Népújság, 1988. december (39. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-28 / 308. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. december 28., szerda FIATALOKNAK FIATALOKRÓL. 5. Ünnep van tíz másodperc sem telik el, visz- szahűzódik. * Megyünk az autóval az éjben. Alig akad rajtunk kívül más az országúton. De ha mégis, akkor a kocsi fénye kísértetiesen világítja meg a kopasz fasorokat. A telihold hol ezüstösen csillog, hol a felhők mögött homályosodik. Nézünk ki a hátsó ablakon, a vörös fényű utolsó lámpa elszínezi a kipufogó füstjét. A látvány egy horrorfilm bevezetőjébe illene. Szerencsére vagy a magnó szól, vagy a CB. Nyomon követhetjük a megye taxisainak mozgását, s a városokban van is forgalom. Egyedül Hatvanban nem jelentkezik a hívó szóra senki, pedig az állomáson várnak rájuk nagy csomagokkal. * A karácsonyt csak a fa hirdeti az ebédlőben, a hangulat egyébként nem szentestei a hatvani József Attila Ifjúsági Nevelőotthonban. A tornateremben a bordásfalról visszapattan a futball- labda, az előtérben pingpongcsata zajlik, biliárdgolyók ütköznek egymással a zöld asztalon. A többség hazament, jelenleg inkább itt a túlkorosak vannak, akik felnőttként sem tudnak máshová menni. Érkezésünkkor éppen Misicz- ki ítízse/nevelőtanárt várják, aki csak egy pillanatra ugrott haza. Ő majd bekapcsolja a videót, s a srácok megnézhetik a délelőtti Három kívánság című tévéműsort. Ugyanis amikor azt vetítették, ők a díszeket készítették. Tavaly volt egy kis bonyodalom emiatt, ezért döntöttek úgy, hogy az idén fölveszik, s este így mindenki láthatja. Addig is magnóznak, s akad, aki keresztrejtvényt fejt. Zétényi Béla nevelő meséli, hogy ma sokszínűbb volt a program, mint máskor. Vetélkedőket rendeztek, közösen díszítették a fát, s vacsorára természetesen rántott hal dukált. Ajándékba mindenki egy szabadidőruhát kapott. Duki, a neveltek bohóca állandóan velünk tart és nevet folyamatosan. Lassan ő is nagykorú lesz, de igazi családban karácsonyt még nem töltött. Apunak szólítja Zétényi Bélát, s tréfásan le is teremti, ha az nem a kedve szerint cselekszik. — Csaszni, ne csináld má’l — közli többször is. Ő kísér ki bennünket az autóhoz, hangosan kacag, hogy kabátostól alig tudunk beszállni, s hogy elöl ul egy „csaj”. Mikor befordulunk a mellékutcán, még akkor is integet. ♦ Alig lézeng ember a hatvani vasútállomáson. Vonatjukat lekésett bánatos utasok üldögélnek jobbára a padokon. Néhá- nyan „ágyat vetnek maguknak”, azaz leveszik a cipőjüket, végig- heverednek a faléceken s a szemük elé bontják sapkájukat. Pályamunkások érkeznek a Salgótarjánba induló vonat felől, ők Majd’ felborítja az autót a december 24-i szél, nem takaija hó az esti utcát. Talán nincs is karácsony? Pedig az idén is árulták a fenyőfát a piacon, tátogtak tíz utolsó napokban a halak a kádban, az embernek még sincsen olyan hangulata, amilyet a hagyományok várnának tőle. Azonban a fák most mégis állnak, s kiragyognak az ablakon. Van, ahol még az udvarra is jut, hirdetve a család karácsonyi buz- góságát. (Amikor kalandozásunk során megálltunk egy ilyet lefényképezni, azonnal kijöttek a háziak, attól félvén, el akarjuk lopni.) Sötét szobát nemigen lehet látni. — Most elmegyünk szétnézni, s megláthatod, hogy nem mindenki olyan nyugodtan karácso- nyozik, mint mi — szól oda sofőrünk tíz év körüli lányának, Dórának. Ó előbb azt hiszi, haragszik rá az apu, azért mondja ezt. De aztán megnyugszik, s úgy tűnik, hogy egy ideig jól is érzi magát. Utunk második felében azonban már békésen alszik, ahogy ez neki ilyenkor természetes. * Hat óra előtt néhány perccel érkezünk a hevesi szociális otthonba. A társalgóban már ott ülnek azok az idős emberek, akiket ma sem vittek haza. Az otthon lakóinak többsége itt maradt. Napközben ugyan volt egy-két látogató, de azért nem tolongtak. A nagy karácsonyfa körül együtt ül öreg, nyomorék és szellemi fogyatékos. Szokatlan szenteste a mai, a főorvosasszony beteg, csak a rendelőből hallgatja az ünnepséget. Férje, dr. Szegő Imre beszél, köszönti a lakókat. Mikor odaér, hogy a családi szeretetet semmi nem pótolhatja, zokog az egész terem. Távolabb, a folyosó végén két férfi ül, maguk elé bámulva cigarettáznak. Ok oda sem jönnek. Szól még a zene, de az öregek nem máradnak. Kis édességcso- magukkal a kezükben a szobá- j ukba sétálnak be. Sanyi bácsi, az otthon volt sofőije szól oda öt- venközeli, szélütött fiának: — Gyere, kisfiam! Menjünk mi is haza! Negyedóra múlva üres a társalgó. Szegő doktor körüljár, szól az ápolóknak, hogy ma nyolc helyett hétkor hazamehetnek. Az éjszakások is küldenek mindenkit, mondván: menjenek nyugodtan, majd ha lesz valami, üzennek. Ahogy kilépünk az udvarra, kinyílik fölöttünk egy ablak. A néni belebámul az éjszakába, s \kikért most sem jöttek el Ők már túlkorosak készítették fel azt az útra, kopogtatták végig kalapácsukkal a kerekeket. Zuhog az eső. Úgy tűnik, legjobb dolga a pályaudvaron Kocsis István információsnak van, aki meleg szobájában a Magyar Ifjúságot olvassa. Aztán kiderül, hogy huszonnégy órás szolgálatban van, már reggeltől ott ül. Munkája nem veszélytelen, hiszen az utasok rajta kérik számon az ünnepkor elmaradó vonatokat. Pedig hát ő erről nem tehet. Sétálgatunk még, miközben Kocsis István térül-fordul, majd visszaérve az igazolványunkat kéri. — Nem vagyok bizalmatlan — mondja -, de a főnökök nem hiszik, hogy újságtól jöttek. Aztán mikor kiderül az igazság, invitál, beszéljünk másokkal is, majd ők mesélnek a vasutasok életéről. Nem megyünk. — De én azért benne leszek ugye?— kérdezi számtalanszor, s mi mindannyiszor bólintunk. * ■ Csinos nővér jön ajtót nyitni a gyöngyösi Bugát Pál Kórház I-es belgyógyászati osztályán. Kollégámmal csillogó szemmel nézünk egymásra, s ez csak fokozódik, mert egy másik hölgy is ott terem. De hamar elszáll a vigadalom, hívásunkra előjön dr. Frittmann Valéria ügyeletes orvos, nyakában sztetoszkóppal. Mondjuk neki, hogy mit akarunk. — Fontos ez? — vág vissza. — Tele vagyunk beteggel. — Csak egy pillanat—ígyén-, hoztak-e az éjjel öngyilkost? — Nem. — Azt mondja, sok a munka. Milyen betegeik vannak? — Nyolcvan százaléka telített az osztálynak. A többség influenzás, lázas. Ezzel visszatér az orvosi szobába. Szétnézünk az üres folyosón. Az emeletről rádió hallatszik, beszélgetés, nevetgélés. Az aprócska fenyőfán egy képeslap lóg: Kellemes karácsonyt kívánnak az osztály dolgozóinak a mentősök! Háromnegyed tizenegykor már sokan várnak bebocsátásra az éjféli mise látogatói közül. Messzire húzódik a sor az egri Bazilika mellékbejárata előtt. Az ajtók rövidesen meg is nyittatnak s az emberek jönnek folyamatosan. Van, hogy együtt három nemzedék, de sok tizen-, huszonéves is, nagy csapatokba verődve. Olyan arcok is, akikről gondolni lehet, hogy néhány éve nem jöttek volna még el. Az őrök készségesek, egy terembe irányítják a padokba már nem férő híveket, akik széket hozhatnak maguknak. Ám rövidesen azok is elfogynak, s már csak állni lehet. Dr. Seregély lyván egri érsek celebrálja amisét, s prédikációja közben hiába mond csődöt majdnem a technika, szinte észrevétlenül új mikrofon érkezik, s rendbe jön minden. Ateista lévén, idegennek érzem magam ott, az oszlopnak támaszkodva, kitaszítottnak. Ám mikor búcsúzáskor a gyülekezet közösen azt énekli: Egyszerű pásztor, jöjj közelebb..., ünnepélyesebben érzem magam, ám mire hazaérek, a családom már ágyban van, s magam is szaporán ásítozom. Karácsony éjjele van. Talán elalszunk... Kovács Attila Kocsis Istv án információs huszonnégy órás szolgálni hun Karácsonyi álom (Fotó: Gál Gábor) Egyedül?
