Népújság, 1988. november (39. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-05 / 265. szám
Csönd lesz a világon? a művész BuffoBorisz Mihajlovics Kusztogyijev: Bolsevikok (festmény) es ma utolsó óráit éli a tegnapi rossz a tegnapi nap embereivel együtt. Úgy alakult, hogy az igazság diadaláért vívott döntő harcba a legtapasztaltabb és leggyöngébb harcosok indulnak a népek élén: az orosz emberek egy gazdaságilag és kulturálisan elmaradott ország lakói, olyan emberek, akiket másoknál jobban meggyötört a saját múltjuk. Tegnap még az egész világ vadembereknek tartotta őket, ma pedig bár majdnem éhen halnak, lelkesen és bátran indulnak győzni, vagy meghalni, mint a régi, edzett harcosok. Aki őszintén hiszi, hogy az emberiség legyőzhetetlen törekvése a szabadságra, a szépségre, az értelmes életre nem hiú ábránd, hanem minden tekintetben reális erő, amely egyedül képes létrehozni az élet új formáit: hogy ez az erő valóban olyan emelőkar, amellyel ki lehet fordítani sarkaiból a világot, annak — minden becsületes embernek — el kell ismernie azon tettek világraszóló jelentőségét, melyeket Oroszország legbecsületesebb forradalmárai visznek véghez. Ami jelenleg Oroszországban történik, azt úgy kell felfogni, mint óriási kísérletet ama nagy eszmék és szavak megvalósítására, amelyeket az emberiség tanítómesterei, Európa bölcsei alkottak meg, mondtak ki. Tegnap az európai szocialista eszme tanította gondolkodni az orosz népet, ma pedig az orosz munkás dolgozik az európai gondolat diadaláért. És ha legyőzi a becsületes orosz forradalmárokat, akik kevesen vannak, akiket -ellenség vesz körül, és akiket elcsigázott az éhség, akkor e szörnyű szerencsétlenség következményei súlyos teherként nehezednek majd Éurópa valamennyi forradalmárának, az egész munkásosztálynak a vállára. Ezért a katasztrófáért — ha bekövetkezik — vérükkel és életükkel kell fizetniük azoknak, akik nem érzik át, nem értik meg azt a szörnyű harcot, amelyet az orosz munkások vívnak napról napra. A becsületes szív nem ismeri a habozást, a becsületes gondolattól távol áll az engedmények csábítása, a becsületes kéz fáradhatatlanul dolgozik, amíg a szív dobog: az orosz munkás bízik abban, hogy szellemi testvérei nem engedik megfojtani a forradalmat Oroszországban, nem hagyják hogy feltámadjon az, ami halálos sebet kapott, a véget járja, ami eltűnőben van és el fog tűnni — ha Európa forradalmi gondolkodása ma megérti a nagy feladatot. Gellert György fordítása A fiatalember nem azért fékezett a monori országút egyik feltételes buszmegállója előtt, mert általában szánalommal viseltetik a havas esőben buszra váró magányos egyedek sorsa iránt. Nem. A fiatalember azért fékezett és állt meg, mert hanyag eleganciájához a nagyvonalú gesztusok gyakorlása is hozzátartozik. — Tudja, uram — mondta, miután rezzenetlen arccal végighallgatta hálálkodó makogáso- mat —, eleinte lelkiismeret-fur- dalást éreztem, amikor ezzel az Opellel emberektől hemzsegő buszmegálló mellett voltam kénytelen elhajtani. A visszapillantó tükörben gyakorta láttam, amint leplezetlenül parázslanak utánam a gyűlölködő pillantások. Akkor azt hittem, hogy a kocsit gyűlölik, illetve azt az életformát, amire egy ilyen elegáns nyugati márka következtetni enged. Azóta világosabban látok, uram. Jól tudom, hogy a gyalogosok nem a kocsira dühösek, hanem arra, aki benne ül. Ha ők ülnének egy Opel volánja mellett, és én állnék a buszmegállóban — semmi bajuk nem volna a világgal. Tudja, uram: az emberiség még mindig a csecsemőkorát éli. S egy csecsemő csak addig bőg, amíg meg nem kapja a cumiját. Ezért én a nagy forradalmakat sem tudom komolyan venni, nem én, uram. Nem többek tömeges méretű hőbörgé- seknél. És ha mindenki megkapja a maga cumiját — csönd lesz a 1 világon. No, isten áldja. Monorra értünk, ki kellett | szállnom. Őszintén örültem ne- I ki. Addig ugyanis — a hálaérzet- 1 tői még mindig átitatva — úgy I heherésztem, mintha egyetérte- i nék jótevőm elméletével. Pedig I nem értettem egyet vele, csak ép- I pen túl hálás voltam neki ahhoz, ghogy vitatkozzam azzal, amit | mond. Ezért örültem a megérke- | zésnek: menekülhettem saját le- ikenyerezett lelkiismeretem elől. A forradalmárt és a hőbörgőt az első pillanatban valóban nem lehet megkülönböztetni: mind a kettő elégedetlenkedik. Az alapvető különbség csak hosszabb távon derül ki: a hőbörgő csak azt tudja, mi az, ami ellen lázad, míg a forradalmár azzal is tisztában van, hogy mi az, amiért lázad. Óriási különbség. Mert a hőbörgőt el lehet hallgattatni néhány odavetett konccal — „cumival”, ahogy ismeretlen jótevőm mondta —, a forradalmár viszont elégedetlenkedni fog mindaddig, amíg eszméje testet nem ölt, vagy ha már testet öltött: amíg eszméjét „meglovagolni” igyekvő törekvéseket észlel maga körül. S mindezt függetlenül egyéni sorsának saját szociális helyzetének alakulásától. Láttam én már karón varjút. Láttam embereket, akik — a nép bizalmából magasabb polcra kerülvén — hamar elfelejtették, hogy honnan kerültek oda. Láttam a szegényeknek nem egy prófétáját megtollasodni és kispolgárrá silányulni az indulatokban is. Láttam kényelmetlen írót lelkileg elkényelmesedni abban a villában, amit rebellis műveinek a honoráriumaiból építtetett. És láttam olyan őrmestert, aki a hajdani jutásiaktól közkatonaként elszenvedett sérelmeit a félszeg újoncokon igyekezett megtorolni. Láttam, láttam, és mindig elgondolkoztam: rengeteg esettsé- get, emberi gyarlóságot hordozunk még az idegeinkben. És amíg hordozzuk, addig a forradalom nem ér véget. Az a forradalom, amely az Aurora ágyúlövésére robbant ki. Én annak a forradalomnak az évfordulóját képtelen vagyok a szabványünnepek közé besorolni. Mert ünnepeink zömében kegyelettel emlékezünk valakire vagy valamire, személyre vagy eseményre, valami lezártra, elmúltra, mindenképpen befejezettre. A forradalom ünneplése viszont nem rekedhet meg az emlékezésnél, a kegyelet lerovásánál, mivel a forradalom folyamatot jelent. Máig ható, ma is zajló folyamatot. A régi rend megdöntése csak a kezdet volt. Az új rend kivirágoztatásához szükséges tudati magasság meghódítása még nagyon is hátravan. A szocialista gondolkodású és életvitelű emberért még nem fejeződött be a harc. Sőt, mostanában éleződik, hiszen e harc ki- látástalanságát egyre többen hangoztatják. Sokan félreértik a peresztrojkát, azt hiszik, a forradalom temetéséről van szó, pedig ellenkezőleg: 1917 októberét most még inkább tekintjük a legnagyobb emberi lehetőségek történelmi kiindulópontjának, mint bármikor! Most, amikor az azóta, eltelt idő rárakódott évtizedei közül nem egyet kell lefejteni róla, hogy világosabban láthassuk: minek a továbbvitelét kell megkísérelnünk látszólag ellehetetlenülő helyzetünkben. Forradalmárokra és nem hőbör- gőkre van szükség manapság elsősorban, forradalmárokra, akiknek közösségi indulatait nem tompíthatja el saját sorsuknak sem jobbra, sem pedig rosz- szabbra fordulása. Forradalmárokra, akiknek tisztánlátását nem vakíthatja el az egyéni útjuk hepehupáin felverődő por sem. Forradalmárokra, akiket nem si- lányít el a magasabb beosztás — és forradalmárokra, akiknek nem derogál a „közlegényi” állapot, akik szürke eminenciásként sem renyhék küzdeni a szocialista közösség veszélyeztetett érdekeiért, félretéve vélt vagy valóságos sérelmeket, elfelejtve bosz- szantó igazságtalanságokat. Forradalom... A szó barikádokat idézett hajdan — idézze ma az „eszmebarikádokat”. A felszaggatott utcakövek helyett idézze ma az elszaggatott tudati béklyókat. A halálra szánt lelkesedés vil- lámcikkázásait pedig váltsa fel szívünkben az életre szánt céltudatosság örökmécs-szívósságú lobogása. Baranyi Ferenc szak művészete tőségét vetik föl, amely szinte példa nélkül álló. Az egyik kijelenti: a művészet másfajta szemlélődést kíván, mint bármikor korábban, másfajta asszociációk hálóját szövi — a mű nem a valóság fölötti ideálszférában lubickol, hanem mindennapos anyagokból és gondolatokból épít utópista konstrukciót. A másik egyáltalán idejétmúltnak nyilvánítja a műalkotások szemlélődés révén való megközelítését, fogalmi tárgyalást kíván meg, azaz a művészetet „átfilozofálja”. Az új esztétikum nevében fogant harsány, futurista vagy konstruktivista műként is értékelhetőplakátokat, tipográfiákat. Épületterveket, amelyek valójában plasztikai vázlatok, az építés-hitvallásról szóló etűdök, fantáziák. Agitációs vonatok tervét, amelyek arról a mély meggyőződésről tanúskodnak, hogy az ember, az összes ember kész radikálisan megváltoztatni az életét. „Nem kell túlzott fantázia annak elképzeléséhez, hogy az emberi történelemnek utánunk következő korszaka ismét a nagy kollektív alkotások korszaka lesz, amikor roppant térségű városokban hatalmas konstrukciókat fognak felállítani” — kiáltott föl a művészek egyike. Sűrű, konfliktusokkal teli időszak volt ez, a húszas évek, s nem az avantgárd diadalmenete. Az új művészet hívei létrehozták a maguk intézményeit, oktatási formáit — s közben elméleteik is sokat változtak. De a hagyományosabb művészeti törekvések hasonló határozottsággal és zajossággal igyekeztek berendezkedni az új rendbe, pozíciókat biztosítani maguknak. A konfliktusok élesek voltak — egészen addig, míg meghatározóvá nem vált a művészetre is kiterjedő felsőbb döntési, utasítási eljárás. A művészet újra az ideálszférába emelkedett, akárcsak az udvari festők idején. B. A. WWW V 7 Hunt ■ /////. Anton Mihajlovics Lavinszkij: Patyomkin páncélos (filmplakát) Leonyid Tyerentyerics Csupjatov díszletterve a Vörös vihar című baletthoz A nyíltság és az átépítés mozaóké»ei 1917 októberének politikaitársadalmi üzenetét egy izmosodó művészeti ág: a film is tolmácsolta a maga eszközeivel. S míg az utóbb klasszikussá vált nagyok — Eizenstein és társai — megindulására az amerikai film hatott erőteljesen, később már az ő munkásságuk termékenyítette meg az óceán túlpartján alkotókat. S ahogyan a nyíltság s az átépítés folyamata kezdett új világpolitikai korszakot a nyolcvanas évek derekán, úgy kísérhetjük nyomon ezúttal is a film szerep- vállalását a roppant feladatok megoldásában. A még pontosabb elemzés azt is lamutatja, hogy egyik-másik szovjet rendező alkotása megelőlegezte a peresztrojka és glasznoszty kibontakozását. Nem valamiféle jóslás volt ez, hanem művész és politikus azonos látásmódjából következett — habár más-más területeken. Példának okáért Vagyim Abdrasitov egy sor kemény, szokatlan hangvételű filmjére utalhatunk (Megállta vonat, A bolygók együttállása, Plumbum, avagy a veszélyes játék). Egy új állampolgári szemlélet kifejeződései a mozgóképen. A kérlelhe- tetlenségé a régi módszerek, a kegyes hazudozások iránt, a türelmetlenségé a kiváltságokhoz körömszakadtig ragaszkodó, élősködő hivatalnoki-bürokrata rétegekkel szemben, tespedje- nek bár párt- avagy tanácsi posztokon. És — különös módon — néhol lírai színekkel a megfá- radtság is kifejeződött: nem lehet egy hatalmas népközösség felnőtt férfiak még a háború befejeződése után évtizedekkel is egyenruhába egzecíroztatni, meg kellene békülni önmagunkkal, a világgal. Ami nem jelenti, hogy a tragédiák újratermelődését nem kell megakadályozni, nem szükséges a kiütköző vadhajtásokat lemetszeni. Ám mindez — sugallják Abdrasitov filmjei is — színes árnyjáték csupán, ha az alapokon nem változtatunk, ha gyökeres reformokra nem szánjuk magunkat. Van, aki kacagtató filmkomédiában szembesíti egy elavult be- rendezkedési mód zavartalan túlélését (Eldar Sengelaja: Kék hegyek). A könyvkiadó, melyben ki-ki a magánügyeivel van elfoglalva, repedezik, majd ösz- szeroskad, de a tükrös-fényes új épületben minden az eddigiek szerint megy tovább, folynak a csetepaték, osztják a prémiumot, csak éppen nem olvas senki kéziratot, nem adnak ki könyvet. A komédia torokszorítóbb válfaját képviseli Abuladze filmje, a Ve- zeklés, mely a sztálinizmus, a szocialista építés eltorzulásának a jellegzetességeit ábrázolja, több zsarnoktípust gyúrva egyetlen figurává. A szovjet értelmiség felelős személyiségei szót emeltek a természet gigantomániás megzabo- lázásának programja ellen. így tett Elem Klimov, aki tragikusan korán elhunyt felesége, Larisza Sepityko művét folytatva a Búcsú szívszorongató kockáin az oktalanul — bár jó szándékot sem nélkülöző szempontok alapján, hangzatos szólamok jegyében — elpusztított értékek mellett száll síkra, tiltakozva az embereknek felső parancsok puszta végrehajtóivá alacsonyítása, megszomo- rítása, alapvető jogaik semmibevétele ellen. Ugyanígy születtek — óriási vihart kavaró — dokumentumfilmek, tabudöntők a szovjet ifjúságról, Afganisztánról, Csernobilről, Juris Podnieks és mások alkotásai. A múltat, a közelmúltat is át kellett értékelni. Kiszabadultak filmdobozbörtönükből — egyebek között — Kira Muratova két évtizeddel ezelőtt készült alkotásai, melyek hús-vér embereket mutattak be, idegeikben szorongással és megaláztatással hosszú időszakok testi-lelki próbatételei folytán, meghazudtolva a máris létező, tökéletes, boldog, hősies szocialista ember filmes sablonjait. Bemutatták nemrégiben Alekszandr Aszkoldov 1965 és ’68 között készült, s gorombán elmarasztalt filmjét, a Komisz- szárt, mely miatt a rendezőt akkor kizárták a pártból, és elüldözték a szakmájából. (Jancsó Miklós a magyar—szovjet remeklésének, a Csillagosok, katonáknak a vetítésére tévedt be eztán valahol, s ez az élmény erősítette meg Aszkoldovot: van értelme a művészi megalkuvást nem ismerő küzdelemnek. Nem véletlen Aszkoldov ráhangolódása Jancsóra: érzékelhető a rokonság kettejük művészi látásmódja között.) Ember és történelem viszonya tárul elénk, új megközelítésben, fölkavaró módon, egy kisfiát megszülő, a polgárháborúból egy időre kiszakadó komisszámő életútjának föl- villantatásával. A legmagaszto- sabb eszme jegyében sem szabad megtagadni önmagunkat, fölfüggeszteni — akár időlegesen — erkölcsi önellenőrzésünket, mert a torzult magatartás magát az eszmét is eltorzítja. Ugyanezt fogalmazza meg — a művészi hatás egészen más erőterében ugyan — Jurij Kara filmje, a Másnap háború volt, iskolás fiúk és lányok önmagukra döbbenéséről egy olyan időszakban, amikor tömeghisztériaként terjedt a gyanakvás, a rágalmazás, a kollektív önpusztítás... Lehetne sorolni még a példákat. De tán ennyiből is kitetszik: a szovjet film immár nem meny- nyiségi mutatók igézetében próbál hatni a magyar nézőre, a magyar társadalomra, nem egy kötelező — s nagyra duzzasztott — fogyasztás eredményeképp válik ízlésvilágunk, gondolkodásmódunk részévé, s legfőképp nem a kritikátlan átvétel, utánzás ösztönzője, hanem az önállóság, saját feladataink megtalálása irányába mutat. Naponta esedékes megújulásunk, felszabadulásaink serkentője ily módon. Kölcsönös magasztalások üres szózatai után: ma valódi szövetségesünk. K. Zs. NÉPÚJSÁG, 1988. november 5., szombat MŰVÉSZET — KÖZMŰVELŐDÉS
