Népújság, 1988. december (39. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-17 / 300. szám
8. MŰVÉSZET — KÖZMŰVELŐDÉS V NÉPÚJSÁG, 1988. december 17., szombat Juhász Gyula Anna örök Az évek jöttek, mentek, elmaradtál emlékeimből lassan, elfakult arcképed a szivemben, elmosódott a vállaidnak ive, elsuhant a hangod és én nem mentem utánad az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, ma már nem reszketek tekintetedre, ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, hogy ifjúság bolondság, ó de mégis ne hidd szívem, hogy ez hiába volt és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsűszott nyakkendőmben és elvétett szavamban és minden eltévesztett köszönésben és minden összetépett levelemben és egész elhibázott életemben élsz és uralkodói örökkön, Amen. Nadányi Zoltán Te már A kezedet már nem adod, a szádat nem adod és a ruhámon nem hagyod az édes illatod. Álomban is, jaj, mindig oly hideg vagy, csupa fagy. Már elhagytál álmomban is, Te már sehol se vagy. És egy sírdomb, egy hamvveder, még annyi se maradt. Te már sehol se vagy, se föld színén, se föld alatt. Csak nézek és találgatom, hol az én kedvesem. Álomban, ébren egyre csak keresem, keresem. sehol se vagy Mert megvan ő, tudom, tudom, csak elmaradt, de hol? És addig, addig keresem, én se vagyok sehol. Valahol együtt járhatunk, talán egy régi nyár kanyargó, kedves útjain, a régi, régi pár. A hídon túl kis gyalogút, kökény bokrok szegik, ott mennek ők! Hogy szeretik egymást! Be jó nekik! Szabó Lőrinc Még egyszer Piros kis húsbarlang a szád, nézlek és nézel, elakad a szívem s érzem: már nem én akarom akaratomat. Piros, vérpiros remegés tested a fehér bőr alatt, idegen húsod rokoni hangon szólítja húsomat. Ha mi szólnánk, részegen is azt mondanánk, hogy nem szabad. Két néma tolmács dönti el, hogy ki vagyok és hogy ki vagy. A két néma örült beszél, egyik érti a másikat, és merülünk, és elborít egy rettenetes pillanat. József Attila Judit Fosztja az ősz a fákat, hűvösödik már, be kell gyújtani. Lecipeled a kályhát, egyedül hozod, mint a hajdani hidegek idejében, még mikor, kedves, nem öleltelek, mikor nem civakodtam s nem éreztem, hogy nem vagyok veled. Némább a hosszabb éjjel, nagyobb a világ s félelmetesebb. Ha varrsz, se varrhatod meg közös takarónk, ha már szétesett. Hideg csillagok égnek tar fák ága közt. Merengsz még? Aludj: Egyedül alszom én is. Húzódzkodj össze s rám ne haragudj! Molnár Imre Pályatársak Mennyi talentum, mennyi elme, mennyi hűlt máglya, mennyi pernye, mennyi nagy eszme krumpli-verme — s egy sincs ki merne. Mennyi giliszta, mennyi féreg, mennyi szakadt szív, mennyi kéreg, mennyi szelíd szó: mennyi méreg — alját nem éred. Mennyi titán, és mennyi dúvad, mennyi mosolytól-olvadó fagy, s mennyi mosoly, mely föl nem olvad — nem tudni, hol vagy. Tarjáni Imre Ha nem leszek Ha nem leszek megsiratja egy csillag, sok el nem mondott énekemet Ha nem leszek nem szöknek el szavak titkaimat kifecsegni Ha nem leszek az idő rámborul én már nem hiszek más bolygót síromul Magánügyben Nem hittem volna pénz a fontos hordozhatsz bármilyen kölöncöt eszmét hivatást reményt nincs helyed itt ne véld szerelmeidet elszerették tavasszal visszatérő fecskék legyen méregpohár vagy vonat magam választom meg halálomat még napfény van és csillagok nem bánom már hogy meghalok ■OBHi Jeszenyin Bokraink közt Burns Ha mennél hideg szélben Bokraink közt már az ősz barangol, kóró lett a fényes laboda. Zizegő szép zabkéve-hajadról nem álmodom többé már soha. Arcod haván bogyók bíbor vére — szép voltál, te kedves, illanó! Szelíd, mint az alkony puha fénye, s fehéren sugárzó, mint a hó. Szemed magvai kihulltak régen, neved, a törékeny, messzeszállt. Gyűrött sálam őrzi már csak híven fehér kezed hársméz-illatát. Amikor a háztetőn a hajnal macskamódra, lustán lépeget, emlegetnek tűnődő szavakkal vízimanók, dúdoló szelek. Kéklő esték azt suttogják rólad: álom voltál, elhaló zene. De tudom — aki formálta vállad, fénylő titkoknak volt mestere. Bokraink közt már az ősz barangol, kóró lett a fényes laboda, Zizegő, szép zabkéve-hajadról nem álmodom többé már soha. (Rab Zsuzsa) Serfőző Simon Távolodnak A fölbiztatott igények nekilendülve húznak fölfelé, kanyarítják az irányt a magasba. Utánuk csak a lemondások sóhaja száll, s vadkapor: útszéli radar fordul. S szemgolyók: dinnyék, tökök gúvadnak ki, hisz már nyomukat is alig látni. Lehetőségeinktől messze, rég az elérhetetlenségben, azon is túl szárnyalnak, távolodnak egyre. Ha mennél hideg szélben a réten át, a réten át, rád adnám kockás takaróm, öleljen át, öleljen át! S ha körülzúgna sors-vihar rémségesen, rémségesen: szívemben volna házad, oszd meg velem, oszd meg velem! Volna köröttem zord vadon, sötét, veszett, sötét, veszett: mennyország volna nékem az együtt veled, együtt veled! S ha volnék minden föld ura az ég alatt, az ég alatt: koronám legszebb ékköve volnál magad, volnál magad! (Weöres Sándor) Paul Verlaine Érzelmes párbeszéd A vén parkban didereg a magány, s két árnyék suhan át az éjszakán. Ajkuk puha, szemükben semmi élet, alig érteni, halkan mit beszélnek. A vén parkban didereg a magány, s múltat idéz két boldogtalan árny. — Arcom álmodban ma is megjelen? Feldobog szíved a nevemre? — Nem. — Ó, szép napok! Milyen forró s igaz volt csókunk és gyönyörünk! — Lehet, hogy az volt. — És kék az ég s a remény végtelen. — A reménv eltűnt, esünk fénytelen. — Gondolsz régi mámorunkra, szerelmem? Riadt bokrok közt jártak, két kísértet, — Mi köze hozzá? Minek érdekeljen? és csak az éj hallotta, mit beszéltek. (Szabó Lőrinc)
