Népújság, 1988. november (39. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-08 / 266. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. november 8., kedd Szinkronban az Idővel? A szórakozást Fred Astaire műsora produkálta Nem először hangsúlyozom, hogy a televíziós és a rádiós munkatársak versengésében az utóbbiaké a pálma. Mégis biztató és megnyugtató, hogy a képi megnyilatkozás szakemberei is szeretnének lépést tartani a szerencsére egészségesen felgyorsult Idővel. Dicséretes törekvéseiket az elmúlt napok két programja tükrözte. A hétben felfigyeltem egy érdekes, elgondolkodtató blokkra. A riporter november 7. alkalmából budapesti egyetemistákat, bölcsészhallgatókat kérdezett, arra keresve választ, hogy számukra mit jelent ez a világszerte számontartott ünnep. A fiatalok nem fukarkodtak az őszinte mondatokkal. Egyetértettem velük, amikor kifogásolták a tiszteletadás csak külsődleges jegyeit, kiemelve azt, hogy mindenekelőtt a tartalmi vonatkozások érdemelnének főhajtást. Kevésbé lelkendeztem azonban, amikor Lenin egyéniségének vélt vagy valódi hibáit emlegették, utalva — többek között — a türelmetlenségre, az indulatosságra, a különböző személyek iránti szimpátiájára, illetve ellenszenvére. Bár távol áll tőlem a vonalas- ság, a túlzó balosság legkisebb rezdülése is, mégis elkomorod- tam. Akkor és most is azzal a szemlélettel vitatkozom, amely fekete-fehér, angyal-ördög figurákat képzel a história színpadára. Hiányolom az elmaradt disputát, azt, hogy kollegánk nem várt a jószándékú iíjak idősebb, Könnyed A múlt hét végén a tévé két filmmel is jobb kedvre akart bennünket hangolni. Mit mondjak, ránk is fér. Amikor sok a gond, bizony nem árt, ha a műsorszerkesztők kitűnő vígjátékokat keresnek. S lám csak, még mindig akad tartalék, az évekkel ezelőtti moziműsor még tartogat kedvünkre valót. Ha valaki beült annak idején ezekre a vetítésekre, bizony, még az is szívesen helyet foglal saját foteljében, hogy felidézze az emlékezetes perceket. Csalódást is kelthet egy ilyen megismételt találkozás, mert az évek megszépítik a múltat, s lehet, hogy annak idején az idősebb tévénézők a hátsó sorban még össze is bújtak a kellemes mulatság mellé ellenkező nemű társukkal. Most pedig a kisebb képernyő, az otthonias hangulat bizony megnyirbálhatja a legérdekesebb mozifilm hatását is. A Belfegor a pokolból is az emlékezetes alkotások közé tartozott. Vérbő olasz humora kitűnő alakításokkal párosul: VittoriQ Gassman szinte a „hátán viszi” ezt a történetet. Az ő személye miatt válik tévében is élvezhetővé ez a sztori. Talán ebben a titok nyitja: a személyiség változtatja bölcsebb, tapasztaltabb partnerévé, s nem értette meg velük: egy karakter megítélésénél a pozitív és negatív tulajdonságok aránya számít, s ebből a szempontból ez a zseniális, ez az önzetlen személyiség megkülönböztetett megbecsülést érdemel, hiszen nem az egyéni karrier sínpárján száguldott gyorsvonati sebességgel, hanem mások szolgálatára esküdött. Esendőségé- vel együtt. Hasonló álmok sarkallták a ritka tehetségű Majakovszkijt is, akiről Jankovich Júlia készített kétségkívül figyelemre méltó lírai portrét. Hálásak vagyunk ezért a míves munkának minősíthető szombat esti ajándékért, mert a kísértő sablonok zömét száműzte. Majdhogy azzal a poétával, emberrel találkoztunk, akinek hitét oly sokszor arcul csapták, aki belefásult a már-már öncélúvá formálódó folytonos küzdelembe, aki sziszifuszi gyürkőzést vállalt, ám megértő társak, szövetségesek nélkül feladta a harcot, s volt olyan nagyvonalú és gőgös, hogy búcsúlevelében ellenségeit is feloldozta, azt írván: „Halálomért senkit se okoljanak, és kérem, hagyják a pletykákat.” Efféle, az igényesség, a bék- lyózatlan gondolat által serkentett kínálatot várnánk. Minden műfajban. Minél többször szinkronban a mával és a holnapokkal. Pécsi István pillanatok meg a hatást. így a kis méretek ellenére is végig leköthette a figyelmet ez a darab. Egész más jellegű szellemességgel rukkolt ki a Sok pénznél jobb a több című francia társa. Helyzetkomikumaihoz még társadalmi csipkelődés is járul: a mindenkiben megbújó anyagiasságot pellengérezi ki. A téma önmagában nem nyújtott sok újat: a bankrablást már szinte minden összefüggésben feldolgozták. Itt mégis képesek voltak új csavarokat kitalálni. S ez a fordulatosság, a meglepetés felvillanyozta a közönséget. Mert bizony nem kevés igazság volt ezekben a képsorokban, a logika nem sántít. A könnyedségen túl ez hordozott mélyebb mondanivalót, s tette valóban fajsúlyossá ezt a sztorit. Hiába, bármennyire is jól megcsinált tévéjátékok kerülnek néha a képernyőre, nem kikerülhető a mozifilm: olyan, mint az étlapon a fő étel. Ha hiányzik, akkor valami éhség marad a nézőben, mert valódi életet hoz a műsorba egy-egy jól elkészített alkotás. S az elmúlt héten ilyen szempontból nem lehetett panasz. Kirándulás a gyermekkori emlékek színhelyén Budai Lívia Egerben A napokban rokoni látogatáson Egerben tartózkodott Budai Lívia — ahogyan idegenben ismerik Lívia Budai-Batky — a külföldön élő magyar mezzoszoprán operaénekesnő. Bár a Liszt Ferenc Zeneakadémia elvégzése után csupán négy évig volt a Budapesti Állami Operaház tagja, számos televíziós és hanglemezfelvétele itthon is gyarapította híveinek táborát. Kedvükért kértünk rövid inteijút kedves vendégünktől: — Művésznő, önről azt írta a New Yorkban megjelenő,, Opern News” című szaklap, hogy a világ legjobb mezzojai közé tartozik. Itthon mégis viszonylag keveset hallunk sikereiről. Miért? — Montrealban élek a szintén magyar származású férjemmel és nem vagyok lekötve egyetlen operaházhoz sem, ha úgy tetszik „szabadúszó” vagyok. Évente 60—65 szereplést vállalok világszerte és nem vagyok híve a hangi túlerőltetésnek. Vigyázok a hangomra, mert még sokáig szeretnék énekelni. — Mondana valamit a legutóbbi szerepléseiről? — Nem panaszképpen mondom, de az idén montreáli otthonunkat csak elvétve, napokra láttam. Európában többnyire a brüsszeli lakásunkban élek és innen „ugrándozok” az európai operaházakba. Szerepeltem többek között a londoni Covent Gardenben, Marseille, New Jersey, Detroit operaházaiban és öt alkalommal szerepeltem a New York-i Metropolitanben Azuce- naként Pavarottival, Sutherland- dal és Leo Nuccival. Most nyáron pedig a veronai Arénában egyszerre tizennyolcezer ember előtt szerepeltem az Aidában és Giocondában olyan nagyszerű partnerekkel, mint Gyaurov és Boniselli. Azucenaként Pavarottival (Részletek a Metropolitan színpadáról) —Az év hátralévő részében hol lép fel? —- Az idén még szerződéses kötelezettségem van Torinóban, Antwerpenben, Duplinban, Brüsszelben, Marseille-ben és New Yorkban — többek között. — Itthon nem látjuk? — Az idén hálisten igen! Mindig boldogan jövök haza, az év végén New Yorkból érkezek Budapestre és a pesti Operaházban szerepelek a Trubadúrban. — Vannak kedvenc szerepei? — Minden művésznek van, nekem is. Mindig örömmel énekelem a Don Carlos Eboliját a Carment, Azucenát, a Gioconda Lauráját, Amneriszt, Delillát és a Kékszakállú Juditját. Repertoáromon 27 mezzoszerep van, de nagyon szeretem a dalirodalmat, a napokban egyik ilyen koncertemhez éppen a belga királynő gratulált. — Szerepeit milyen nyelven énekli? — Mivel folyékonyan beszélek olasz, német, francia és angol nyelven, nem gond, hogy a klasz- szikusokat — a klasszikus operaszerzők mezzoszerepeit eredeti nyelven tolmácsoljam, ezt a világ operaházaiban megkövetelik. — Mi köti Egerhez és meddig marad? — Sajnos csak rövid időre jöttem egri rokonaimhoz, máris utaznom kell Brüsszelbe. — Egerben nem láthatjuk és nem hallhatjuk a hangját? —- Ha hívnak, szívesen jönnék! Rokonaimon kívül gyermekkori emlékek is kötnek ehhez a szép városhoz. Sajnos, kevés a szabad terminusom, már csak 1990. második felében lenne erre „szabad kapacitásom”. Mindenesetre sok szeretettel köszöntőm a kedves egrieket, akik dicséretes módon nem csupán őrzik a történelmi város értékeit, hanem mindig szebbé varázsolják csodált környezetüket. — Köszönjük. (~y) A költőnek volt egy szabad órája, így aztán ellátogatott régi barátjához, a biológiatanárhoz. A gimnázium alagsorában, a szertárban talált rá nagy nehezen, hosszú keresgélés után. Ákos, a tanár nagy munkában volt: a délutáni szakköri foglalkozáshoz készítette elő a szemléltetőeszközöket. Látogatój ától bocsánatot kérve dolgozott tovább szorgalmasan. A költő arrébb tolt egy kitömött mókust, leült a felszabadult székre és körülnézett. Rábámult a spirituszban elnyúló gyíkokra, békákra, szemét végigfuttatta a falon függő tablókon, komótosan mustrálta a különböző gyümölcsök, almák, körték vitrinben sorakozó, élethű utánzatait, még a rovargyűjteményt is alaposan szemügyre vette. Rágyújtott, s amikor az elhasznált gyufaszálat kényelmes mozdulattal a hamutartóba dobta, barátja munkaasztalán egy emberi koponyát pillantott meg. A hirtelen látványtól kissé ijedten visszahő- * költ. — Ezt hol szerezted? — kérdezte némi izgatottsággal a hangjában, s rábökött a megsárgult csontokra. — Az egyik muzeológus barátom adta ajándékba. Az Alföldön találták, amikor egy régi temetőben kutattak valami után. Állítólag ötszáz-hatszáz éves lelet. Nálam a keresztségben az Oszkár nevet kapta így, utólag. Már a srácok is így hívják — mondta nevetve a biológustanár a költőnek, közben barátságosan megsimogatta a sárga csontfejet. A költő tűnődni kezdett. Gondolatai egymást követték. Vajon ki lehetett ennek a fejnek öt-hatszáz évvel ezelőtt a gazdája, tulajdonosa? A mohácsi csatából menekülő, királyi fegyverhordozó nemes, akit aztán az Alföldön értek utol a betolakodó törökök? Felgyújtott falujából földönfutóvá lett jobbágy, vagy az Alföldre, Erdélybe igyekvő szász kereskedő, tőzsér, titkos küldetésben járó császári besúgó, esetleg az új vallás hittérítő papja, magyarul beszélő, aranyszájú prédikátor? Aztán arra gondolt, hogy őt is eltemetik egyszer. Szülővárosa bizonyára díszsírhelyet adományoz porhüvelyének, százak kísérik majd végig utolsó útján, aztán pár száz év múlva valamelyik illetékes gondol egyet, elhamarkodott döntése nyomán szanálják a temetőt, az ő csontjait is kidobják az árokpartra. Amikor gondolatban idáig jutott, a hátán futkározni kezdett a hideg, hirtelen felugrott, s gyorsan elbúcsúzott a barátjától. Kint az utcán aztán egy kissé lehiggadt. Elhatározta, hogy hazamegy, és ír egy szép verset az elmúlásról. A tervből azonban nem lett semmi. Bement az első borkimérésbe, és leitta magát. Másnap, amikor részeg álmából felébredt, Oszkárt kereste, mert eszébe jutott, hogy a ható- ' dik pohár után Oszkár odaült mellé a borkimérésben, és beszélgetni kezdtek. Arra meg tisztán, világosan emlékszik, hogy együtt jöttek haza Oszkárral, és az úton valami szomorú dalt énekeitek az elmúlásról. Kiss György Mihály \ Erdélyért szívből és jótékonyan András vallomásai Jónás Zoltán előadóművész, Balogh Ágnessel, a Gárdonyi Géza Színház művésznőjével összefogva Sütő András írásaiból vett részletekkel lépett fel a Megyei Könyvtárban, csütörtökön este, az erdélyi menekültek kulturális megsegítését szolgálva. A pódiumhoz szokott művész biztonságával és képzelőerejével kiszámította, mekkora visszhangot válthat ki egy másfél órásra tervezett feszes mesemondás, amely úgy támad rá a lelkiismeretünkre, hogy évszázados gyötrelmek ébrednek bennünk. Jónástól eddig is hallottunk erdélyi költők műveiből zsoltáros áhítatokat. Sütő valahogy más. Az ő prózája a pusztakamarási családból, a nagyfiú megszólalása, aki mögött mindig is ott látjuk, tudjuk, érezzük az anya óvó tekintetét. Azt az anyát, aki kíváncsiságával, netán kívánságaival irányítgatta mindig is a sokakhoz szóló fiát. És nemcsak a nagyra érés előtti években. Az apa meg a szülői házból példa arra, hogy legyenek útjaink, legyenek tetteink, jól igazodjanak szándékainak még akkor is a lélek fegyelmezett éhségéhez, ha az már külső erők folytán valami lehetetlenre áhítozik. Sütő András azonban nemcsak alkalmat kínál arra, hogy elhitesse velünk a kétmilliós erdélyi magyarság megcsapattatásait. Van ereje és szellemi nagysága ahhoz, hogy az egyetlen megkapaszkodá- si lehetőséget mutassa meg népének. S ez a szilárd talaj: a család. Látszólag könnyedén, mesegúnyába öltözteti intelmeit, üzeneteit, vallomásait. Itt van az unoka, Lacika, vele beszéli meg — amúgy, nagyapásan — a gyerekből kiszakadó, vagy a szájába adott kérdéseket, ámulásokat. És ebben a családi keretben oldódik fel, bogozó- dik ki minden nagy kérdés, a hazáé, a csikaszói világmindenségé, a Bakó-patak szép duruzsolásáé. Az író unokája az a cövek, a jövő kiindulási pontja, amikért minden gondolatot, minden érzést, minden félelmet, ijedelmet, sóvárgást meg kell élni. Be kell várni, nagy- nagy türelemmel, amíg a négy nemzedék által befogható koron, korszakon belül valamilyen alaphang megszólal. Vagy csak megszólalhat! Mert hát ki ad akármilyen biztosítékot arra, hogy a dédi- től kiinduló hangra ugyanabban a hangnemben jön meg a válasz Lacikától? Akit nem az anyja, az apja tarnt elsődlegesen emberségre, bölcseletre, életre, a szülőföldhöz ragaszkodásra, hanem a kiváltságosán kiváltságos lélek, az Erdélyt magasba emelő író? És ez az író, épp olyan jól tudja, mint akár Ily- lyés a határokon belül tette, amíg tehette, nem vállalhat kevesebbet, mint ezt a családi fészket újra meg újra szentté avató mesélést. Mert vannak idők, nem is egyszer a századok mélyén, itt, Európa közepén, most is, hogy határon innen és túl a magyarság egyetlen megtartó ereje, erkölcsi és szellemi értelemben, az a család, amely romlatlanul őrzi nyelvét, szavainak tisztességes értelmét. Érti a másikat, önmagát. Vállalja azt a sorsot, amit éppen a nyelv, a múltja, az a mindennél szentebb vérségi és szellemi folytonosság akasztott tarisznyaként a nyakába. A közönség ezt a családi meleget, ezt a titokzatos erőt vette-fog- ta Sütő András mondataiból. A szerénységet, az alázatot, amivel meg kell élnünk azt, ami ránkméretett. Mindent vagy sok mindent elszennyező korunkban nem árt felpillantani erre a tisztaságra. Ab- lonczy László a közéleti író szenvedélyességével vezette be ezt az irodalmi estet, keményebb hangsúlyokkal panaszolt el. De nem titkolta: a sorsközösség, a nyelv és a táj, a múlt és a jövő összetartó erejét ösztönözte. Minél több ilyen irodalmi műsort, ahol a népdal valóban a nép lelkét remegted ránk, a sok-sok decibeles harsogások korában is! Gábor László Farkas András [Egy hét...
