Népújság, 1988. december (39. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-19 / 301. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. december 19., hétfő Egri premier: Schiller Haramiákja Az irodalmárok többségének ellentmondásos a véleménye Schiller első, huszonkét évesen irt darabjáról. Sokan azt tartják róla, hogy nehézkes, cselekménye erőszakolt, hihetetlen fordulatokat tartalmaz, bár elismerik sodró erejét is. A dráma olvasása közben valóban olyan benyomásaink támadnak, hogy a szerző nemigen törődik a logikával, sokkal fontosabb számára a főhős belső világa. Az egri bemutató, Valló Péter rendezésében azt igyekszik megmutatni, ami értékes a műben. Ezért azokra a folyamatokra koncentrál, amelyek a lélek mélyében mennek végbe. „Azokra a folyamatokra koncentrál, melyek a lélek mélyében mennek végbe...” (M. Horváth József és Csendes László) A szabadság eszméinek megszállottjai (Középen: Sziki Károly) (Fotó: Koncz János) Már a díszlet is arra figyelmeztet, hogy mennyire sallangmentesen fogalmaz a Gárdonyi Géza Színház társulata. A vadromantikus sztorihoz a felszínes logika szerint naturális vagy reális külsőségek illenének: az erdő lát- szódjon festői módon rengetegnek, a vár legyen olyan, amelyben gyermekek képeskönyvében mondjuk Csipkerózsika lakik, és így tovább. Ezzel ellentétben itt a környezet leegyszerűsített: nyers színű vásznak tagolják a teret, elvont közeget teremtve a játékhoz. A színpad előterében derékba tört fa, amely egyszerre szimbolizálja a történet lényegét, s a folytonosságot: Valló előző egri produkciójában, a Figaro házasságában még épen állt, magasba ívelt a törzse. Ez is arra mutat, hogy rendezői színház ez a javából: a színreállító gondolati folyamataitól, s természetesen a ráható külvilágtól függ, hogy mit álmodik a műbe. Más eszköz is figyelmeztet bennünket arra, hogy itt hatványozottan a belső történések fontosak. A legjelentősebb monológokat szinte kilépve egy másik térbe, hang- és fényhatásokkal erősítve mondják el a szereplők. Természetesen Moor Károly, a főhős kapja a legnagyobb figyelmet, mert az ő szerepe a legkidolgozottabb, legerőteljesebb. Ezért még az eredetileg nagy súlynál is nehezebb teher nehezedik Sziki Károly vállára, aki mindent meg is tesz, hogy lélektanilag egységet alakítson ki a darabban. Nem külsődleges gesztusokkal, hanem sugárzásával kívánja elérni azt, hogy a néző elfeledkezzék a mű ellentmondásairól. Mert ha kukacos- kodunk, valóban nehezen fogadhatjuk el, hogy például szerelmese, Amália miért nem ismeri fel álruhában, de mindez egy másfajta igazság szempontjából lényegtelen. Schiller szereplői egy gondolati kísérlet alanyai, amelyben egyedül Károly személyisége életteli. Az első jelenetben megismerjük benne a rajongót, a szabadság eszményének megszállottját. S akkor jön a körülményesen előkészített, könnyen átlátható cselvetés, amely ürügyül szolgálhat számára a társadalommal való szakításra. Jellemvonásai akkor bontakoznak ki, amikor cselekvésben mutatkozhatnak meg energiái. Sziki ilyenkor van elemében, kihasználja a szövegkínálta lehetőséget. S itt bukkanhatunk rá Schiller modernségére: nagy pontossággal ábrázolja egy terrorista lelkét, ellentmondásait. Az 1700as évek végén még haramiavezérnek hívták az ilyen alakot, de a XX. század második felének városi gerillái sem gondolkozhatnak másként. Nagyon érzékletes az elemzés, melyben föltárulnak a mozgatórugók. A szabadságvágy és az elvont erkölcsi- ség találkozik egy mikroközösség vonzásával, s az egyéni sérelmekkel, hogy aztán átalakuljon az igazságtevő hős mítoszává. Szemünk előtt válik megszállott „terroristává” a hős, hogy aztán sorra dőljenek meg hitének tartóoszlopai. Azzal, hogy a cselekményt a lélek belsejébe helyezi vissza a rendező — a szerző hajlamai, világképe szerint — elfogadhatóvá válik a közönség számára egy csomó értelmetlen elem. Hiszen minden azt szolgálja, hogy a főhős végighaladjon az útján, ezért vegytiszta is lehet a többi jellem. Ellenlábasa, testvére Ferenc, akit Epres Attila formáz meg, végletesen gonosz. Hiányzik belőle már minden emberi: megszállottja a hatalomnak és a gazdagságnak. Epres némi kölykös pökhendiséget csempész ebbe a figurába, amely érthetővé teszi a mérhetetlen erkölcsi fertőt. Csak az álomjelenetben válik — minden iróniája ellenére — ellentmondásossá és különössé viselkedése. Addig ízig-vérig XX. századi akarnok, afféle nagy manipulátor, itt viszont kibújik belőle XVIII. századi énje. Egyébként is a szokatlanul hosszú — négyórás — előadás utolsó harmada a Valló-féle értelmezésbe egyébként is kevésbé fér bele. Túl racionális, logikusa megközelítési módja ahhoz, hogy az igazán „Sturm und Drang”-os, vadromantikus vonások beleilleszkedjenek. Talán a befejezés jó stílusérzéke, amely- lyel a rendező eget-földet össze- szakaszt, állítja vissza némileg a megbomlott szerkezetet. Elég hálátlan a legtöbb szereplő dolga. A nagy belső tusák- hoz inkább csak asszisztálnak: nem sok lehetősége van Csendes Lászlónak apaként, vagy Pas- qualetti Ilonának, Amáliaként. A kérdés az, hogy mennyire tudják saját egyéniségükkel, vonásaikkal egyéníteni a vázlatokat. Ez Pasqualetti Ilona esetében sikerül kevésbé: hangjával, belső tartásával nem képes életet lehelni az „agyagbábba”, amellyé Schiller az általa akkor még kevéssé ismert női nem képviselőjét tette. A grófi palota többi lakója sincs könnyebb helyzetben. Megyeri Zoltán vergődik ellentmondásos szerepében: épp olyan megmagyarázhatatlan vak gyűlölete, mint későbbi megvilágosodása. M. Horváth József sem tud igazából mit kezdeni az inas figurájával, inkább csak a szélsőségektől óvakodik, hogy rossz érzést ne keltsen a nézőben. Szatmári György sem legjobb formáját mutatja Moser plébános „bőrében”. Sokkal valószerűbb környezet a haramiáké: annak idején a darab diadalútját épp az ő nyersebb, civilizálatlanabb világuk ábrázolása indította el. A rendező ráadásul zenei effektusokkal is hangsúlyozza jelenlétüket, s egyébként is kidolgozott, világos kapcsolatrendszer fűzi őket egybe. Erőteljes alakítás Bregyán Péter Spiegelbergje, szinte sajnáljuk, hogy váratlanul a szerző „elteszi láb alól”, nem viszi végig ő és Károly konfliktusát. Hasonlóan üde színfoltot jelent Gáspár Tibor, Blaskó Balázs, Tunyogi Péter, Várhelyi Dénes, Mikula Sándor, Kocsis György, és Czvetkó Sán- dor játéka. Nem könnyű szórakozást ígér az egri Haramiák. Olyan aktuális problémákat feszeget, amelyek mindnyájunkat foglalkoztatnak. Amikor ellentmondásba kerül az egyéni és a társadalmi erkölcs, s nincs remény arra, hogy valamilyen megoldás szülessen, akkor szinte szükségszerűen az értelmetlen erőszak következik. Valló Péter metsző logikával vezet bennünket ezen a gondolati úton, egy huszonéves, rajongó színpadi szerző látomását történelmi tapasztalattal ötvözve. Nem ellentmondásmentes ez tíz előadás, mert ez a két világ nem találkozhat harmonikusan. Hol ez, hol az diadalmaskodik: így kialakítva egy harmadik egységet, amely hol megborzongat, hol pedig mosolyra ingerel. Mindenesetre egyrészt a magyar színházban szokatlanul nagy ívek futnak össze, másrészt pedig monodramatikusan leszűkített a reflektorfény. Egy olyan produkció ez, amelyet meg kell nézni, nem elég beszélni, gondolkodni, ítélkezni róla. Kiköveteli a részvételt, a figyelmet magának a kristálytiszta logika és a szenvedélyes romantika különös kettősségével. Gábor László Még csak! Elbicegek a Főhivatalba, mondom a főhivatalnoknak, hogy a közértben bokán lettem rúgva. Mondja, hogy nagyon sajnálja. Mondom, hogy én még jobban sajnálom. De nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy én igazságtalanul és jogtalanul lettem bokán rúgva. Ugyanis tiltakoztam, amikor az a nagy marha mélák elém tolakodott a felvágottas pultnál, elvégre ma már senkinek sem lehetnek előjogai. Erre jött a bokán rúgás. — Sajnos — mondja a főhivatalnok —, sok embernek gőze sincs minden állampolgár pult előtti egyenlőségéről. Az az igazság, hogy még csak tanuljuk a demokráciát. Zúgó fejjel nyitok be a Főintézőségbe, mondom a főintézőnek, hogy alig hallok a bal fülemre. Mondja, hogy nagyon sajnálja. Mondom, hogy önhibámon kívül hallok nagyot a bal fülemre. Ugyanis a házunk mellett van egy bár. Ott éjszakáról éjszakára néhány ember olyan hangosan ricsajozik, hogy néhány száz lakó nemcsak aludni nem tud, hanem lassacskán bele is süketül. Nekem a bal fülem esik az ablak felé, azért van, hogy arra a fülemre már alig hallok. — Szomorú dolog ez — állapítja meg a főintéző. — Háttérbe szorulnak a többség érdekei. Pár ember vigalma miatt odalesz ezrek nyugalma. De hát nem tehetünk ellene semmit, mert az a zord igazság, hogy még csak tanuljuk a demokráciát. Szorosan a fal mentén, tapogatódzva jutok el a Főirodába, mondom a főirodistának, hogy bevertem a szemem. Mondja, hogy minden részvéte az enyém. Mondom, hogy nem véletlenül vertem be a szemem. Az utcában, amelyen munkába menet közlekedem, a járda közepére telepítettek egy böhöm tűzcsapot. Ahelyett, hogy a túloldalon, a kiskert szélén helyezték volna el. Kismamák nem tudják eltolni mellette a babakocsit, az olyan szórakozott járókelők, mint én, hasra esnek rajta. Hogyan szabad ilyen lelkiismeretlen módon eljárni? — Fájdalmas szituáció — szögezi le a főirodista. — Egyes vállalatok hatóságnak képzelik magukat, szívesen törnek borsot a kisemberek orra alá. Azért teszik, mert sejtelmük sincs arról, hogy ők vannak értünk, és nem mi őérettük. Azért viselkednek így, mert még csak tanuljuk a demokráciát. — Mindenütt ezt hallom — bólintok bánatosan. .— Miközben mindenki még csak tanulja nálunk a demokráciát, én félig megsántulok, megsüketü- lök, megvakulok. Tessék mondani, meddig tart ez az országos tanfolyam? Mikorra tanuljuk meg legalább elégségesre a demokráciát? Megvonja a vállát. — Ki tudja? Azt beszélik, hogy még a tanrend sincs elfogadva. Kürti András A Filharmónia egri bérletében Művészek a Baltikumból A Filharmónia bérleti hangversenyén kedden este a Gárdonyi Géza Színházban a Lett Állami Kamarazenekar adott műsort: a Moszkvai Vonósok helyett érkeztek és egészen más számokkal, mint amit azok hirdettek. A lett zenekar — egyébként is beszédtéma manapság a Baltikum — kíváncsivá tette az egri közönséget is. Mi az, ami bennük a mai európai zenéből visszhangos, hogyan használják fel az orosz zenei hagyományokat, s mi az, amiben számunkra valami újat, érdekeset nyújthatnak? Ezek a kérdések mindig is felvetődnek, de a váratlan találkozás fokozta a várakozást. Ez a kamaraegyüttes érezhetően a XVII-XVIII. század, a barokk zenei korszakra alapozza szellemi építkezését. Nemcsak azért mondjuk ezt, mert A. Scarlatti f-moll concerto grossojával nyitották műsorukat, Régeitől és Bach korálelőjáték átiratát elevenítették fel, hanem azért is, mert a közönség tapsainak visszaköszö- nésére két Pergolese-műből is játszottak részleteket. S mire ez a kétórás zenélés a végéhez közeledett, a kezdeti keményebb hangzás lágy- gyá változott, olyan hajlékonnyá- bensőségessé, ahogyan csak az ihletett pillanatokban élvezik a játékot maguk a művészek is. Tovi Livsic, az együttes művészeti vezetője a huszonhat évet élt, zseniális Pergolese áradó dallamosságával fejezte be azt a nagy ívet, amit Sztravinszkij két alkotásával, a D-dúr concerto-val és az Apollon Musagete-vel indított. Sztravinszkij, a világvándor és világpolgár Igor, több, mint harminc évig alkotott neoklasszikus periódusában, kb. 1920-tól 1950- ig. Ezt az érdeklődési szférát is egy Pergolese-adaptáció indította el nála, hogy aztán hosszú évtizedeken át ne tudjon betelni mindazzal, amit az itáliai zeneszerzők, no meg Bach felfedeztek a világ számára: a feszes harmóniát, azt a mélységes bizodalmát a rend és az emberi értékek iránt, amiket ma szorongó lélekkel sóvárgunk visz- sza. A D-dúr concerto úgy fogj ■- mázzá meg a témát az ő XX. szá;. e di észjárása mentén, hogy mind;,, rezzenetéből kitetszik: bárhol vak. bármit csinál, eltéphetetlen szálak fűzik a klasszikus Európához, amit történetileg a XVII—XVIII. századra szoktunk korlátozni. Ebbe a klasszikus Európába beletartozik mindaz a hagyomány, amit az ókorból, a rómaiaktól, főként a görög mitológiából örököltünk. S ha Sztravinszkij Apollóról, a Múzsák Kedvencéről tíztételes zenei röppenetsorozatot szerkeszt, ez nemcsak azért van, mert életén vezérfonalként húzódik végig a táncos lábak által leírt jelrendszer és koreográfia, hanem azért is, mert otthon érzi magát a múzsák társaságában. Noha itt, ebben az Apollon Musagete-ben csak hárommal társalog, érezzük azt a mindenütt, mindig is otthonosan mozgó, jelen lévő nyugtalanságot, amely jókedvre-derűre hajtja a testet, a lelket, a hangban és mozgásban kifejezhető jelenva- lóságot. Mert miegyéb is a zene, mint jele a létnek, a tettnek, aminek örülni lehet. Ezt az örömszerző hatást fokozta a közönségben Mozart C-dúr (K. 415.) zongoraversenye is, amelyben Jevgenyij Ruskin működött közre. A fiatal zenész rokonszenves egyéniség, aki minden technikai nehézség nélkül, köny- nyedén terelte a futamokat a hangulatszerzés felé, érzelmi túlára- dás nélkül tartotta magát ahhoz a fegyelemhez, ami a Bachtól örökölt hatásnak is betudható. A lettek a Baltikumból nagyon kellemes két órát szereztek az egrieknek. S ha a műsort, a zenekar stílusát fel lehet és kell fogni névjegynek is, úgy tűnik, ezen a kártyán az egységes, szellemileg oszthatatlan Európa írásjegyeit olvashattuk. Farkas András A Művészeti Alap díjai Kiosztották a közelmúltban a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja 1988. évi díjait a Vigadó Galériában. Az irodalmi díjat Simonyi Im- re költő, az írói dijat Németh Lajos művészettörténész, a zenei dijat Bárdos Kornél zenetörténész kapta. A kiállítási nívódij- ban hárman részesültek: Galambos Tamás festőművész, Somos Miklós festőművész és Kö- rösényi Tamás szobrászművész. Ugyancsak hárman kapták meg a művészetszervezői nívódíj at: Probstner János keramikusművész, Kernács Gabriella művészeti író és B. Farkas Tamás televíziós rendező. A művészeti írói nívódijat Fitz Péter művészettörténész, a Péterfi-plakettet pedig Breuer János zenetudós kapta. Ó, azok a cuki kalapok! A „Maroknyi cseresznye” és a „Zöldséges kert” (jobbra) fantázianévre keresztelt exkluzív kalapokat mutatják be a londoni manökenek a Kangol divatház 1989 tavaszi—nyári kollekciójának bemutatóján. Graham Smith tervei alapján készült kalapok ára: 280 és 360 fontsterling. (Az utóbbi a „Zöldséges kert” ára). (MTI - Telefotó)
