Népújság, 1988. december (39. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-28 / 308. szám

NÉPÚJSÁG, 1988. december 28., szerda FIATALOKNAK FIATALOKRÓL. 5. Ünnep van tíz másodperc sem telik el, visz- szahűzódik. * Megyünk az autóval az éjben. Alig akad rajtunk kívül más az országúton. De ha mégis, akkor a kocsi fénye kísértetiesen világítja meg a kopasz fasorokat. A teli­hold hol ezüstösen csillog, hol a felhők mögött homályosodik. Nézünk ki a hátsó ablakon, a vö­rös fényű utolsó lámpa elszínezi a kipufogó füstjét. A látvány egy horrorfilm bevezetőjébe illene. Szerencsére vagy a magnó szól, vagy a CB. Nyomon követ­hetjük a megye taxisainak moz­gását, s a városokban van is for­galom. Egyedül Hatvanban nem jelentkezik a hívó szóra senki, pedig az állomáson várnak rájuk nagy csomagokkal. * A karácsonyt csak a fa hirdeti az ebédlőben, a hangulat egyéb­ként nem szentestei a hatvani Jó­zsef Attila Ifjúsági Nevelőott­honban. A tornateremben a bor­dásfalról visszapattan a futball- labda, az előtérben pingpong­csata zajlik, biliárdgolyók ütköz­nek egymással a zöld asztalon. A többség hazament, jelenleg in­kább itt a túlkorosak vannak, akik felnőttként sem tudnak máshová menni. Érkezésünkkor éppen Misicz- ki ítízse/nevelőtanárt várják, aki csak egy pillanatra ugrott haza. Ő majd bekapcsolja a videót, s a srácok megnézhetik a délelőtti Három kívánság című tévémű­sort. Ugyanis amikor azt vetítet­ték, ők a díszeket készítették. Ta­valy volt egy kis bonyodalom emiatt, ezért döntöttek úgy, hogy az idén fölveszik, s este így min­denki láthatja. Addig is magnóz­nak, s akad, aki keresztrejtvényt fejt. Zétényi Béla nevelő meséli, hogy ma sokszínűbb volt a prog­ram, mint máskor. Vetélkedőket rendeztek, közösen díszítették a fát, s vacsorára természetesen rántott hal dukált. Ajándékba mindenki egy szabadidőruhát kapott. Duki, a neveltek bohóca ál­landóan velünk tart és nevet fo­lyamatosan. Lassan ő is nagyko­rú lesz, de igazi családban kará­csonyt még nem töltött. Apunak szólítja Zétényi Bélát, s tréfásan le is teremti, ha az nem a kedve szerint cselekszik. — Csaszni, ne csináld má’l — közli többször is. Ő kísér ki bennünket az autó­hoz, hangosan kacag, hogy ka­bátostól alig tudunk beszállni, s hogy elöl ul egy „csaj”. Mikor befordulunk a mellékutcán, még akkor is integet. ♦ Alig lézeng ember a hatvani vasútállomáson. Vonatjukat le­késett bánatos utasok üldögél­nek jobbára a padokon. Néhá- nyan „ágyat vetnek maguknak”, azaz leveszik a cipőjüket, végig- heverednek a faléceken s a sze­mük elé bontják sapkájukat. Pá­lyamunkások érkeznek a Salgó­tarjánba induló vonat felől, ők Majd’ felborítja az autót a de­cember 24-i szél, nem takaija hó az esti utcát. Talán nincs is kará­csony? Pedig az idén is árulták a fenyőfát a piacon, tátogtak tíz utolsó napokban a halak a kád­ban, az embernek még sincsen olyan hangulata, amilyet a ha­gyományok várnának tőle. Azonban a fák most mégis áll­nak, s kiragyognak az ablakon. Van, ahol még az udvarra is jut, hirdetve a család karácsonyi buz- góságát. (Amikor kalandozá­sunk során megálltunk egy ilyet lefényképezni, azonnal kijöttek a háziak, attól félvén, el akarjuk lopni.) Sötét szobát nemigen le­het látni. — Most elmegyünk szétnézni, s megláthatod, hogy nem min­denki olyan nyugodtan karácso- nyozik, mint mi — szól oda sofő­rünk tíz év körüli lányának, Dó­rának. Ó előbb azt hiszi, harag­szik rá az apu, azért mondja ezt. De aztán megnyugszik, s úgy tű­nik, hogy egy ideig jól is érzi ma­gát. Utunk második felében azonban már békésen alszik, ahogy ez neki ilyenkor természe­tes. * Hat óra előtt néhány perccel érkezünk a hevesi szociális ott­honba. A társalgóban már ott ül­nek azok az idős emberek, akiket ma sem vittek haza. Az otthon lakóinak többsége itt maradt. Napközben ugyan volt egy-két látogató, de azért nem tolongtak. A nagy karácsonyfa körül együtt ül öreg, nyomorék és szellemi fo­gyatékos. Szokatlan szenteste a mai, a főorvosasszony beteg, csak a rendelőből hallgatja az ünnepsé­get. Férje, dr. Szegő Imre beszél, köszönti a lakókat. Mikor odaér, hogy a családi szeretetet semmi nem pótolhatja, zokog az egész terem. Távolabb, a folyosó végén két férfi ül, maguk elé bámulva cigarettáznak. Ok oda sem jön­nek. Szól még a zene, de az öregek nem máradnak. Kis édességcso- magukkal a kezükben a szobá- j ukba sétálnak be. Sanyi bácsi, az otthon volt sofőije szól oda öt- venközeli, szélütött fiának: — Gyere, kisfiam! Menjünk mi is haza! Negyedóra múlva üres a társalgó. Szegő doktor körüljár, szól az ápolóknak, hogy ma nyolc he­lyett hétkor hazamehetnek. Az éjszakások is küldenek minden­kit, mondván: menjenek nyu­godtan, majd ha lesz valami, üzennek. Ahogy kilépünk az udvarra, kinyílik fölöttünk egy ablak. A néni belebámul az éjszakába, s \kikért most sem jöttek el Ők már túlkorosak készítették fel azt az útra, kopog­tatták végig kalapácsukkal a ke­rekeket. Zuhog az eső. Úgy tűnik, leg­jobb dolga a pályaudvaron Ko­csis István információsnak van, aki meleg szobájában a Magyar Ifjúságot olvassa. Aztán kiderül, hogy huszonnégy órás szolgálat­ban van, már reggeltől ott ül. Munkája nem veszélytelen, hi­szen az utasok rajta kérik számon az ünnepkor elmaradó vonato­kat. Pedig hát ő erről nem tehet. Sétálgatunk még, miközben Kocsis István térül-fordul, majd visszaérve az igazolványunkat kéri. — Nem vagyok bizalmatlan — mondja -, de a főnökök nem hi­szik, hogy újságtól jöttek. Aztán mikor kiderül az igaz­ság, invitál, beszéljünk másokkal is, majd ők mesélnek a vasutasok életéről. Nem megyünk. — De én azért benne leszek ugye?— kérdezi számtalanszor, s mi mindannyiszor bólintunk. * ■ Csinos nővér jön ajtót nyitni a gyöngyösi Bugát Pál Kórház I-es belgyógyászati osztályán. Kollé­gámmal csillogó szemmel né­zünk egymásra, s ez csak fokozó­dik, mert egy másik hölgy is ott terem. De hamar elszáll a viga­dalom, hívásunkra előjön dr. Frittmann Valéria ügyeletes or­vos, nyakában sztetoszkóppal. Mondjuk neki, hogy mit aka­runk. — Fontos ez? — vág vissza. — Tele vagyunk beteggel. — Csak egy pillanat—ígyén-, hoztak-e az éjjel öngyilkost? — Nem. — Azt mondja, sok a munka. Milyen betegeik vannak? — Nyolcvan százaléka telített az osztálynak. A többség influ­enzás, lázas. Ezzel visszatér az orvosi szo­bába. Szétnézünk az üres folyo­són. Az emeletről rádió hallat­szik, beszélgetés, nevetgélés. Az aprócska fenyőfán egy képeslap lóg: Kellemes karácsonyt kíván­nak az osztály dolgozóinak a mentősök! Háromnegyed tizenegykor már sokan várnak bebocsátásra az éjféli mise látogatói közül. Messzire húzódik a sor az egri Bazilika mellékbejárata előtt. Az ajtók rövidesen meg is nyittatnak s az emberek jönnek folyamato­san. Van, hogy együtt három nemzedék, de sok tizen-, hu­szonéves is, nagy csapatokba ve­rődve. Olyan arcok is, akikről gondolni lehet, hogy néhány éve nem jöttek volna még el. Az őrök készségesek, egy terembe irá­nyítják a padokba már nem férő híveket, akik széket hozhatnak maguknak. Ám rövidesen azok is elfogynak, s már csak állni le­het. Dr. Seregély lyván egri érsek celebrálja amisét, s prédikációja közben hiába mond csődöt majdnem a technika, szinte ész­revétlenül új mikrofon érkezik, s rendbe jön minden. Ateista lévén, idegennek ér­zem magam ott, az oszlopnak tá­maszkodva, kitaszítottnak. Ám mikor búcsúzáskor a gyülekezet közösen azt énekli: Egyszerű pásztor, jöjj közelebb..., ünnepé­lyesebben érzem magam, ám mi­re hazaérek, a családom már ágy­ban van, s magam is szaporán ásítozom. Karácsony éjjele van. Talán el­alszunk... Kovács Attila Kocsis Istv án információs huszonnégy órás szolgálni hun Karácsonyi álom (Fotó: Gál Gábor) Egyedül?

Next

/
Thumbnails
Contents