsorozat, amelynek sugárzása január 3-án kezdődik. Egy rendőrfelügyelő és a szicíliai maffia szélmalomharcáról, az olasz politikai és társadalmi élet számos területét érintő, titkos szervezetről szóló történet rendezője a Magyarországon is jól ismert Damiano Damiani. Január 7-től látható majd A szív című hatrészes olasz tévéfilm, amély Edmondo de Amiris olasz író 1886-ban írt regénye alapján készült. A regényt sok nyelvre lefordították, és magyarul is több kiadást ért meg. A film cselekménye két szálon fut: az egyik a XX. század első éveiben játszódik egy elemi iskolában, a másik pedig az I. világháború idején. Tanulságos emlekezes Soha nem volt annyira szükség a múlt tapasztalatainak, tanulságainak felhasználására, kamatoztatására, mint napjainkban. Érthető, hiszen a jelen gondjainak megoldása, az egészséges kibontakozás tervezése és valóra váltása elképzelhetetlen tisztességből jelesre vizsgázott elődeink örökségének mérlegelése, alkotó továbbhagyományo- zása nélkül. Ez a szándék vezérelhette a nyíregyházi stúdió munkatársait is, amikor riportban kerestek választ arra, hogy mi indokolja a Kölcsey Társaság létét, tevékenységét. A talpraesett rádióskollégák ellátogattak a szülőhelyre, megkérdezték az itt élőket. Nemcsak az értelmiségieket, hanem a kétkezi munkásokat is. Mitagadás: jó néhányan semmit sem tudtak a politikus poéta életútjáról, közhasznú munkálkodásáról. Mások — ezt jó érzés leírni — érvekkel igazolták, hogy nem volt hiába áldozatkészsége, mert művei nem porosodnak a bibliotékák polcain, hanem — legalábbis egy szűk réteg körében — cselekvésre sürgető, ösztönző erővé formálódtak. Ezért érdemes szorgalmazni a népszerűsítést. Ezt hangsúlyozta — többek között — Pozsgay Imre államminiszter, a Politikai Bizottság tagja, aki azt nyomaté- kolta, hogy csak a holnapokat pásztázva lehet a ma építőköveit faragni. Nem unottan, nem lé- lektelenül, hanem elhivatottságtól, felelősségérzettől vezérelve. Minden poszton, őrhelyen. Vetkes pazarlas Mostani gondjainknak — ez közismert — számos forrása van. Az egyik — ’’rangban” egyáltalán nem az utolsó — az a vétkes könnyelműség, ahogy értékeinkkel bántunk. Emiatt háborogtam, amikor karácsony első és második napján meghallgattam Mensáros László: Helyettem írták... című, minden érdeklődőt, valamennyi literatúra-, illetve színházbarátot felvillanyzó kétrészes műsorát. Füstölgésem teljesen indokolt, hiszen Thália e kivételes képességű robotosát nemcsak kurtán- furcsán nyugdíjazták, hanem foglalkoztatásáról, ritka adottságainak kiaknázásáról következetesen, szándékosan megfeledkeztek. Ostorozandó ez az álláspont, ez a magatartás, ugyanis kincseiről lemondani bűn a javából. Az igazi tehetség persze nem mellőzhető, nem állítható félre, mivel ismét a küzdőtérre lép, s csak azért is megmutatja, milyen, miféle csodákra képes. Az anyagot — igényességre vallóan — maga válogatta, rostálta, s csak azokat az ékköveket foglalta bűvöletes keretbe, amelyek hamisítatlanul villogtak. Az általa megszólaltatott szerzők: írók, költők, a muzsika, a zene mesterei, régvoltak és köztünk, velünk élők mindnyájan az autonóm, a szuverén személyiség elsődlegességét, magasabb- rendűségét hirdették, tiltakozva az értelem, a korlátokat nem ismerő fantázia, a teremtő akarat gúzsbakötése, megzabolázása ellen. Ez az a porond, ahol találkozott Kosztolányi Dezső, Bruno Walter, Weöres Sándor, Vas István. Ez az az eszmekor, amelynek primátusát mind többen propagáljuk, tiltakozva a csukaszürkeség fojtogató, lélekölő, egyéniségsorvasztó atmoszférája ellen. Remélhetőleg nem feleslegesen. Találkozások Felettébb kár, hogy a Társalgó kínálatát kizárólag délelőttre csoportosítják, s így meglehetősen kevesen ismerkedhetnek meg ezzel a bámulatosan gazdag, töprengésre sarkalló ajánlatlistával. A legutóbb — kedden — Becket Tamás canterburyi érsek portréját rajzolták meg igen érzékletesen, árnyaltan. Nem fukarkodva a magyar, a hazai vonatkozások, a kuriózumok felsorakoztatásával sem. Voltaképpen ismét az individual sugárzó voltáról, távolságokat, időbeli sorompókat, gátakat elsöprő voltáról esett szó. Ezt a magasabb erkölcsi elveket propagáló karaktert a korabeli Magyarországon is nagyra tartották, s nem sokkal később szívesen olvasott róla a rokonlelkű Szent Margit, IV. Béla királyunk leánya is. Ezt tették az elkövetkező nemzedék tagjai, s mi sem reagálunk másképp, mert az etikai példamutatás most fontosabb, mint bármikor volt. S még inkább az lesz. Pécsi István Hatodik századi korona másolata Nórában A madár- és szívmintákkal sűrűn díszített papírkorona annak a hatodik századbeli eredetinek a mása, amelynek darabjait egy helyi szentély közelében feltárt sírban találtak meg. Az értékes lelet 35 cm magas és 50 centiméter az átmérője. (Népújság-te- lefotó — MTI) Bán Zsuzsa: n/2. Telefonja nem volt. De hát valószínűleg úgysem sokat érne el vele. Arra gondolt, hogy kisurran és szol a szomszédoknak. De ahogyan az előszobaajtót kinyitotta volna, valaki átkarolta a sötétben hirtelen. Azt akarta sikoltani, hogy . segítség, de az a valaki befogta I a száját is. Valamint vonszolni I kezdte a nagyszoba felé. Vilii lány gyúlt, és ott álltak ketten, ő ) az idegen férfi szoros ölelésé- 5 ben. — Ne kiabáljon, nem bán- i tóm! — mondta éppen, és el- j: eresztette Rózsikát, aki egész [ testében reszketett a csipkés S hálóingében. — Na! — nyugtatta a férfi, I aki így ránézésre egészen csinos •f volt és nem látszott annyira kegyetlennek. — Üljön le valaho- j vá! Hozzak egy pohár vizet? RÓzsika ott reszketett a reka- 1 mién, lábain felállt a szőr, ebből | az is látszik, hogy már régen : nem gyantáztatta. Nappal jj olyan szépen fésült haja most l úgy állt, mint a vécékefe szőre, * és karikás szemekkel, sápadtan meredt a konyhából visszatérő férfire. Tényleg hozott egy pohár vizet, amit egy kis grimasz- szal odaadott neki, aztán azt kérdezte: — Más innivaló nincs a lakásban? Nekem ugyanis árt a víz. Van magának fogalma arról, milyen egészségtelen, különösen így nyáron? RÓzsika azért ivott a pohárból, aztán azt nyöszörögte, hogy a vendégek kedvéért tart itthon bort meg konyakot. — Vendégek... Ahogy így elnézem magát, már megbocsásson, nem hiszem, hogy any- nyira törik magukat idejönni. Csak megromlik az az ital. Hol van? RÓzsika maga sem emlékezett később tisztán arra, hogyan történt, de az lett a vége, hogy úgy éjfél után már ketten poha- razgattak, egymás mellett ülve a rekamién. A férfi ugyanis belekezdett az élettörténetébe. Hajnalig mesélte, mire a végére ért. — Na és látja, RÓzsika, mindenre elszántan betörtem ide, ez az első próbálkozásom, hogy valami mellékeshez jussak. De őszintén szólva, semmi olyat nem találtam, amiért érdemes lett volna... Az a kis táskamagnó... ugyan! Vagy a csipkekom- binéit vigyem el? RÓzsika kókadtan ült arra a gondolatra, hogy hozzá még betömi semérdemes. Már nem félt, sőt egészen kellemes érzés volt, hogy nincs a lakásban egyedül. Kint hajnalodott, lassan kivilágosodott az ég. Szombat reggelre virradtak. — Dolgozik máma? — kérdezte a férfi, és együttérzés csengett ki a hangjából. — Nem... hála istennek... — felelte RÓzsika. — Na akkor aludjunk egyet, szerintem! Magának sem árt, meg nekem sem! Arra megint csak nem emlékezett tisztán a lány, miért alakult úgy, hogy mindketten az ő ágyába feküdtek le, amikor a nagyszobában ott volt a reka- mié... Az biztos, hogy mielőtt elaludt, hallotta maga mellett a férfi halk és elégedett hortyo- gását... Meg még arra is emlékezett, hogy ő feléje fordulva feküdt és átölelte az idegent. RÓzsika munkatársai már régóta sejtették, hogy valami férfi van a dologban... hogy ez a lány egy ideje soha nem ér rá a gyerekekre vigyázni esténként. De hogy egy ilyen jó kiállású, csinos, magas férfi az illető, arra még ők sem számítottak. Vannak még csodák, hiába... Hogy mit eszik ez a klassz férfi Rózsikén! Egyszer csak az esküvő is megvolt, és láthatóan boldogok egymással... Rejtélyes volt a dolog, de Rózsikéból nem lehetett kihúzni semmi közelebbit... Csak mosolygott, csak elpirult, mint régen, és meghökkentően csinos lett. Orvoshoz sem járt többet, mert nem volt szüksége altatóra. A férfi pedig, akit — elmondása szerint — addig ide-oda dobált az élet, boldog volt a másfél szobás kis lakással, úgy érezte, végre otthonra lelt, és együtt tanultak esténként főzni RÓzsika szakácskönyveiből. És boldogan éltek, amíg meg nem haltak... Vége
