Népújság, 1988. november (39. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-05 / 265. szám
MŰVÉSZET — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. november 5., szombat 8. Mai szovjet költők A forradalom városában született Szergej Volszkij; de a szibériai Valerij Zubarjov, Szergej Donbaj, Valentyin Mahalov, Ljubov Nyikonova verseiben is a szovjet líra mai, ifjabb nemzedékének életérzései szólalnak meg. A táj szeretete, a hagyomány tisztelete, néha öngúny és szatirikus hang is megcsillan soraikban. Valentyin Mahalov: E szép reményt és gazdagságot Szergej Donbaj: / Ért, a fagyos nap testvére Még érzem az ősz üde fényét, És csókolnék rá örömöt, Oly tiszta az égen a kékség, Az út arany ajka fölött. Ó, földanya, ne haragudj rám, Ó, bocsáss meg, kék láthatár, Bár jókor vetettem el búzám, Ily későn ért kasza alá. Én parasztnak születtem, nőttem, Az apai szót követem, És földem, e jó orosz földem Én el nem hagyom, szeretem. Már sok dolgos köznapot éltem, Itt kalászt hajt a szeretet, S kik vigyázzák munkám, a léptem, Oly csendesek, egyszerűek. S csak mentem. Ily falusias volt A remény, lelkemben a fény, Sok idegen ablakon, ajtón Csak szívemmel kopogtam én. A sors teszi ezt, a megértés, Fordultak rám könnyes arcok, S sok forró, örömteli nézés, Mert a szavam komolyan szólt. És volt úgy, hogy korán vagy késve Harcoltam meg igazamért, És volt úgy, hogy baj jégverése Torlódott a fejem fölé, De népi kedv, jó barátságok Öröme bennem a hit. E szép reményt és gazdagságot Hirdessem én végnapomig. A kerekeskűt víztükrére Most fagy sző hálót, még puhát, És én, a fagyos nap testvére, Hótömbök közt, féléven át Hordok fagykoronát, füles Bundasapkámon tövisest. Ha szél fúj, fehér éjszakában, Előbb jön meg, mint Leningrádban, A jég, mint szalmaszál, törik, Immár a meggyvirág virít, S egy vadrózsabokor nevet Vörösnyakkendős ünnepet. Hát én, a fagyos nap testvére Épp epret szedni indulok S már fagy lehel a kút tükrére, Ni, fázós markomban huhog. Szergej Volszkij: Célt érni... Célt érni szenvedélyünk olthatatlan: körmön, karmon, hát négykézláb, de föl! S ím, a könnyen boldogulok — Ők tudtak ellökni minden bajt maguk elől. S büszkén bevéve már a csúcs szikláit hars győzelmük dicsőséget kiált... Néha bizony egy Harlequin se jár itt, hogy profilból is megnézné magát. Valerij Zubarjov: TITOK Ünnepnapi társalgásaink zűrzavarából, hol erről, s arról is követte szó a szót, asszonyarcok ragyogtak fel ránk, nem evilágból, Hanem a Tej úton túli csillagországból valók. Ám ekkor gyengéd erők vonzására földünkre tértünk meg, de itt levert és belénk hasított a madarak sírása kedveseink, kik délre szálltak el... Ami volt, szétzúztuk, ám magunkból építettünk fel egy új mindenséget, s mily édes méreg csordult a szavunkból, és mi csak kortyoltuk ezt a mérget. Kedves társam is, ki tenyeremből még szomorúan nézte az eget, miként a napsütés alatt az erdő, úgy árnyaskodott és fényesedett. Majd lassan ráuntunk a társalgásra, kedvünk is és erőnk is elfogyott, és a madárraj nagy körforgása zagyvaságunkra is fényt hozott. J-------------Ü nnep* Ljubov Nyikonova: Először Szibériában Nem tajgai erdők zúgása várt minket itt, de gépmoraj és őrült munkadüh, robaj, perzselt a fagy, a tűz arcmása. 1 •• •• j AA koszonto Szikrázva tündökölt a jég, salak zúdult az égő dombra, így dolgozott e vas vidék fagyba, fémbe kovácsolód- va. (Konczek József fordításai) A forradalmi ko Sztrahov — Braszlavszkij: Vlagyimir Uljanov (plakát — balra) A művészet század eleji forradalmának egyik legaktívabb központja Európa legszegényebb régiója: Oroszország. A tízes évek folyamán itt jönnek létre zseniális művek a modern korról, a gép, a technika koráról. A művészet meg- újítói olyan fantasztikus konstrukciókat, merész ötleteket, nem konvencionális műformákat kívánnak a politika szolgálatába állítani, amelyek előtt az utca népe, a forrongó embertömeg döbbenten áll. Hogyan is számolt be erről Ehrenburg? „Eszembe jut 1918 május elseje. Moszkvát a futuristák és szuprematisták vásznai díszítették. A mállott vako- latű házakon, az empire stílusú magánpaloták oszlopos homlokzatain tébolyult négyzetek csatáztak hasonló rombuszokkal; szemük helyén háromszögekkel virító arcok dívtak. Egy vénasszony, amint megpillantotta a hatalmas halszemével rámeredő kubista vásznat, imigyen jajveszékelt: „Azt akarják, hogy a sátánt imádjuk". A riadalom, a fintorgás, az elutasítás végül is jogos, hisz éppenséggel az összes korábbi művészetfogalom elutasítására törekedtek az avantgárd alkotói. Mégis, a meghökkenéssel együtt is, Európa hitt az újban. Milliók hittek abban, hogy a semmiből új világ építhető. A művészetben is. Ez az avantgárd lényege. A művészet forradalmáé. A valóság nem utánzandó. A művészet a társadalom többi szférájával egyenrangú valóság. Vajon egymásra talál művészet és forradalom ? A művészet forradalmából a forradalom művészete válik? Ez volt a szovjet—orosz időszak kultúrájának nagy kérdése. Malevics, Kandinszkij, Tallin, Rodcsenko, Pu- nyi, Goncsarova, Alekszandr Vesznyin, Larionov, Chagall, Piroszmani vásznai a művészet megújításának annyi útját, a radikális esztétikum annyi leheNyikolaj Szemjonovics Gyemkov: Textilterv, mintája Bugyonij lovashadserege Vlagyimir Majakovszkij: Dís: misztérium című A tegnap a nagy hazugság napja volt. Hatalmának utolsó napja. Az emberek régóta, szálanként, akár a pókok, gondosan szőtték az óvatos kispolgári élet erős pókhálóját, és annak hamissága, mohósága eközben mindinkább átjárta őket. Rendíthetetlen igazságnak tartották a cinikus hazugságot: az embernek felebarátja húsával és vérével kell táplálkoznia, a termelőeszközöknek — a természettel vívott harc eszközeinek — pedig az ember elnyomása eszközeként kell szolgálniuk. És lám, tegnap ezen az úton eljutottak az összeurópai háború tébolyáig, lidérces fénye egyszerre megvilágította az ősrégi, makacs hazugság egész csúf meztelenségét, és... és most azt látjuk, hogy a régi világ alapjáig megrendült, szétrobbant, komor titkai feltárultak, s látásukat visszanyerve ma még a vakok is észreveszik a múlt minden rútságát. Ma eljött a leszámolás szörnyű napja — a hazugsággal, amely tegnap uralkodott. A népek türelme elfogyott, és a robbanás erejével lerombolták a korhadt életet, amelyet már nem lehet helyreállítani régi formáiban. Vajon minden régit elpusztítottak? Nem! Ezt holnap fogják megtenni. Ma sok szörnyűség van, de mindez természetes és érthető. Vajon nem magától értetődő az, hogy ezek az emberek, akiket megmérgeztek a hatalom erős mérgei — az alkohol, a szifilisz —, nem lehetnek nagylelkűek? Vajon nem természetes az, hogy az emberek lopnak, ha a lopás volt a tegnap fő törvénye? Természetes dolog emberek tucatjait, százait, ezreit megölni azután, hogy négy éven keresztül hozzászoktunk milliók legyilkolásá- hoz. A tegnap elvetett mag ma szükségképp kikelt, a jelen kegyetlen, de a kegyetlenséget nem ő szülte. A rosszat az emberek teremtik, semmi sem keletkezik tőlünk függetlenül. A múlt romjai Makszim Gorkij: Tegnap között világosan látszik mindaz, ami vele összefügg és egybeforrott, és mindaz, ami az elnyomott emberek lelkében rejlett, ma elnyomásra ösztönzi őket. Az ember olyan mezítelenül áll a történelem tükre előtt, mint az állat, s az elkésett, fölösleges bosszú lángjától ég. — Sok mindent lehetne még mondani a mai nap emberéről. De ne feledjük, hogy a nappal túl világos, és ezért olyan sűrű az árnyék. Meg kell értenünk, hogy ma a porban, a szennyben, a rombolás zűrzavarában már elkezdődött a nagy munka: az ember kiszabadítása a múlt erős, vaspókhálójából; szörnyű nehéz munka ez, olyan mint a szülés kínja; de éreznünk kell, hogy
