Népújság, 1988. december (39. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-28 / 308. szám
4, KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. december 28., szerda Szerény ajándékok Egy hét. . . A KÉPERNYŐ ELŐTT A szilveszteri műsor sajátos színfoltja lesz a Színházi buli '88 Azt hiszem, a karácsonyt az is várja, aki — mint én — nem kedveli az ünnepeket. Úgy vélem, ilyenkor mindnyájan szomjú- hozzuk a csendet, a nyugalmat, a békét, egyszóval mindazt, amelyből az olykor idegőrlő hétköznapokon aligha részellünk. Jólesik adni, másoknak örömet okozni, de legalább ilyen kellemes érzés ajándékokat kapni is. Nos, a tévések nem kényeztettek el bennünket, hiszen az erdők illatos zöldjét idéző fák alá meglehetősen szerény szellemi csomagok kerültek. December 24-én, szombaton este a műsorra tűzött Cirkuszvilág című amerikai produkció még nem tépázta meg kincstári derűlátásunkat, hiszen ez a sztárokat felvonultató, épkézláb sztorira épülő mű legalább szórakoztatott minket. Akkor is, ha a cselekmény ívelését — némi fantáziával — rögvest sejthettük, s joggal kalkuláltuk be az efféle alkotásoknál szinte kötelező érvényű, csakazértis hepiendet. Az alkalomhoz illő csemege volt A Biblia földjén, ez a dokumentatív hangoltságú vállalkozás, amely Krisztus útjára kalauzolt valamennyiünket, bemutatva azt a környezetet, ahonnan a világhistória legtisztább, legiga- zabb, legáldozatkészebb személyisége indult arra a pályára, amelynek állomásaira majd kétezer esztendő múltán is mind többen emlékezünk. Sajnos, a másnapi folytatás eloszlatta éppen lombosodó reményeinket. A gyerekek s a mese iránt fogékony felnőttek még élvezhették Az utolsó mohikán képsorait, az NSZK cégjelzésű A megtalált idő azonban csak formai megoldásaival hívta fel magára a figyelmet. A vitathatatlan színvonalat a Tamási Áron-novellából celluloidszalagra vitt Gyökér és vadvirág jelentett e. Valamennyiünket megbabonázott az egyéni stílusú, illetve szuverén módon gondolkodó író utánozhatatlan karaktere. Kár, hogy a stáb tagjai ezeket az aligha megkérdőjelezhető erényeket még hatványozni akarták, s így sokunkat bántott az esetenkénti „túlrúzsozott- ság”, harsányság. Ráadásul ezt a blokkot más időpontban, tematikájából következően Vízkeresztkor kellett volna sugározni. Némi vigaszt csak Az isten háta mögött vetítése hozott, bár a történettel már sok változatban találkoztunk. Sebaj, legalább optimizmust szuggerált belénk. S erre bizony szükség volt és lesz is. Otthonok millióiban. Pécsi István A bűn és a szépség Legtöbbször már fásultan szemlélem Derrick kalandjait. Az egyórás történet a vasúti menetrendek alaposságával halad a végkifejlet felé, ezért aztán a néző egy idő után már elveszti a kedvét. Hiányzik a meglepetés, így némi unalom lengi körül a krimit. Hiszen annak lényegéhez hozzátartozik az állandó változékonyság, a váratlanság. Most azonban más szemmel néztem a múlt heti folytatást. Az amszterdami hölgy nem borzolta fel különösebben az idegeimet, de ez kifejezetten jólesett. Országgyűlés után voltunk, s az ott látottak, hallottak éppen elég feszültséget keltettek bennem ahhoz, hogy valami nyugalomra vágyjak. Hallgattam a különböző felszólalásokat, s néha bizony görcsbe rándult a gyomrom. Nem tudom, hogy milyen határozatokat lehet hozni, milyen törvényeket bocsátunk útjára, ha ilyen részletkérdéseken vitatkoznak képviselőink, ha megközelítési módjuk néha ennyire személyes. Meg aztán, a végén hozzáteszik: ez most nem a legszerencsésebb megoldás, de pillanatnyilag csak ez megvalósítható. Az őszinteség és a nyíltság persze jó, de a vége az, hogy idegcsillapító helyett használom a krimit. Derrickben most sem kellett csalódnom, mert egy görög tragédia kíméletlen logikájával haladtak az események. Semmi logikai bakugrás: úgf követte egyik történés a másikat, hogy nem lehetett semmi kétségünk felőle: sikerül a bűnösöket leleplezni. Milyen nagy dolog, hogy így szemlélhetjük a világot. Minden úgy sorjázik, mint az ABC vagy az egyszeregy. A menekülő áldozat az utolsó pillanatban fölhívja még a főfelügyelőt, a csapdának szánt üzenetrögzítő beváltja a várakozásokat, a bűnözők aznap este látogatják meg a tetthelyet, amikor a rendőrség megerősített erőkkel körülzárja azt. Tehát minden kiszámítható, nem úgy, mint a személyi jövedelemadó. Valami azért csak megdobogtatta a férfiember szívét a Derrickben. Ez pedig a bűn és a szépség összefonódása: a mézesmadzagnak használt gyönyörű teremtés, akiről bebizonyosult, hogy anyagi érdekekből színlelte a szerelmet. Legalább boldog volt az a szerencsétlen, karikatúraként ábrázolt tudós, aki kopaszon és szemüvegesen is olyan bárgyú-hülyén nézett a vonzó asz- szonyra, mint egy gimnazista. Eddig inkább jó alaposan fejbe vágták az áldozatot, hogy elvegyék tőle, ami az övé. Most bezzeg adtak neki valamit, ami talán többet ért, mint egész addigi élete. Lám csak, olykor nem csupán közvetlenül érzékelhetjük az élet keménységét, valahogy ki lehet párnázni a gondokat. S ez az, amit még a film ezen az estén mondhatott. Gábor László Indiából jött magyar festő Brunner Erzsébet festménye. Kusok Bakula; Ladakh buddhista főpapja Törékeny, kicsi asszony, indiai száriban, kontyba tűzött hajjal, meghatottan áll az ünneplők körében. Brunner Erzsébet, aki ötvenéves távoliét után hazahozta festményeit. Csak néhány napot töltött itthon. De azalatt sűrű programja volt: fogadás az indiai nagykövetségen, magas kitüntetés (a Magyar Népköztársaság Zászlórendje) átvétele a Parlamentben, valamint a nagykanizsai kiállítás megnyitása. Közben régi emlékek elevenednek fel. Tizenkilenc éves volt, amikor 1929-ben festőművész édesanyjával, Sass Brunner Erzsébettel Indiába indult. A művészcsaládban született lány itthon Kisfaludy Stróbl Zsigmondtól tanult szobrászatot. Apja, Brunner Ferenc, művésznevén Sass Ferenc, a nagybányai festőiskola hagyományait követve, Nagykanizsán alapított művésztelepet, festőiskolát. Itt volt tanítványa későbbi felesége, Farkas Erzsébet is. A festőházaspár gyakran állítja ki képeit a fővárosban, a Dunántúlon és Bécsben, Münchenben. Sikeresek, de elválnak útjaik. Sassné és leánya Indiába indul, de előbb Róma, Nápoly, Szicília, Kairo, Alexandria felé vezet útjuk. 1930 februárjában érkeznek Bombay-ba, ahol Rabindranath Tagore fogadja őket, s két évig saját egyetemén, Santi- niketanban látja vendégül. Az ifjú Brunner Erzsébet itt zenét, táncot tanul és portréfestő lesz. Tagore egyetemén találkozott Indira Gandhival, akihez baráti kapcsolat fűzte. Brunner Erzsébet számos képet festett Tagoréról — ezek egyikéről mondta a költő, hogy „ezren festettek rólam képet, de ez a kislány találta el igazi lényegemet.” Anya és lánya találkozott Mahatma Gandhival, és Brunner Erzsébet megfesti a politikus portréját, Sassné szimbolikus képe pedig — Gandhi az esti imánál — ma az Indiai Nemzeti Galéria féltett kincse. A két művész elutazik Indiából, Kínát érintve Japánba mennek, ahol két évet töltenek. Majd Amerika és Anglia a következő állomás, ahol sorra rendezik közös kiállításaikat. Indiába a barodai maharadzsa meghívására térnek vissza, aki szerződést kínál, hogy indiai témákat fessenek. Elzarándokolnak Kasmírba, az amamáthi Si- va-barlanghoz. Sassné itt festett képe Dzsavaharlal Nehru dolgozószobáját díszítette, ma is ott látható a múzeummá alakított épületben. Nehru a hálószobájában Brunner Erzsébet rajzát őrizte, amely két unokáját, Szan- dzsaj és Radzsiv Gandhit ábrázolta. A világháború kitörése után az angol hatóságok minden ellenséges ország állampolgárát deportálták. A két művész a Himalája egyik szép nyaralóhelyére, Nainitalba kényszerült. Itt is maradtak 1950-ig, Sass Brunner Erzsébet haláláig. Ezután lánya Delhibe költözött s ma is ott él. Háza menedék üldözött embernek, állatnak. Indiában jól ismerik mindkét magyar művész munkáját. Ismerik, szeretik, értékelik. Sass Brunner Erzsébet természetel- vűségét, a nagybányai iskola.stí- lusjegyeit miszticizmussal, keleti szimbólumokkal egyesíti. Brunner Erzsébet a portréfestészetben alkotott maradandót. Alig van olyan neves, India-szerte ismert művész, politikus, vallási vezető, akit ne örökített volna meg. Most kiállításra érkeztek Sassné és Brunner Erzsébet képei Magyarországra. Az év végéig Nagykanizsán láthatja a közönség 78 festményüket. A hazatalálás — a révbeérkezés. Mert hiába a világhír, magyar festőnek a ■legtöbb, ha Magyarországon láthatják a műveit. (Ez a mostani a harmadik magyarországi kiállításuk. 1981-ben Budapesten, a Ráday Kollégiumban, 1982-ben a Debreceni Református Kollégiumban szerepeltek festményeik.) Brunner Erzsébet még tavaly szülővárosának adományozott harminckét festményt, saját és édesanyja művei közül. Ezekből a képekből és néhány múzeum, köztük a Nemzeti Galéria, a Rippl Rónai Múzeum, több magángyűjtő kölcsönzéséből, valamint Sass Ferenc hagyatékából áll a kiállítás. Ezek a művek — egyik méltatójuk szerint — áthidalják azt a távolságot, amely India és Magyarország között térben és külsőségekben ugyan fennáll, de a mélyben, az emberi lényegben inkább valódi rokonságot mutat. K. M. Brunner Erzsébet kitüntetése a Parlamentben Brunner Erzsébet rajza Radzsiv és Szandzsaj Gandhiról Bán Zsuzsa: n/i. Nem volt éppen feltűnő szépség, de szülei jóvoltából divatosan öltözött, és amikor már látszott, hogy egyhamar nem fog férjhez menni, nagy áldozatok árán vettek neki egy másfél szobás OTP-lakást. A berendezést saját maga vásárolta, részletre, és eleinte egészen lekötötte a lakás csinosítga- tása, díszes fűszertartók után fut- kosás, szakácskönyvek beszerzése, miután főzni még nem tudott. Szülei úgy gondolták, több esélye lesz így a lánynak ahhoz, hogy megkérje a kezét valaki. Huszonhét éves volt már, nem lehetett olyan sokáig várogatni. Rózsika elkezdte hát önálló életét saját lakásában, és első lelkesedése kissé alábbhagyott. Az volt a helyzet, hogy magányosabb volt, mint Valaha. Munka után bevásárolt, hazament, felvette valamelyik díszes pongyoláját és eleinte még főzött valamit magának a szakácskönyvekből — később már az( sem. Könyökölt a konyhaasztal mellett, hallgatta a rádiót és szo- morkodott. Megnézte a tévéhíradót, hogy lépést tartson az eseményekkel, megnézte az esti filmeket, melyek közül egy héten csak egyet volt érdemes. Később változtatott ezen a szokásán, vacsora után szépen felöltözött és elment valamelyik munkatársához, becsöngetett és megpróbálta azt hinni, hogy örülnek neki. Munkatársai zömmel családosok voltak, gyerekek, akik ragaszkodtak hozzá, hogy játsszon velük, amikor für- denek, meséljen nekik, mielőtt elalusznak. Ugyanezek a családok később rákaptak arra, hogy esténként magára hagyják a gyerekeikkel, míg a felnőttek elmentek moziba vagy máshová, kiruccanni kicsit. Rózsika üldögélt a gyerekszobákban, szürkén és kiábrándultán. Ennél még az is jobb lett volna, ha otthon marad. Egy idő után így is tett megint, munkatársai szíves, estére szóló meghívásait sorban lemondta azzal, hogy sajnos, nem ér rá, programja van vagy vendéget vár. Eleinte meg is . orroltak ezért, egészen megszokták, hogy olyan kedvesen ellátta esténként a gyerekeiket. Később aztán olyan szóbeszéd kerekedett, hogy Rózsikénak van valakije. Mással nem lehetett magyarázni azt a visszahúzódást. S mintha csinosabb is lett volna az idő tájt. Fodrászhoz járt, kozmetikushoz, még választékosabban öltözött- szóval ennek csak egy oka lehetett! Célozgattak is rá, kíváncsian és jóindulatúan, de a lány nem mondott semmi konkrétumot, csak elpirult, mellébeszélt. Egyre izgalmasabb lett a dolog. Igen jó módszer ugyanis saját gondjainkról elfeledkezni úgy, hogy mások magánéletében kutatunk. Régi, jól bevált módszer. Saját gondja meg mostanában mindenkinek volt elég. Pedig ekkor még nem volt Rózsikénak senkije. A munkából hazatérve órákig könyökölt a konyhában az asztalon, nézte, hogyan szürkül el az ég az ablak előtt és elolvasta az újságokban az apróhirdetéseket. Néha majdnem válaszolt valamelyikre, aztán az utolsó pillanatban mindig visszariadt. Félt attól, hogy az illető férfi majd csalódni fog, félt a visszautasítástól, a megaláztatástól. Akkoriban már csak altatóval tudott aludni. Az orvos, hallva panaszait, legszívesebben egy férfit írt volna fel neki, de hát, azt sajnos, receptre sem adnak a gyógyszertárban. Maradt az altató... Hónapok teltek el így, munkatársnői találgatták, kije lehet Rózsikénak, hogy soha nem ér rá esténként, ő meg élte a kis szürke, magányos életét. Ahhoz még nem volt elég öreg, hogy ezt bölcs belenyugvással viselje el. Egy este, ugyanolyan unalmas és magányos este bevette szokott altatóadagját, kibámult a konyhaablakon, aztán belebámult a fürdőszobai tükörbe és az eredménnyel elégedetlenül ágyába bújt. Később is aludt el, mint szerette volna, forgolódott a paplan alatt, nem találta helyét. Órák telhettek el, amikor valami zajra ébredt. Mintha leesett volna valami & nagyszobában. Moccanás nélkül feküdt, hallgatózott. Bizony, mintha valaki járkált volna ott! Olyat hallott, hogy nyílt a szekrény ajtaja, motozás hallatszott, és ha nagyon fülelt, mintha még a lélegzését is hallotta volna valakinek. Na de nem, ez lehetetlenség! Biztosan az esti film hatására, még félálomban észleli ezeket! Felkelt halkan, kisurrant az előszobába, és legnagyobb rémületére a nagyszoba félig nyitott ajtajában ide-oda cikázó fényt látott, mintha valaki elemlámpával világítana. (folytatjuk)
