Népújság, 1988. november (39. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-10 / 268. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. november 10., csütörtök Tizennégy éve a főiskolai katedrán „Hogy hasznosítható ismereteket adjunk.. „ Szállj gondolat arany ló szarnyakon.. Tény, hogy az utóbbi években lényegesen többet beszélünk a honi gazdasági életről, mint korábban. Talán éppen ennek alapján állítják egyesek, hogy manapság a fiatalabb generáció is nagyobb érdeklődést mutat e kérdések iránt, mint tette azt annak előtte. Vajon valóban így igaz? Erről, valamint életéről és hivatásáról beszélgettünk dr. Kádek Istvánnal, az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola marxizmus—leninizmus tanszékének adjunktusával. — Nos — mondja —, balassagyarmati vagyok, ott végeztem az általános, illetve a középiskolát is. Utóbb a fővárosban folytattam a tanulmányaimat, mégpedig a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen, ahol tanárszakos voltam. Hogy miért éppen ez? Apró gyerekkorom óta úgy képzeltem, hogy majdan tanítani fogok. Szüléimén kívül — édesanyám ugyanis a postán dolgozott, édesapám, aki már nem él, agronómus volt — az egész rokonságban mindenki pedagógus. Nővéremet is ez vonzotta, igaz, őt édesapánk halála megakadályozta abban, hogy nappalin tanuljon, ám később levelezőn diplomát szerzett. Jelenleg a szülővárosom TIT szervezetének a vezetője. — S ön miért pont a közgazdasági egyetemet választotta? — Harmadikos gimnazista voltam, amikor iskolánkban indult egy tanfolyam — az a FEB elődje volt —, amelyet a „Közgáz”-osok csináltak, s annak ellenére, hogy nem voltam munkásszármazású — ez akkoriban még számított —, a matematikatanárom mégis beírta a nevemet a jelentkezési lapra. Főként azért, mert a tárgyából jó voltam, meg a történelmet is szerettem, s ez a párosítás más egyetemen nemigen jöhetett volna össze. Az érettségit követően a felvételi vizsgám is sikerült, bár először nem voltam valami boldog, mert arról értesítettek, hogy Pécsett, a kihelyezett tagozaton kell elkezdenem az ismeretek gyarapítását. De csupán két napot töltöttem Baranyában, mert a rektor helyt adott azon kérésemnek, hogy Budapesten tanulhassak. Az első év afféle általános alapképzés volt, s ennek utána szakosodtunk, amelynek eredményeként később lehetőségem nyílt elmélyedni a politikai gazdaságtan rejtelmeiben. — Mit jelentettek az életében ezek az esztendők? — A „Közgáz” akkor is kiváló intézmény volt, az ottani légkör pedig demokratikusabb, mint máshol. Értem ezalatt például azt is, hogy bármikor bármilyen problémánkkal felkereshettük bármelyik profesz- szort. Ráadásul remek egyéniségek okítottak bennünket, akiknek a kisujjában volt a marxista politikai gazdaságtan. Említhetném Bertóti Lászlót, avagy a görög Szamarasz Oresztesz Janiszt, akinek kommunista meggyőződése miatt kellett elhagynia hazáját. Ő olyan ember volt, akire fel lehetett nézni, s nem csupán a tudása miatt, hanem azért is, mert az elveiért bármilyen módon képes volt harcolni. — Ön az egyetem után rögtön Egerbe került? — Igen, azaz nem. A dolog úgy történt, hogy 1975. szeptember 1-jétől vagyok itt, ám a diplomámat csak 1976-ban vettem át. Ezt a nővéremnek köszönhetem, aki 1975 nyarán az egri főiskolán vizsgázott, s tudván, hogy nekem már csak egy évem van hátra az egyetemből, bekopogtatott a mostani tanszékem akkori vezetőjéhez, mondván, nem kellene-e ide a testvére politikai gazdaságtant tanítani. A válasz igenlő volt, sőt még azt is kikötötték, hogy azonnal kell jönnöm. Döntenem kellett. Úgy véltem, szakmai-elméleti téren már nem veszíthetek sokat, hiszen ötödéven már kizárólag tanítani kellett, így rábólintottam az ajánlatra. Kétezer forint lett a kezdő fizetésem. Egyébként ma sem tudom felfogni, hogy 22 évesen honnan vettem a bátorságot, hogy mindebbe belevágjak. — 5 hogyan summázná az itt eltöltött majd másfél évtizedet? — Ügy hiszem, a helyemen vagyok, tudok foglalkozni ezzel a korosztállyal, képes vagyok megbirkózni a feladatokkal. Ezért alapvetően jól érzem magam. Az pedig külön öröm, hogy itt nem csupán a tárgyamat, hanem a tanítást is tam'tom. S még az egri időszakhoz tartozik, hogy megnősültem. A feleségem középiskolai tanár, s van egy öt esztendős kisfiúnk is. — Amikor én végeztem a főiskolát, a politikai gazdaságtant sokan amolyan szükséges rossznak tekintették. Változott-e azóta a helyzet? — Ma is akadnak, akik közömbösek, s őket motiválni igen nehéz. A diákok nagyobbik hányadát azonban a növekvő érdeklődés jellemzi a gazdasági témák iránt. Ez néminemű veszélyt is jelent. Hogy miért? Nos, azért mert ha valamiről sokat beszélünk, olvasunk — említhetném a futballt —, még nem biztos, hogy értünk is hozzá. Sokan viszont ezt gondolják. A féligazságok, a félig megértett dolgok azért károsak, mert birtokosaik foggal-körömmel ragaszkodnak azokhoz. Itt kell megjegyeznem, hogy évek óta komoly feladatunk a marxizmus—leninizmus oktatásának megújítása. Lépés efelé az a terv, hogy az M-L alkotóelemein belül lennének kötelező, illetőleg választható tárgyak, attól függően, hogy később ki milyen pályára kerül. Mi is arra törekszünk, hogy olyan oktatási programot alakítsunk ki, amelynek révén hasznosítható, aktuális ismereteket kapnak a hallgatók. — Találkozik-e munkája során újraértelmezendő fogalmakkal? — Van egy sor fogalom, amit a szocializmus politikai gazdaságtanában ismét felfedezünk — ilyen a kötvény, részvény, váltó stb. —, bár ezek nem új dolgok. Igaz, a helyüket meg kell találni a szocialista piac- gazdaságban. Meggyőződésem az is, hogy nem kell mindenütt ideológiai vonatkozásokat keresni, hiszen a modern gazdaságnak ezernyi olyan eleme van, amely nem kötődik kizárólag valamelyik rendszerhez. De természetesen vannak újragondolandó témák is. Például nem vagyok biztos abban, hogy az összes következményét felismertük annak Százhetvenöt éve született Giuseppe Verdi a megállapításnak, miszerint a szocialista gazdaság is áru- és pénzviszonyokat alkalmazó gazdaság. — Persze, ma azért erről a gazdaságról árnyaltabb képet fest az elmélet, mint régebben. Vagy tévednék? — Nem, ez valóban így igaz. Azokkal viszont nem értek egyet, akik azt állítják, hogy a szocializmus politikai gazdaságtana elméleti szinten nem produkált semmit. Úgy vélem, e tudománynak — legalábbis, ha magát ennek tiszteli — a létező, a meglévő valósághű bemutatására kell törekednie. Ami az oktatást illeti... Az új felismerések mindig később szűrődnek át a tananyagba, így nehezebb a lépéstartás. Dilemmát okoz az is, hogy vajon mit adjak a hallgatóknak. A politikai gazdaságtannak nem lehet az a feladata, hogy a napi kérdésekre feleljen, hiszen elméleti alaptudomány, ugyanakkor a diákokat ezek az aktuális problémák érdeklik, s nekem ezt is figyelembe kell vennem. Egyrészt tehát el kell sajátíttatnom velük a kategóriákat, alapfogalmakat — épp azért, hogy ne az említett féligazságok maradjanak meg bennük —, másrészt pedig gazdaságpolitikai kérdéseikre is megalapozott válaszokat kell adnom. — Mennyire nehezíti vagy köny- nyíti meg mindezt a hallgatók előképzettsége? — Sajnos, ennek nívója folyamatosan csökken, méghozzá számottevően. A tapasztalat esztendőről esztendőre azt mutatja, hogy az idekerülök történelmi ismeretei egyre hiányosabbak, történelemszemléletük egyre több kívánnivalót hagy maga után. Mindezeket — ha lehet — itt kell pótoltatnunk, helyreraknunk. Mellesleg a mi módszereink is változnak, fejlődnek, korszerűsödnek. Hadd mondjak egy példát... Valamikor az alapfogalmakat úgy mutattuk be, hogy egy zárt gazdaságot feltételeztünk, vagyis eltekintettünk például a külkereskedelemtől. Rájöttünk azonban, hogy mindezt nem tehetjük, mert a világban oly nagy az egymásrautaltság, a kölcsönös függőség, hogy ennek figyelmen kívül hagyásával félrevezetnénk a hallgatókat. Most tehát már e felismerés szerint haladunk. — Végezetül arra lennék kíváncsi, mi az, amit ön szeretne adni a tanítványainak? — A cél az, hogy diákjaink katedraképes, jó tanárok legyenek. Legyenek érzékenyek a társadalmi problémák iránt, realisztikusan gondolkodjanak, s biztosan tájékozódjanak a napi információk özönében. Ezt akarom elérni, elősegíteni a magam eszközeivel... Sárhegyi István Verdi portréja (Fotó: MTI-Press) Tutto e finito! Állítólag ezek voltak a 80 éves Verdi szavai a Falstaff harmadik előadása után. És valóban! A Falstaffal minden megtörtént, „mindennek vége van.” Egy hatalmas életmű a csúcsra ért és lezárult. Jobban mondva beteljesedett. Mert Verdi nem megsemmisítette, hanem föléje emelkedett a hagyománynak, a zenés színházi hagyományoknak. Az ő munkássága nem tagadás, hanem kiteljesedés, betetőzése az évszázados nagy örökségnek. Klasszikus nagyságú, goethei formátumú alkotás. Ez a verdi-i klasszicizmus, vagy inkább teljesség nemcsak az életműben, de a személyes létben is fellelhető. Mert Verdi egyszerre paraszt (egy kis északolasz falu, Roncole szülötte) és szárnyaló zenei géniusz. Egyszerre birtokán csatározó „farmer”, aki legszívesebben egész nap földjeit járja, lovakról-ter- mésről vitatkozva, számadást csinálva — és drámai lángelme, aki a melódiát képes nagy operáiban egymást követő drámai jelenetekké építeni. S ha csupán két száraz életrajzi adatot egymás mellé illesztünk, itt is megdöbbentőek a végletek. Ez a két dátum: 1840 és 1842. Az első a Pünkösdi királyság című vígoperájának bukása (egyetlen vígoperája a Falstaffon kívül). A Scala falai közt eladdig (állítólag) ekkora méretű totális bukás nem volt! A Nabucco (1842-ben) premierje viszont frenetikus siker, s a Scala falai közt (ismét álh'tólag) ilyen mindent elsöprő ováció nem tombolt még, mint azon az estén. És mindehhez Verdi még csak huszonkilenc éves, de már megjárta a színházi élet teljes poklát és paradicsomát. így számára ezután nem sokat jelent már sem a siker, sem a bukás. A maga emberi-alkotói útját járta makacsul végig, s csak a zene és a színház törvényei előtt hajtott fejet. A világ pedig, születésének 175. évfordulóján — mint ahogy már életében is — ő előtte hajtja meg a fejét. Az előtt a művész előtt, akinek zenéje, dallamai felszínre varázsolják az emberben mélyen ott rejlő ősi kommunatív érzelmeket is. Nem véletlen hát, hogy korai operái, a Nabucco, a Lombar- dok, az Attila (melyek a risorgi- mento korszakában születtek) művészi-esztétikai értékükön túl, forradalmi gyújtó hatásukkal is megragadták a közönséget. A „Szállj gondolat aranyló szárnyakon...” kezdetű híres kórust (a Nabuccoból) szinte az első megszólalás pillanatában egy egész ország magáénak vallotta. És nem csak a zenét! Verdit alig huszonkilenc évesen fiává, majd később az idő múlásával, rajongva tisztelt nagy „öregjévé” fogadta az olasz nép. Ő pedig, paraszti ősei józan egyszerűségét mindvégig megőrizve, hírnévtől, gazdagságtól érintetlen emberséggel élt és alkotott. Huszonhat operát komponált, melyek mindegyike újabb állomás volt a csúcs felé, s ahol az Aida, a Requiem és az Otelló mellett betetőzésként ott magasodik Verdi hattyúdala a Falstaff. Falstaff, akit Shakespeare után csak egy Verdi teremthetett újjá. Tutto e finito — mondta a nyolcvanéves Verdi. Sir John Falstaff pedig így búcsúzik a darab végén: „ez a világ mily furcsa, lám, mind bolond az ember. Egymást kacagjuk. Hol van ki bölcsebbet tehet?” S. Horváth Klára Ottokar Dómmá: A mi Mváló orrunk Családunk valamennyi tagjának nagyszerű orra van, a nagymama azonban ebben is az élen jár. Minden szagot észlel: ha valaki dohányzott, ha pálinkát ivott, ha valaki nem mosak- szik, ha valahol kiömlött a gáz. Sőt szag alapján állapítja meg valakiről, hogy mi a foglalkozása. Egyszer segített a rendőrségnek is, amikor a mellettünk fekvő villába betörtek. Az pedig a következőképpen történt: A nagyi valamelyik este úgy éjfél tájban még a tévét nézte, amikor a kutya elkezdett éktelenül csaholni. Ő azonnal megszimatolta a bajt, felállt, kiengedte a kutyát. Áz olyan nagy zajt csapott, hogy a szomszéd házakban is felébredtek, kinyitották az ablakokat, így a betörők gyorsan odébbálltak. Nem látta senki az arcukat, csak a nagyi érezte illatukat. Ez bizony „haláltánc-keverék” — mondta a kiérkező rendőröknek. Azoknak pedig már nem volt más dolguk, mint végigkérdezni a környező kocsmákat, hogy ki ivott az éjszaka vodkát borslikőrrel, mert ugyanis ez a keverék a „haláltánc”. így találták meg Rülpse urat, aki az elmúlt éjszaka egyik barátjával ünnepelte éppen szabadulását a börtönből. A nagyapa orra legalább ilyen érzékeny. Ő azonban más területre specializálódott: az időjárásjelzésre. Ha bántja a reuma, kiáll az ajtó elé, beleszimatol a levegőbe, és visszajön a szobába a hírrel: holnapra megváltozik az idő! S amikor a család többi tagja is hazaérkezik, s ők is mondogatják, bizony hamarosan esni fog, akkor nagyapa büszkén hajtogatja: ezt bizony tőlem örököltétek. Megszimatolja előre, ha télen hóesés várható. Én is megpróbáltam már számtalanszor megtudni, milyen a hó elősza- ga, de nem éreztem eddig soha semmit. Talán még nem elég érzékeny az orrom. Az apám inkább társadalmi és politikai területen szimatol. Egyszer levelet kapott a hadkiegészítő parancsnokságtól. Ő csak megszimatolta a küldeményt, és így sóhajtott fel: még ez is! S eltalálta, 3 hónapra be kellett vonulnia. A múltkor pedig adatokat kértek tőle származására, munkahelyeire, kitüntetéseire vonatkozóan. Ő rögtön megszimatolta keskeny orrával, hogy ebből csak kitüntetés lehet. S úgy is lett. Egy negyedévvel később magas elismerést kapott. A mamám orra elsősorban a gyermeknevelésre specializálódott. Mielőtt elmennék iskolába, körülszaglász, majd amikor egy hím állattal hasonlít ösz- sze, már tudom, át kell öltöznöm. Az iskolából ily módon igen gyakran elkésem, s nem győzök megfelelő kifogásokat találni. Az persze világos, hogy az igazi okot nem mondhatom el a tanító néninek, mert akkor mit gondolna a mamámról. Az én orrom még fejlődésben van, s nagyon messze járok jelen pillanatban az abszolút biztonságos szimatolástól. Az egyik nap azonban így szóltam: valami van a levegőben, látogatót szimatolok. S tényleg, a tanító nénim jött el családlátogatásra. Nagymamám nem is fukarkodott a dicsérettel: — Micsoda család a miénk! Már az unokám is kezdi átörökölni az előreszimatolás remek tulajdonságát! Németből fordította: Szabó Béla Ami ingyen van Ha nem állnak ott a polcok tele könyvvel, azt hihettem volna, hogy eltévedtem. A régi osztálytársat, könyvtáros ismerőst jöttem meglátogatni a szekszárdi megyei könyvtárban, és mit látok? Egy igen-igen idős bácsika üldögél az egyik kisasztalnál, a szeme könnyes, előtte uzsonna, mellette két könyvtáros angyalka hallgatja az áradó panaszt, majd jön a harmadik valami irattal, meg másolattal, és azt mondja, hogy hagyja csak bácsi, nem kell fizetni érte... Mi ez? Az állami szociálpolitikát kiadták gebinbe a könyvtárosoknak? Kedves ismerősöm felvilágosít, hogy erről szó nincs. A könyvtárak legfőbb feladata még mindig a kölcsönzés, az olvasószolgálat, az irodalomkutatás, meg a többi efféle szolgálat, a fizetést ezért kapják, — de ha egy 91 éves paksi bácsikát ideirányítanak az állomásról, hogy itt készíttethet fénymásolatot a bírósági ügyéhez, s közben elmeséli, hogy a felesége meghalt, és ki akarják lakoltatni, akkor a könyvtárosoknak át kell lényegülniük kedves nővérré, és jogi tanácsadóvá és pszichológussá és szociális gondozóvá stb. És nehogy azt higgyem, hogy ez egyedi eset! A látogatók egy része számára a könyvtár már régóta lelki klinika és tanácsadóközpont. Egy néni és egy bácsi például mindig együtt, a hét közepén jöttek elmesélni, mi újság Kanadában élő fiukkal. Amikor a bácsi meghalt, a néni a kórházból először ide tért be a bánatával. Egy hölgy azért jött, hogy szakorvost ajánljanak neki. Égy másik a fia továbbtanulásához kért tanácsot. A pedagógus itt mondja el, hogy jövőre nem vállal több idegenvezetést az adó miatt. A technikus itt szidja az igazgatóját, a diák a tanárát, és az idős tanár az ifjúságot. Időnként — mondja ismerősöm — az olvasóterem átalakul fórummá, ott lehet hangosan és nyíltan beszélni. Egykor az olvasókörök egy-egy könyvgyűjtemény körül kristályosodtak ki, s így lettek a személyes kapcsolatteremtés színterei, a nyilvánosság eszközei, a demokratikus gondolatcsere fórumai. Meglehet, az új magyar nyilvánosság kialakításában újra nagyobb szerepet fog játszani a könyvek otthona. Az írásban és a fejekben rejlő gondolatok szabad találkozásának forrása és er- v jesztője lesz a könyvtár. Manapság joggal támogatandó tevékenység ez. A jó szó és a gondolat nem kerül pénzbe. S ha már a könyvekre egyre kevesebb jut, legalább a humanizmus és a demokratikus nyilvánosság lehetősége legyen örök és díjtalan könyvtári szolgáltatás. N. G,
