Népújság, 1988. december (39. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-27 / 307. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. december 27., kedd Szemes Mari emlékezete Az eltolhatatlan Sjúdidji CevéC Énekelni nehéz Villámcsapásként ért a hír, hogy Szemes Mari nincs többé. Tele volt élettel, energiával, olyan egyéniségként ismertem meg, akinek elképzelhetetlen a halála. Az egriek 1986 nyarán láthatták utolsó nagy szerepeinek egyikében, Tamási Áron Énekes madarában, amelyben Gondos Eszter alakját formálta meg. Kollégái megrendültén beszélnek most arról az időszakról. Azt mondják, hogy majd kicsattant az erőtől, a véget nem érő próbákon, a tűző napon is fáradhatatlanul dolgozott. Öt percre sem fordult elő, hogy ne ő lett volna a társaság középpontja: humora, sodró lendülete miatt mindenki rá figyelt. Soha sem hallgatott, hogyha véleménye volt, s mindig mások nevében, társaiért érvelt, politizált. Ha a legkisebb problémával is találkozott, azonnal mélyebb összefüggéseket keresett, a szakmában, a társadalomban gondolkodott. Teli volt tervekkel. Az egri társulat vezetőivel egy másik Tamási-darab: a Csalóka szivárvány, meg a Sütő András-esszéregény: az Anyám könnyű álmot ígér színre állításáról tárgyalt. Felmerült a Harsányi Zsolt-mű: a Bolond Ásvainé címe is. Annál fontosabb volt ez számára, mert az 1984-es váltása, mikor a Nemzeti Színház tagja lett, nem váltotta be reményeit. Igazi otthona mindig a József Attila Színház maradt, ahol huszonkilenc éven át játszott. Gyöngyösről indult, ahol mindig is számon tartották. A színművészeti főiskola elvégzése után hamar sikert aratott a klasz- szikus művekben és a mai tárgyú darabokban egyaránt. Kertész Ákos, Németh László, Oszt- rovszkij vagy Vörösmarty hősnőit hitelesen jelenítette meg. Érdekes módon 1986-ban kétszer is játszott az Énekes madárban. Á Nemzeti Színházban az anya szerepét kapta, míg Egerben Eszterét. Mindkét figurát vállalta és tökéletesen teremtette meg. Számomra mindig emlékezetes marad, amikor a történet szerint el kellett tolnia a ház falát, de minden erőfeszítése ellenére sem sikerült. Valahogy így képzelem küzdelmét az életért, a rátörő súlyos betegség ellen. A mese szerint a szerelem segítségével a falat is el lehet mozdítani. A valóság más. A halál mozdíthatatlan fala mindörökre elzárta előlünk. De a repedéseken átvilágít halhatatlan tehetsége. Mai temetésén barátai, kollégái, az egri társulat tagjai is tisztelegnek emléke előtt. Gábor László Kitaláltam egy hihetetlenül magvas bölcsességet. így hangzik: Aki nem tud énekelni, az ne akarjon énekelni. Főként akkor ne, ha ezt nem magánpasszióból cselekszi, hanem tenné színészként, színpadon, közönség előtt. Mért ott gyötrődtem, szenvedtem sokadmagammal a gyöngyösi Mátra Művelődési Központ színházi előadásán, miközben fenn a színpadon Bicska Maxi, azaz Beregi Péter igyekezett minden tőle telhetőt megtenni azért, hogy kottajegyekbe szorított dallamot csaljón ki a torkán. Méghozzá úgy, hogy a hangja lehatoljon a nézőtérre. Hogy érthető is legyen a dal szövege? Eny- nyire telhetetlen nem voltam. • Hasonló módon ismétlődött meg a produkció Polly, tehát Vándor Éva esetében is. Neki eléggé vékony és magas fekvésű a beszédhangja is, ami nem valami hasznos tulajdonság — színpadiig. De ő erről nem tehet. Ahogy más sem tehet arról, hogy milyen lehetőségeket kínál neki a hangja. Tehát ne szóljak egy szót sem, és elégedjek meg azzal, hogy az egyik színész tud énekelni, a másik pedig nem? Jó, elfogadom ezt a végkövetkeztetést is, ha...! Ha az a színész, akinek nincs hangja, nem akar a színpadon énekelni. Ha az a színész, akinek még hangocskája sincs, nem vállalkozik énekes darabok eljátszására. És ha mégis vállalkozik? Ha a rendező vagy az igazgató mégis rábeszéli? Akkor vegye tudomásul, hogy a közönség sem tekint el ’’hangtalanságának” tényétől. Ez így van rendjén. Pedig jó kis előadás volt különben ez a Brecht- Wei//darab, a Koldusopera, a Józsefvárosi Színház bemutatásában. Főként Tyll Attila tetszett, ahogy a szó valódi értelmében játszott Peac- kock szerepében. Az előadás második részében volt igazán elemében. Hogy Horthy figurája után hogy tudott belebújni a kolduskirály bőrébe...?! Partnere, színdarabbeli felesége Tóth Judit volt. Döcögősen, halványan kezdett, aztán ő is belemelegedett az együttkomédiázásba. Beregi Péter Bicska Maxija mintha kissé hűvösre sikeredett volna. Nemcsak választékos eleganciájával, hanem játékával is elkülönült a többiektől. A fintoraiból a kevesebb is elég lett volna. Pécsi Ildikó énekelni is, játszani is tud. De ezen az estén nem talált magára. Mintha lelkének másik fele máshol járt volna és Kocsma Jenny csak a szerep- osztás jóvoltából lépett volna színre. Tetszett az, ahogyan a rendező, Petrik József ’’kézben tartotta” az egész társulatot. A népes szereplőgárda nagyon fegyelmezetten, azonos színvonalon, jó stílusban formálta az előadás hangulatát. A zenekar most is túlságosan harsogott. Pedig a slágerszámoknál bebizonyították, hogy nemcsak tüdejük, hanem szívük is van a zenéléshez. A díszlet úgy volt sivár, ahogy volt. De praktikus célt szolgált. A záró taps megérdemelt közönségsikerről tanúskodott. G. Molnár Ferenc Anna Margit hetvenöt éve Királynőm, Gizi című képe a Magyar Nemzeti Galériában (Fotó: MTl- Press) Karácsonyi muzsika a HMO-ban Hóra soliemnis A Musica Aulica — régizene- együttes — és a Movendo Kamarakórus közösen adott zenés irodalmi műsort a Helyőrségi Művelődési Otthonban szerdán este, Karácsonyi muzsika címmel. Hóra soliemnis — ünnepi óra — mondjuk — nyugtázzuk utólag, amikor a középkori motettát, Lodovico Viadana O dulcissima Maria című művét, az 1500-es évekből származó Laudá-t, a dicsérő éneket, annak áhítatát igyekszünk követni — felfogni; netán a Futaki Graduáléból származó Introitust, Notker Bal- bulus Karácsonyi sequentiáját dúdolnánk, vagy a XI1-XI11. századból származó francia dallal vinnénk jámbor, ünnepi táncba a lelkünket. De elhangzott itt még Juhász Gyula Betlehemes éneke, Szent Pál első leveléből egy részlet a korintusbéliekhez, de M. Praetórius tánca a XVII. századból, Rauch (1592-1656) egy szerzeménye is a Musikalisches Stammbüchleinből, amelyet 1627 után másodjára 1983- ban újból kiadtak Budapesten. Hóra soliemnis — ünnepi óra — írom le újra. De ez a jelző, ez a ’’soliemnis” második értelme szerint évenként visszatérőt is jelenthet. Én most ebben az értelemben használom. Mert így, karácsony táján, minden évben és minden jobb érzésű emberben ünnepi áhítat születik meg arra a régtől hangzó gondolatra, hogy megszületett nekünk a békesség királya, az "Ég és a Föld ura”, ahogyan az énekek ismétlik. És mert az emberi lélek és elme fogékony a végletekre, el is játszik a szélső határokkal; látjuk is, amint az istálló jászolában, tehetetlen gyermekként létezik a Mindenség Mozgatója. És halljuk az angyali és pásztori éneket. Sejtjük, mekkora titkokat és ajándékokat hordoznak itt a három királyok. És kívánjuk, hogy mindezek a megénekelt-megze- nésített pillanatok ne halványuljanak el soha, kapjanak újabb csillogást, mert szeretnénk remélni: az ember, az Ember végül is belátja, hogy a béke és a szeretet mindent mindennel összeköthet. Felújítja, megalapozhatja újból azt a testvériséget, amely mintha kiveszett volna az emberekből. Nem az emberek közül szökött meg az összhang, hanem az emberekből kioldalgott, vagy inkább kiköltözött — a szeretet. Amiről nem erőtlenedő fénnyel, melegséggel szól Pál apostol. S ha már ezt az évente ismétlődő kicsinyke, alig-órás ünnepi emlékműsort, hangulatos alkalmat most megtoldottuk egy alig hallható elmélkedéssel, azért is van, mert örömünkben újabb és újabb egri előadók kerülnek eli- bénk. A Musica Aulica nemrég alakult, s nem először bizonyította, hogy a régi századok hangszeres zenéjét ébresztgetik az egri közönség számára. A Movendo sincs egyéves, s a lelkes gárda Szabóné Foss Márta vezetésével igényes repertoárt épít ki magának. Kakukné Molnár Klárát eddig zenei tájékozottsága miatt emlegettük, most énekesként kellemes meglepetést okozva mutatkozott be. Várjuk a folytatást! Aminthogy a két előadó- művész, Kakuk Jenő és Patkós Attila is kiinduló pontjai, szervezői lehetnének egy újabb egri irodalmi színpadnak, amely régóta hiányzik. Hóra soliemnis! — Minél gyakrabban elkelne ilyen elmélkedésre buzdító óra! Azért is, hogy érzelmekben, szeretetben erősödjünk, mert többször erőtlen a lélek manapság a kelleténél. Farkas András „Az emberek nem akarnak gondolkodni. Én gondolkodni és emlékezni akarok.” Ötvenhárom éve fest. A festőiskolában Vaszary János növendéke volt. De amit tanult, azt elsősorban önmagától tanulta. Életét a kemény évtizedek faragták érdesre. ”En nem leszek a szürkék hegedűse” — mart belé ez az Ady-idézet még fiatalon, s a legkövetkezetesebben élt ennek szellemében a legkegyetlenebb időkben is. Az igazi művész soha nem alkuszik. Sorsa ezért alakult máshogyan, mint kortársaié. Tizenhat évesen találkozott Ámos Imrével. Egymásra leltek, társak voltak sorsban, művészetben, áldozatvállalásban is. Hűek a halálig, mely Ámos Imre számára fájdalmasan korán, harminchét évesen következett be. Mártír volt, ahogy Radnóti is, a kor mártúja. Fájdalmasan szép alkotósorsot szakított félbe s tett örökkévalóvá a halál. Ámos Imre és Anna Margit tehetségére korán felfigyeltek. Első jelentősebb bemutatkozásuk 1936-ban az Ernst Múzeumban volt. A szakmai elismertség nem jelentette a könnyebb életet. Menzán ettek, ahol tizenöt fillér volt az ebéd. S hogy fönn tudják tartani magukat, kendőket, porcelánkulacsokat festettek. Hátrányos megkülönböztetés folytán a szűkös albérletekben megismerhették a kiszolgáltatottságot, a nyomort. Aztán Párizs következik. ’’Különben is elég határozottan látom utamat én is, Margit is. Inkább az ottani fiatalok törekvéseire vagyunk kíváncsiak, hogy összevethessük a mi céljainkat az övékével” — úja Ámos naplójában. 1937-ben kijutnak Chagall- hoz is, aki mindkettőjüket nagyon tehetségesnek tartja, és arra biztatja, hogy éljenek Párizsban. Ök mégis hazajönnek, az itthoni életet választják, pedig akkor már előrevetítik árnyékukat a legsötétebb esztendők. Pesti lakás híján Szentendrére költöznek. Itt nemcsak sorstársakat, barátokat is lelnek. Margit keveset fest, mert övé a háztartás gondja is — olvashatjuk Ámos naplójában. Ezek az évek mégis az alkotás évei mindkettejük számára. Ámos még a munkatáborokban is rajzol, ír. Gettó, gettóélet, és a hadiüzemben annak ígérete a fehérneművarrás közben, hogy elmarad a haláltáborba hurcoltatás. Anna Margit megmenekül. Bujkál. Háború után az Európai Iskola nevével fémjelzett csoportosulásban megleli önmagát. Ez az alkotóművész-közösség szabad lehetőséget adott. De nem hoztak könnyebbséget az évek. 1948-ban megszüntették az Európai Iskolát, és Anna Margit húszévi hallgatásra kényszerült. Nem kap kiállítási lehetőséget, hiszen alkotásai távol állnak a kor favorizált és egyetlen irányzatától, a szoc-reáltól. ő nem a szürkék hegekűse. Ha családja fenntartásáért napi tizenkét órákat kerámiaműhelyben dolgozik is, vasárnaponként fest, a szű, sötét szobában, a művészellátóban pár forintért vett vászonvégeket a festőláda háttámlájára szögezve. Háromévenként kiállítási kérelmeket ír a hatalmasságokhoz. Mindig visszautasítják. A kerámiaműhely és a megerőltetés pusztítja tüdejét, operációk sora, de ő nem adja fél. Fest és kérvényez. 1968-ban az Ernst Múzeumban jut — húsz év után — végre nyilvánossághoz. A siker azonban nem jelenti a hivatalos elismerést, megbecsülést. De már dolgozhat, de már kiállít. Képeit láthatják 1970-ben a Helikon Galériában, 1974-ben a Szentendrei Művésztelepi Galériában, 1978-ban a Műcsarnokban, 1983-ban a Magyar Nemzeti Galériáan, és 1984-ben megnyitja Ámos Imrével közös gyűjteményes kiállításukat Szentendrén. Párizsi kiállításán kívül is megbecsült művész Európában. Csak még itthon nem tudunk mit kezdeni vele. Szakközépiskolás tankönyvben szerepel ugyan egy képe, A vörös rébék, de túl furcsa, túl különös. Mert nem szertünk szembenézni önmagunkkal. Nemigen szeretjük azt sem, ha szemünkbe mondják az igazat: csak az együgyű vigyorog telt mosollyal szelíden arcunkba, a tudós, a bölcs hátat fordít, kalapja szegélyét és köpönyegét mutatva. Az Énekek éneke szerelmespáija nagyon szomorú, hiába szorítják kétség- beesetten egymás kezét. Jerikó falain kívül járkálnak körbe a harsonások, és nem kapnak be- bocsáttatást. Az Európai Iskola nagy nemzedékéből már csak egyedül ő maradt nekünk, a világok örökös újulásában-reformjában, soha elé nem évülőn. Anna Margit hetvenöt éves. Köszönjük, hogy helyettünk is ki meri mondani, milyenek vagyunk, és milyen az életünk. J.Á. Naivitás? Latinovits Zoltán, Hu- I I szarik Zoltán, Kondor Béla, { * B. Nagy László, Szilágyi 'í i Domokos. Bizonyára sokan | | tudják róluk, hogy nekik i i ítélték — kevesek között — a j v Magyar Művészetért díjat. - í Ők már nem vehették át, hi- $ ’ szén évek óta halottak. E I ‘ posztumusz díj is jelzi: más- » féle értékorientációk hatá- ! í rozzák meg az egyének és a 1 * különböző közösségek ma- i \ gatartását, mint akár egy- f •I két esztendővel ezelőtt. Őket nem úgy kezelték életükben, ahogy megérde- / melték volna. Latinovitsot \ — ki ne tudná? — majdhogynemmegsemmisítették ; középszerű, de rendkívül nagy hatalmú színházi emberkék. Azt akarták elhitetni róla, hogy tehetségtelen. No, és itt van Kondor Béla... Nemzetközi sikerek jelezték zsenialitását, ugyanakkor hazánkban a hivatalos művelődéspolitika nem tette lehetővé, hogy kortársainak művészetre fogékony rétege kimerítően megismerhesse alkotásait. De Huszárik, B. Nagy László és az erdélyi * Szilágyi Domokos sem kap- ; ta meg életében, amit meg- - érdemelt volna. Idő kellett hozzá, hogy ■ megtanuljuk értékelni mun- í kásságukat... Az említettek nemcsak abban közösek, hogy a hivatalos művészetpolitika rangon alul kezelte őket, hanem abban is, hogy nem a szokványos módon élték meg a pártosságot, az elkötelezett- ' séget. Nem a művészetre erőszakolt sztereotípiákkal dolgoztak. Azt adták, amire küldetésük sarkallta őket. Nem voltak hajlandók le- paktálni azokkal, akik úgymond, a hivatalos kultúrpolitika kiszolgálását kérték tőlük. Aztán a hivatalos kultúrpolitika akkori sztárolt, ’’nagy egyéniségei” mára könnyűnek találtattak. . Azok viszont, akik tehetségükben bízva járták saját útjukat, íme, egyre inkább műveltségünk szerves részeivé válnak. Ráadásul elismerik őket — megérdemel- S I ten. Jellemek voltak. Pedig ‘ mennyivel könnyebb lett volna, ha pénzre váltják tehetségüket. Ha beállnak 5 azok közé, akik kicsinye- i sekké, anyagiasokká váltak. ; Akik mindennél fontosabb- " jj nak tartották karrierjüket, í ;> mint a művészet szolgálatát. ' Persze, azért ne feledjük: í nem mindenki ujjong ma az ; í említett egyéniségek rehabi- | | litálásán. A sztálini-zsdanovi emlő- jj kön nevelkedők (akik még | mindig szép számmal van- f ; nak — sajnos) áz ilyen meg- - > nyilvánulások mögött alig- s , hanem a szakadék szélén j ; táncoló kapitalizmus besu- jj ; gárzását vélik felfedezni, i | Ok voltak azok is, akik — | * mivel nem fért bele Kondo- ; ■ rék világa a szocialista reá- S 3 lizmus címszó alatt nyilván- I s tartott kategóriába — csak | i lassan, csöpögtetve tették j .1 közzé alkotásaikat. Nem váltották aprópénz- I ; re tehetségüket, pedig tud- | » ták, hogy életükben kevés ) | elismerés juthat nekik. Nem s | is gondolták, hogy egyszer I I ők lesznek a már említett díj | I birtokosai. Ezt az elismerést j I vehette át Mészöly Miklós I 1 is, aki szerencsére megér- [ \ hette a rehabilitálását. O fo- ! I galmazott így:’’Mindig von- I I zott, hogy igyekezzem a kö- 1 I rön belül kívül maradni, az- { I zal a naivitással, hogy így J I következetesebben marad- I I hatok elkötelezett az em- ] I berrel szemben, akármilyen I I arculatát mutatja. Nem kifi- I ■ zetődő naivság, de újra se [ I csinálnám másképp.” Amikor így beszél, el- I [ hunyt társai nevében is szól, I I akik szintén az emberrel | I szemben igyekeztek követ- I I kezetesebben elkötelezettek | I maradni... Homa János *:
